Sokszínű kontinens, sokszínű egyház

Paul Béré SJ az afrikai társadalomról és teológiáról

Március elején járt Magyarországon a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola meghívására a legjelentősebb kortárs afrikai teológusok egyike. A Burkina Faso-i születésű jezsuitától első kézből kaphatunk válaszokat „az emberiség lelki tüdejével” kapcsolatos aktuális társadalmi és lelkipásztori kérdésekre. Nyíltan beszél Ferenc pápa reformjainak és Robert Sarah bíboros viszonylagos tradicionalizmusának afrikai megítéléséről is.

– Első alkalommal járt Magyar­országon – milyen benyomásokat szerzett nálunk?

– Sok örömteli emlékkel távoztam. Bár csak Budapestet nyílt alkalmam fölfedezni, megéreztem valamit a ma­gyar emberek lendületességéből, és mélyen megérintett az általam felke­resett helyek nyugodt légköre és álta­lános komolysága. Hálás vagyok a Sa­pientia főiskolának, hogy meghívtak a konferenciájukra, és azért is, mert az itt szerzett élményekből bőven tu­dok ihletet meríteni, és több olyan ötletem is támadt, amit magammal viszek a hazámba, Burkina Fasóba, ahol éppen egy új jezsuita tudomány­egyetem alapításán munkálkodunk. Az intézményünk neve történetesen nagyon hasonló lesz a budapestiéhez, Kosyam ugyanis az anyanyelvemen azt jelenti: „bölcsesség után epedés”, ezzel is hangsúlyozva a bölcsesség, azaz a sapientia fontosságát a tudo­mányos életben. A hazám népessége épp a duplája Magyarországénak, és meglehetősen nagy a tudásszomj, hi­szen világos, hogy az oktatás révén ér­hetjük el az önök országáéhoz hason­ló életszínvonalat. Mindez megerősíti a meggyőződésemet, hogy a jezsuita oktatásügyre továbbra is szükség van a nemzetek jövőjének formálása érde­kében, ahogy korábban Európában, Amerikában, Ázsiában és máshol is ezt a célt szolgálta.

Fotó: Merényi Zita

 

– Önt is ez a tudásszomj vezérelte, hogy nemzetközileg elismert bibli­kus teológus legyen?

– Emlékszem, gyermekként min­den este láttam az apámat, hogy munka után az Újszövetséget ol­vassa. Nagyon kíváncsi voltam, mi lehet az a könyv. Voltaképp azóta is ez a kérdés foglalkoztat. Azt na­gyon korán eldöntöttem, hogy pap szeretnék lenni. A szemináriumban azonban valami hiányzott – valami, amiben egyszerre tudtam volna meg­élni a spirituális és az intellektuális mélység élményét. Aztán a kezembe akadt egy könyv a jezsuitákról, és szí­ven ütött a felismerés: talán épp őket keresem? Azelőtt sosem hallottam róluk. A papneveldei lelkivezetőm irányított végül a fővárosi jezsuita kö­zösséghez. A harmincnapos lelkigya­korlatot Kamerunban végeztem el, és miután nagy megnyugvás töltött el, bevallottam a provinciális atyának, hogy a titkos vágyam, hogy biblia­tudós lehessek. A rend megerősített ebben a hivatásomban, és Kongóba, majd Kenyába, Jeruzsálembe, végül Rómába, a Pápai Biblikus Intézetbe küldtek. 2007-ben fejeztem be a ta­nulmányaimat, és egy évre rá a gond­viselés úgy akarta, hogy meghívjanak szinódusi szakértőnek és konzultor­nak. Azóta igyekszem egyensúlyozni a mai egyházat érintő lelkipásztori ki­hívások és az egzegézis tanulmányo­zása között.

– Ki volt önre a legnagyobb hatás­sal teológiai gondolkodásmódja és egyházképe kialakulásában?

