Soha nem tudhatjuk, kivel találkozunk

Benkő Vilmos a továbblépésről, az önfejlesztésről és a szavak erejéről

Amerikában született, ’56-os szülők gyermekeként, de szíve huszonhét évvel ezelőtt Magyarországra húzta. A budapesti Amerikai Kereskedelmi Kamara volt elnöke, aki létrehozta egy nyilvános beszédoktatással foglalkozó nemzetközi szervezet magyarországi képviseletét, illetve a Kozma utcai börtön retorikai programját a fogvatartottak önbizalmának és lelki fejlődésének fejlesztésére. A Szentkirályi utcai evangélikus gyülekezet tagja és prédikátora.

Ma miről fog szólni az igehirdetés? Milyen üzenetet szeretne átadni?

– A mai istentisztelet alkalmával János evangéliumának 4,25–30 igeszakaszáról fogunk beszélni. Ez arról szól, hogy ne ítélkezzünk más emberek felett. Lépjünk át a saját árnyékunkon, és ne csak a hibát keressük a másikban, hanem vegyük észre az értékeit is. Mindenkiből csak egy van, mindenki különleges a maga módján, és egyedi, de az Úrral együtt vagyunk képesek csodákra.

Ha ez így van, akkor azt gondolnám, a keresztényeknek nincs önbizalomhiányuk. Tényleg erősíti a hit az önbizalmat?

– Nekem mint hívő embernek ez fejtörést okoz, mert azt gondolhatnám, hogy csak egy hívő ember lehet sikeres pénzügyi vagy akár magánéleti szempontból. De ha szétnézek a világban, nem ezt látom, hanem azt, hogy nagyon sok sikeres ember nem hívő. Mégis elismerem őket, mert vitathatatlan a tudásuk és az önbizalmuk. De átbillenhetnek egy olyan csapdahelyzetbe, hogy azt hiszik, nekik semmi külső segítségre nincs szükségük, az ő kezükben van minden. Ha kicsúszik a lábuk alól a talaj, nem tudom, mibe tudnak kapaszkodni.

Jó lenne, ha minden sikeres ember ki tudna állni a hitéért.

Szeretek beszélgetni olyan nagy tudású emberekkel is, akik ateisták, mert érdekel, mivel magyarázzák, hogy nincs Istenbe vetett hitük.

Kiemelnek részeket a Bibliából, amit igazán a hívő emberek sem tudnak megmagyarázni, ők viszont ezekbe kapaszkodnak, és bizonyítani próbálják az igazukat, hogy Isten nem létezik. Én e részletek felett elsiklok, mert annak ellenére, hogy sok hibánk van, sokat vétkeztünk, szeret minket Isten. A kegyelem erről szól: sok mindent elnéznek nekünk, hibázhatunk, és ez az igazán fontos. Freund Tamás agykutató mondja: neki nem elég nagy a hite ahhoz, hogy ateista legyen. Egyetértek vele.

Soha nem okozott gondot önnek, hogyan szólítson meg másokat? Mindig ilyen határozott volt?

– Nem egészen. Tizenhét éves koromban volt egy kellemetlen élményem a nyilvános beszéddel kapcsolatban. Beneveztek ugyanis a diáktanácsba, én meg nem mertem nemet mondani. Aztán amikor a gimnázium nyolcszáz diákja előtt kellett beszédet tartanom, úgy gondoltam, elegendő, ha megtanulom kívülről a szöveget, amit mondani szeretnék. De mint kiderült, tévedtem. Alaposan felsültem. Ekkor határoztam el, hogy fejlesztem magam ezen a területen.

