A játék a gyerekek életében nemcsak szórakoztató időtöltés, hanem nagyon is komoly tevékenység, gyakran harc és szenvedély is. Szükség van a mesék sárkányaira, a csapatszellem, a barátság erejének megtapasztalására, hogy majd a felnőttéletben is helyt tudjunk állni.
Az egyik legkorábbi emlékem a játékról, amelynek számomra már komoly következménye is volt, harmadikos koromra nyúlik vissza. Az iskolaudvaron fociztunk, és a szabály az volt, hogy ha a csengő megszólal, a húszperces szünettel együtt a meccsnek is azonnal vége szakad. Az osztály fiú tagjaival mindig ugyanabba a két csapatba rendeződtünk. Azon a napon már egy ideje rúgtuk a bőrt, amikor váratlanul nagyon jó helyzetbe kerültem. A labdát egy csavaros ívvel a kapu felé küldtem, ám alig rúgtam el, máris felberregett a csengő. A labda azonban a hálóban volt, a csapatom játékosai meg csakhamar a nyakamban, úgyhogy hiába ordították nekünk az ellenfeleink, hogy ez nem lehetett gól, számunkra egyértelmű volt a győzelem: amikor elrúgtam a labdát, a csengő még nem szólalt meg!
Alig voltunk tízévesek, és az osztály máris két részre szakadt.
A különbségek közöttünk pedig egyre csak mélyültek. A kerek születésnapjára például szinte mindenki biciklit kért, ám amíg a mi csapatunk a túrabringákat részesítette előnyben a lehető legvastagabb kerekekkel, a másik banda számára a versenykerékpár-szerűségek számítottak igazán menőnek. Mi pontosan tudtuk: ha versenyre kerülne sor közöttünk, ellenfeleink az alföldi homokon nem sokra mennének a versenykerékpárjaik vékonyka kerekével, ezért aztán mi csakugyan a környék legjobb bringásainak tartottuk magunkat. Számunkra már önmagában az a modoros kifejezés, hogy „kerékpár”, elegendő okot jelentett egy kiadós röhögésre. Mi voltunk az igazi bringások, és amíg az ellenfeleink otthon tengerimalacot etettek és bélyeget gyűjtöttek, mi végtelen bicajozgatásaink során „limenkákra” vadásztunk.
Ez volt a mi közös szenvedélyünk és nagy titkunk,
merthogy a limenka tulajdonképpen szemét volt. De nem akármilyen szemét, hanem színes fémdoboz, amit a Nyugatról hazafelé tartó görög és török vendégmunkások hajigáltak ki autóik ablakán, miután kiitták a tartalmát, többnyire a sört, de volt néhány üdítőitalos is. Közös gyűjtögetőszenvedélyünknek köszönhetően mind kívülről ismertük az összes jelentősebb nyugati sörmárkát. Igaz, hogy csak a nevükről és a logóik alapján, de milyen tudás volt ez már a tengerimalac-tartás tudományához és a bélyeggyűjtéshez képest!
A játék a gyerekek életében nemcsak szórakoztató időtöltés, hanem nagyon is komoly tevékenység, gyakran harc és szenvedély is. Szükség van a mesék sárkányaira, a csapatszellem, a barátság erejének megtapasztalására, hogy majd a felnőttéletben is helyt tudjunk állni. Ha a gyermek fantáziája a játéknak köszönhetően nem mozdul meg, ha nem tanul meg kiállni, megharcolni az álmaiért, felnőttkorában sem tud majd igazán mit kezdeni magával, amikor új lehetőségeket kínál az élet.
Így hát az a helyzet, hogy ki kell mondanunk: aki nem tud játszani, nem életrevaló.
Keresztény szempontból nézve sorsunk legfőbb játékszabályai a Názáreti Jézus életéből és ránk maradt történeteiből olvashatók ki. Ezeknek kulcsszavai a fair play, vagyis a tiszteletteljes egymásra figyelés, a megbocsátás, az irgalom, legfőképpen pedig minden jónak közös nevezője: a szeretet. Mint minden igazán jó játék esetében az Istentől kinyilatkoztatott játékszabályok is komoly kihívást jelenthetnek számunkra, de ha nemcsak a szabályokat tartjuk szem előtt, hanem csakugyan engedjük, hogy magával ragadjon a játék öröme, megélhetjük az élet valódi kiteljesedését. Az Isten által sugalmazott játék valódi célja ugyanis nem kevesebb, mint az örökkévalóság elérése.