– Ha csak egyvalakit emelhetek ki, akkor Paul Ricoeur francia filozófust mondanám. 1995-ben volt szeren­csém személyesen is találkozni vele Párizsban. Számomra nemcsak je­lentős gondolkodó, hanem olyan em­ber is volt, aki két lábbal áll a hit ta­laján, ugyanakkor szellemét a filozófia szolgálatába állította. Valahogy hoz­zá hasonló módon szeretném meg­élni a hitemet és szolgálni a vallási közösségemet, úgy, hogy közben az értelmemet a világ, az emberek – és a Szentírás – minél jobb megértésé­nek szentelem.

– Másként olvassa és érti a Bibliát egy afrikai, mint egy európai?

– Sőt, önök, magyarok sem úgy ol­vassák és értik a Bibliát, mint a néme­tek vagy a franciák. Ha mégis így volna, az azt jelentené, hogy „süketek” a saját társadalmi és történeti valósá­gukra. Épp erről szól a hermeneutika, azaz az értelmezés elmélete, amely­hez oly sokat tett hozzá Paul Ricoeur. A tudósok sem ugyanúgy olvassák és értik a Bibliát. Ezek a különbségek arra is utalnak, hogy a Biblia rendkí­vül összetett szöveg, nagyon gazdag örökségünk, valósággal kifürkészhe­tetlen dokumentum. A tudományos vitákkal voltaképp az összetettsége előtt tisztelgünk. És igen, az afrika­iak másképp értik a Bibliát, mint az európaiak. Hogyan? Az afrikai értel­mezés kulcsa az élet, és a célja nem más, mint hogy az életet Isten aján­dékaként mutassa fel. János evangéli­umában Jézus azt mondja, hogy ő „az út, az igazság és az élet” (14,6). Néhai jezsuita generálisunk, Adolfo Nico­lás ennek az igehelynek a segítségével igyekezett megérteni az általa bejárt világrészek különbözőségét. Úgy fo­galmazott, Európa az igazságot, Ázsia az utat, Afrika pedig az életet keresi Krisztusban. Ha ebből indulunk ki, világos, hogy nem egyformán ért­jük az evangéliumot. Óvatosnak kell azonban lennünk: a különbözőség nem azt jelenti, hogy a határokat ne léphetnénk át.

– Mennyire tekinthető egységes­nek az afrikai szemléletmód, az af­rikai kereszténység?

– Afrika hatalmas, és minden te­kintetben rendkívül sokszínű, legyen szó népekről, kultúráról, az állatvilág­ról vagy bármi egyébről. Az afrikai egyházban ugyanezt a sokszínűséget tapasztalhatjuk, ami részben nyil­vánvalóan a történelmi és társadal­mi adottságoknak tudható be. Vegyük például a gyarmati idők nyelvi örök­ségét: angol, francia, spanyol, por­tugál és arab – ezek a nyelvek meg­határozónak mondhatók Afrikában, noha egyikük sem a kontinens saját­ja. A gyarmati múlt révén vannak je­len a kontinensen Európa egyházi ha­gyományai is, és sok afrikai egyház az európai „anyaegyházakhoz” veze­ti vissza a gyökereit. Az új, helyi ha­gyományok még születőben vannak, ezek végleges kialakulása időigényes, generációkon átívelő folyamat.

– Ebben az értelemben az afrikai teológia is tekinthető fiatal tudo­mányterületnek?

– Az én értelmezésem szerint a teológiát nem lehet mennyiségileg meghatározni. A lényeg a hitélmény megfogalmazása egy meghatározott térbeli és időbeli kontextusban, az adott társadalom kulturális nyelve­zetét használva. Az európai teológia éppen a kulturális keretek eltolódá­sa, a filozófia nyelvezetének változá­sa miatt kellett hogy tovább és tovább fejlődjön. Ettől függetlenül minden egyházi közösségnek át kell men­nie egy érési folyamaton. Az egyház azonban nem másokhoz képest érik, hanem önmagához képest, amennyi­ben Krisztust testesíti meg, méghoz­zá Krisztus testének teljességét, amint arról Szent Pál írt az efezusiaknak (4,13). Mármost a mégoly érett euró­pai teológia sem biztos, hogy releváns egy olyan afrikai keresztény közösség számára, amely Jézusra mint Életre, és nem Jézusra mint Igazságra vágyako­zik, nem igaz?