Ez volt az első gondolata? A legtöbb embernek ez csak elvenné a kedvét az egésztől…

– Amerikában az a szemlélet uralkodik, hogy ha negatív dolog ér, ne rágódj a történteken, hanem tedd túl magad rajta, oldd meg, és tegyél azért, hogy legközelebb jobban teljesíts. Tudtam, ha nem teszek azért, hogy ez ne forduljon elő velem többet, akkor egész életemben cipelni fogom magamban ezt a negatív élményt. Ezenkívül azt is észrevettem, hogy engem egy jó beszéd motiválni tud, annak ellenére, hogy a férfiak inkább vizuális típusok. Én is szerettem volna motiválni másokat a beszédemmel. Ezért aztán beiratkoztam egy nyilvános beszédoktatással foglalkozó klubba.

Ez volt a Toastmasters International. Hogy ismerte meg ezt a szervezetet?

– Apukámon keresztül. Emlékszem, gyermekkoromban hetente egyszer hiányzott a vacsoraasztal mellől. Ilyenkor a helyi Toastmasters-klubba járt, beszédoktatásra. Szeretett volna jobban megtanulni angolul, mert zavarta, hogy a gyárban, ahol dolgozott, nem tud megfelelően kommunikálni a vezetőivel és a munkatársaival.

Ezek szerint a nyilvános beszéd nem csak a színpadi kiállásról szól?

– A legkevésbé sem, de ott szoktunk vele találkozni. Ha valaki kiáll emberek elé beszélni, számos területen kell fejlődnie. A retorika vezérfonala lehet a fejlődésünknek, segít célokat kitűzni, kellenek a kihívások és a próbatételek az életben, ezek által tudunk fejlődni. De nemcsak az önbizalmunkat fejleszti, hanem megtanít arra is, hogyan jelezzünk vissza asszertív módon a másiknak, hogy az ne legyen sértő, de segítse a másik fél változását. A nyilvános beszédoktatás során nemcsak előadni tanulunk meg, hanem visszajelzést adni és fogadni is. Emellett olyan apróságokat is, hogy ha valaki közönség előtt beszél, például ne tegye zsebre a kezét, ne használjon széles mozdulatokat a kezeivel. Úgy vélem

azért van ma Magyarországon ennyi középszerű vezető, mert félnek megmondani nekik az igazat,

hogy miben kellene még változniuk, hogy jobb előadók vagy vezetők legyenek.

Ha megtanuljuk a nyilvános beszéd technikáját, ez a tudás az élet más területein is hasznos lehet számunkra?

– Mindenképpen. Az életben általában egy vagy két nagyobb lehetőséget kapunk, például hogy elnyerjünk egy állást vagy egy ösztöndíjat. Ha akkor nem állunk készen arra, hogy megmutassuk magunkat, nincs mögöttünk kellő tudás és gyakorlat, az negatív hatással lehet a későbbi életünkre. Mindig legyünk felkészültek, még akkor is, ha kisebb megmérettetés előtt állunk, mert soha nem tudhatjuk, kivel találkozunk. Mindig úgy készüljünk fel, mintha nagy tétje lenne a bemutatkozásunknak. Fontos szembesülni azzal is, hogy sokan vagyunk, így ki kell tűnnünk a többi ember közül azzal, hogy megmutatjuk, miben rejlik a mi tehetségünk.

Az egyik beszédében úgy fogalmazott, hogy egy előadás ne rólunk szóljon, mert az bukáshoz vezet.

– Igen, ez így helyes, mert nem nekünk kell érdekesnek lennünk, hanem a másik fél vagy a közönség érdeklődését kell felkeltenünk egy téma iránt, őket kell motiválni. Rá kell éreznünk, hogy a közönségnek mire van szüksége.

Amikor Magyarországra költözött, egyértelmű volt, hogy beszédoktatással foglalkozó szervezetet alapít?

– 1996-ban egy cégnél kezdtem dolgozni Budapesten, ahol azt tapasztaltam, hogy a kollégáim nem tudnak jól előadni. Segítettem nekik néhány jótanáccsal, mivel korábban szert tettem ezekre az ismeretekre. Persze a többi kolléga azonnal észrevette, hogy akiknek segítettem, a következő alkalommal már sokkal jobb előadásokat tartottak. Ezután többen is segítséget kértek tőlem, így jött az ötlet, hogy többedmagammal itthon is létrehozom ezt a kört. Hiszen ez a módszer már kidolgozott, rendelkezésre állnak tankönyvek is, csak adaptálni kellett. Kilenc év után azonban úgy döntöttem, ez a szervezet ne rólam szóljon, így kerestem vezetőket, akik átvették tőlem ezt a feladatot. Ennek köszönhetően ma már nemcsak a fővárosban működnek klubok, hanem vidéken is, több helyszínen.