– Melyek az afrikai teológia jel­lemzői, fő fókuszai – és van-e olyan sajátossága, amelyek megkülönböz­tetik a világ összes többi teológiá­jától?

– Az afrikai teológia a Jézus Krisz­tussal a különböző helyi kontextusok­ban való találkozás keresztény „ka­landjának” a foglalata. A katolikus teológiát sokszínűség fémjelzi, ami azt jelenti, hogy közösek a tapaszta­lataink, miközben teológiai meglátá­sainkat különböző nyelvi „szemüve­geken” keresztül fejezzük ki. Példának okáért Karl Rahner teológiájának a kereteit alapvetően határozta meg a környezete, hiszen műveiben első­sorban német, illetve európai teoló­giai áramlatokkal folytatott párbe­szédet. Amikor az írásait Afrikában olvassuk, elengedhetetlen az interkul­turális megközelítésmód. Ez azt jelen­ti, hogy alá kell merülnünk Rahner kulturális közegébe, hogy teljesen megérthessük mondanivalójának minden árnyalatát. Hasonlóképpen ahhoz, hogy az európaiak megértsék Bénézet Bujo – egy közelmúltban el­hunyt afrikai teológus, aki Svájcban élt és tanított – teológiáját, nélkülöz­hetetlen az afrikai kulturális össze­függések ismerete. Ez a megközelí­tés összecseng a Gaudium et spes 44. pontjával, amely hangsúlyozza, hogy az egyház a történelem során mindig is a különféle filozófiai hagyományok fogalmait és nyelvezetét használva fo­galmazta újra Krisztus üzenetét.

– A 2019-ben Ratzinger-díjjal ki­tüntetett kutatásainak kulcsfogalma az „auralitáselmélet”, amelyet egy in­terjúban így definiált: „Kutatásaim­ban a Szentírást az »aurális hallga­tóság« szemszögéből vizsgálom. Az a célom, hogy a kortársaim ugyanúgy vehessenek részt a bibliai szöveg je­lentésének megkonstruálásában, aho­gyan a bibliai népek részesei lehettek, amikor a szent könyvek íródtak.”

– Ez az általam kidolgozott elmé­let voltaképpen egy módszertani megközelítést kínál a bibliai szöve­gekkel való foglalkozáshoz. Elméle­tem az úgynevezett történeti-kritikai módszer megállapításaira épít, külö­nös tekintettel arra, hogy a Biblia egy ókori, alapvetően szóbeli kultúrában keletkezett, amelyben az írások alap­vetően a hangos, közösség előtti fel­olvasás céljára szolgáltak. Következés­képpen a bibliai szövegeket eredetileg hallgatóságnak, nem pedig olvasók­nak szánták, amint arról Nehemiás könyvének nyolcadik, illetve Lukács evangéliumának negyedik fejezete is tanúskodik. Mármost ha közelebbről megvizsgáljuk a biblikus teológiát, nyilvánvalóvá válik, hogy erőfeszíté­seink a jelentés minél jobb megvilá­gítására a leggyakrabban a Biblia író­inak tevékenysége körül forognak, „szerkesztők” vagy „szerzők” néven utalva a szövegek megalkotóira, vagy pedig az olvasók irodalmi módszere­ket alkalmazó értelmező tevékenysé­gére fókuszálnak, olyan fogalmakkal utalva rájuk, mint az „olvasók” vagy a „befogadók”. A tényleges célközön­séget azonban – azokat, akik a han­gosan felolvasott szöveget hallgatták – többnyire figyelmen kívül hagyják.

Ezzel szemben az én javaslatom az, hogy a bibliai szövegek értelmezését az eredeti hallgatók szemszögéből kö­zelítsük meg, figyelembe véve, hogy a szöveg az ő halláson alapuló befo­gadói tapasztalataikra tekintve szü­letett. Ebből következik, hogy a szö­veg olyan fogásokkal él, amelyek célja, hogy megkönnyítsék a szóbeli kom­munikáción keresztül történő befo­gadást, azaz a hallás utáni – aurális – megértést. Példának okáért a ku­tatók már régebben azonosítottak koncentrikus struktúrákat a bibliai szövegekben. Felolvasott szövegben gondolkodva adott a kérdés, hogy a hallgatóság miként érzékeli és ér­telmezi az effajta bonyolult szerkeze­teket. Összegezve az auralitáselmé­let arra hívja meg a kutatókat, hogy gondolják újra a bibliai szövegek ér­telmezését a korabeli közönség audi­tív tapasztalataiból kiindulva, hogy ezáltal jobban megérthessük a szö­vegnek eredetileg szánt jelentést, il­letve a saját kulturális kontextusán belüli recepcióját. A maguk történeti kontextusában keletkező bibliai szö­vegekben az auralitás, a hallgatóság, a hangos felolvasás közönsége – ha tetszik, nyilvánossága – nyomot hagy a szövegben, sőt hozzájárul a szöveg épp olyan formában történő megíró­dásához. A végső tanulság pedig az, hogy egy írott szöveg nem feltétlenül olvasóközönség számára, azaz a mai értelemben vett olvasás által zajló be­fogadás céljából íródott.

Fotó: Vatican Media

 

– Mondhatjuk-e, hogy elmélete ti­pikusan afrikai?

– Az elméletemet nem gondolnám afrikaibbnak, mint bármilyen más tu­dományos kutatást. Habár egy konfe­rencián az egyik kollégám úgy fogal­mazott, hogy szerinte éppen afrikai származásom miatt vagyok képes ki­hallani ezeket a finomságokat a bibliai szövegekből. És valóban, meggyőző­désem, hogy a kulturális hátterünk, társadalmi környezetünk és szemé­lyes történetünk igenis meghatá­rozza az értelmezési horizontunkat. Természetesen minden társadalom­nak megvan a maga nézőpontja, és kétségtelen, hogy az afrikai hátte­rem meghatározó az auralitáselmélet szempontjából is – nyilván nem vélet­len, hogy éppen ez a terület keltette fel az érdeklődésemet.

– Arra utal, hogy a szóbeliség máig jelen van Afrikában az írásbe­liség mellett, jobban, mint a nyuga­ti világban?

– Szerintem Európát és általában a nyugati világot alapvetően átfor­málta a Gutenberg-tapasztalat, azaz a nyomtatott kultúra. Amikor először jártam Franciaországban, rá kellett döbbennem, hogy ha el akarok jutni egy ismeretlen helyre, ahhoz olvas­nom kell – térképet, útjelző táblákat, ilyesmit. Ezzel szemben Afrikában, ha a helyes utat keresem, odafordu­lok valakihez, és megkérdezem, mer­re menjek. És ennek semmi köze az analfabetizmushoz, ez egyszerűen kulturálisan meghatározott szemlé­letmód, eltérő gondolkodásmód.

– Hogyan látja Európát, a nyugati világot, miben különbözünk?

– Hadd emeljek ki három dolgot. A legelső, hogy – bár az emberek haj­lamosak elvilágiasodott kontinens­ként tekinteni rá – Európa olyan mé­lyen magába szívta a kereszténységet, hogy az teljesen átalakította a társadal­mat. Persze sok nyilvánvaló jele van az elvallástalanodásnak, mégis, a mai Európa, a mai nyugati világ a keresz­tény hit emberi társadalomra gyako­rolt hatásának eredménye, és sok-sok millió olyan ember alakította ilyenné, akik mind hittek Krisztusban. Még ha most sokan tagadják is, kívülről tekint­ve egyértelmű, hogy Európa kultúrája és társadalmai keresztények. A nyu­gati világ második jellegzetessége a reflektálás, a megvitatás képessége. Hívhatjuk demokráciának is, de nem a politikai rendszer a lényeg, hanem az életforma, hogy a közjó érdekében megbeszéljük a dolgokat – és lehet egyet nem érteni. Számomra ez cso­dálatos és rendkívüli. A harmadik pe­dig az önkivetítés, azaz egyfajta jövőbe látás képessége. Afrikában legfeljebb egy-egy elnöki mandátumnyit látnak előre az emberek, szó sincs arról, hogy egy egész emberöltőre vagy netán száz évre előre tervezzen bárki. Ami engem illet, próbálok tanulni mindabból, amit a nyugati világban látok, afrikai közös­ségemnek pedig azt szoktam monda­ni, hagyjunk rá időt, hogy a hitünk át­formálja a kultúránkat, az életünket és a társadalmainkat…