Ebből fejlődött ki a Speak Academy?

– Igen, a Toastmasters esetében egy idő után zavart, hogy az emberek nem köteleződtek el. Néha eljöttek egy-egy találkozóra, de nem készültek fel kellőképpen, azaz nem fektettek munkát a fejlődésükbe, nem volt tét. Például bejelentkeztek beszédre, de amikor felkeltek aznap reggel, lehet, hogy nem volt jó a kedvük, ezért el sem jöttek a találkozóra. A Speak Academy képzésén ez másképpen működik, ott három hónapon keresztül gyakorolunk, és a képzés egy díszvacsorával zárul, ahol mindenki elmondhat egy beszédet több ember előtt. Ennek van tétje.

A Kozma utcai börtönben is kialakított egy retorikaprogramot. Hogyan jött az ötlet?

– Azon gondolkodtam, hogy a társadalmunkban mely embereknek van szüksége a leginkább ilyen jellegű segítségre. Egyszer csak eszembe jutottak a börtönben élők. De ma már tartunk retorikakurzusokat gyerekeknek, daganatos betegségekkel küzdőknek, mozgásukban korlátozottaknak. A kollégáimmal jövő héten indítunk egy programot tizenöt állami gondozásban lévő gyermek részére. Kíváncsiak vagyunk, hogy az ott tanultak hogyan hatnak majd az önbizalmukra és a lelki fejlődésükre.

Elkötelezett tagja gyülekezetének. Szívén viseli mások sorsát. Kiváló szónok. Nem gondolkodott azon, hogy lelkész legyen?

– Tizenöt évvel ezelőtt foglalkoztatott a kérdés, hogy emberek lelki vezetője legyek az evangélikus egyház keretein belül. De rájöttem, hogy már minden eszköz a kezemben van, hogy tudjak segíteni embereknek, így felesleges számomra a teológia szak elvégzése.

Van olyan, akitől sokat tanult, és példaképül lehet állítani a mai fiataloknak?

– Nagy példaképem Chris Hodges, egy alabamai lelkész. Az ő munkájának köszönhetően tizenhét évvel ezelőtt felépült egy több ezer fős gyülekezet temploma. Az volt a titka, hogy odaadta szakembereknek az e-mail-fiókja jelszavát, a naptárát, a csekkfüzetét, és rájuk bízta magát. Azt kérte tőlük, figyeljék a lépéseit, és ha úgy látják, hogy rossz irányba megy, figyelmeztessék. Hitt abban, hogy egy olyan nagy hívő közösséget hoz létre, amely csak a bevételei felét éli fel, a másik felét pedig jótékony célokra fordítja. Így is lett.

Vagy ott van John Maxwell író, aki keresztény vezetőknek szóló könyveket ír. Gyermekkorában csak akkor kapott zsebpénzt, ha elolvasott egy könyvet. Apja kikérdezte az olvasottakról, és ha úgy érezte, hogy fia megértette a könyv üzenetét, akkor odaadta neki a könyv árát. Maxwell nemrég elmesélte egy interjúban, hogy néhány évvel ezelőtt olvasott a Wall Street Journalban egy cikket, amelyben közzétettek egy listát arról, hogy melyik az a huszonöt könyv, amit mindenkinek el kellene olvasnia. Akkor szembesült vele, hogy ő a huszonötből tizennyolcat már a gimnázium befejezése előtt elolvasott, a többi hetet pedig csak azért nem, mert addig még meg sem jelentek.

A cikk A SZÍV | Jezsuita Magazin márciusi számában jelent meg