– Ennek az átformálásnak a jegyé­ben vett részt az első afrikai jezsuita teológiai fakultás megalapításában, és indított folyóiratot az afrikai hittu­dományi tanulmányok ösztönzésére?

– 1984-ben kezdeményezték az af­rikai jezsuiták egy teológiai akadémia létrehozását Kenyában. A Nairobiban Hekima College néven elindult intéz­mény később a Kelet-Afrikai Katoli­kus Egyetem része lett. Jóval később, 2003-ban egy másik jezsuita teológi­ai iskolát is alapítottak, méghozzá egy frankofón régióban, az elefántcsont­parti Abidjanban. Egyik intézmény sem rendelkezett azonban teológi­ai fakultás státusszal. Elöljáróim­tól 2013-ban kaptam azt a feladatot, hogy előmozdítsam a hivatalosan el­ismert hittudományi kar létrejöttét. Az Afrikai és Madagaszkári Jezsu­iták Teológiai Fakultása (FTJAM) néven megszületett intézmény köz­pontja Nairobiban van, abidjani ki­helyezett campusszal. A kar hivatalos nyelve a latin, az angol és a francia, tükrözve működési területeinek nyel­vi sokszínűségét. Jelenleg is folyamat­ban lévő projektünk keretében azon dolgozunk, hogy a kar jelenlétét ki­terjesszük az afrikai portugál nyelv­területre is. Már e tervezett bővítésre tekintettel született meg az intézmény imént említett neve is. Önálló, pápai jogú egyetemi képzésünk kulcsfon­tosságú a Jézus Társasága teológiai örökségének Afrikában való terjeszté­séhez, a lelkiségi hagyományainknak megfelelő tanulmányi kínálat kidol­gozásához, és egyúttal az elengedhe­tetlenül szükséges kiengesztelődést szolgálja. Már az intézmény neve is azt a küldetését hangsúlyozza, hogy elősegítse a sok nyelvű egykori gyar­matok egységes afrikai kontextussá integrálódását.

Egy egyetemi karnak olyan eszkö­zökre is szüksége van, amelyek elő­segítik és hozzáférhetővé teszik az oktatók és a munkatársak tudomá­nyos tevékenységét Afrikán belül és a kontinens határain túl egyaránt. Mi angol–francia kétnyelvű folyó­iratot indítottunk 2012-ben abidjani székhellyel, ahol korábban tanulmá­nyi dékánként működtem. A folyóirat nem tematikus, célja pedig nem más, mint hogy ösztönözze az egyéni kuta­tásokat a teológiában és az olyan kap­csolódó területeken, mint a filozófia és az antropológia. A lap elnevezése a 35. Általános Rendgyűlés első hatá­rozatára utal, amelyben a „Tűz, amely más tüzeket lobbant lángra” képéről olvashatunk. A „Kanien” szó jelenté­se ugyanis a délnyugat-afrikai akan nyelven nem más, mint „fény”. Ezzel a címadással szerettük volna kifejezni azt a törekvésünket, hogy a teológiai kutatások segítségével jobban megvi­lágítsuk az afrikai társadalom és egy­ház egyes területeit. Folyóiratunkkal igyekszünk hozzájárulni a teológiai diskurzushoz és az afrikai kontextusban lényeges kérdések megvita­tásához.

– Magyarországon alighanem Robert Sarah bíboros a legismer­tebb afrikai teológus. Hogyan te­kintenek rá a kontinensen?

– Sokkal inkább lelkipásztornak tart­ják, mintsem teológusnak. A lelkipász­tori hozzáállása mögött persze meghú­zódik egy sajátos teológia, amelyben az életútja tükröződik. Fontos leszögezni, hogy Sarah bíboros egyházképét, hit­ről alkotott vízióját és a hitéletet érintő megközelítéseit saját élettapasztalatai, különösen is a hazájára jellemző, kihí­vásokkal teli körülmények határozzák meg. Harmincnégy évesen szentelték püspökké, mert érsekét a guineai dik­tátor, Ahmed Sékou Touré börtönbe zárta. Vatikáni kinevezéséig határo­zottan kiállt a diktátorral, egyben az ország következő elnökével szemben. Isten vagy a semmi című, 2015-ben megjelent könyvében részben beszá­mol erről az élményről. Egyesek úgy vélik, az ilyen nyomasztó körülmények közötti életben maradáshoz dolgozta ki saját maga számára a radikalitásban gyökerező reziliencia, azaz rugalmas ellenálló képesség stratégiáját. A ke­reszténység alapértékeihez, valamint a tanítás és a liturgia hagyományos for­máihoz való szilárd ragaszkodás lett életének a lényege. Ebből adódik, hogy a mai világban végbemenő gyors vál­tozásokat – Afrikában, ahol a lakosság több mint hatvan százaléka huszon­öt év alatti, különösen szédítő a tem­pó – fenyegetésként fogja fel. Kétsé­ges, hogy hajlandó és képes volna-e az afrikai közösségeknek irányt mutatni ebben a gyorsan változó időszakban.

– Ön igazi veterán szinódusi ügyekben, hiszen szakértőként részt vett több püspöki csúcstalálkozón, és dolgozott a Szinódusi Titkárság­nál. Egyes beszámolók szerint tavaly októberben a kelet-közép-európai és afrikai küldöttek együtt szavazták le a zsinat hivatalos záró feljegyzésének LMBTQ-emberekre vonatkozó pas­szusát, mely helyett a többnejűség­re fordítandó kiemelt figyelemmel kapcsolatos szövegrész került a do­kumentumba. A rendezetlen csalá­di állapotú, illetve azonos nemű pá­rok megáldására vonatkozó Fiducia supplicans kezdetű nyilatkozat köz­zététele után is hasonló történt, a kelet-közép-európai és az afrikai püspökök elzárkóztak a pápai taní­tás gyakorlatba ültetésétől. Kérem, segítsen megérteni a helyzetet: mit gondolnak az afrikai keresztények az LMBTQ és poligámia ügyben?

– Inkább nem kommentálom a 2023. októberi szinódusi üléssza­kot, mivel folyamatban lévő meg­különböztetési folyamatról van szó, amely még nem ért véget. Annyit azért elmondhatok, hogy az össze­foglaló jelentés igenis foglalkozik az azonos neműek iránt vonzódó sze­mélyekkel és a lelkipásztori szükség­leteikkel. Ami valóban nem szerepel a dokumentumban, az az „LMBTQ+” kifejezés. Teológusként annak szószó­lója vagyok, hogy az embereket sze­mélyként tekintsük, és emberi mi­voltukat hangsúlyozzuk mindenfajta címkézés helyett. A címkék használa­ta azt jelezheti, hogy nem sikerül kap­csolatot teremteni egymással embe­rekként. Sajnálatos módon gyakran folyamodunk olyan megosztó meg­fogalmazásokhoz, mint a „fehérek”, „feketék”, „indiánok”, ami arra mu­tat rá, hogy képtelenek vagyunk em­bertársként, felebarátként viszonyul­ni egymáshoz. Ami pedig a szexuális irányultságot illeti, a Hittani Dikasz­térium Fiducia supplicans nyilatko­zata nem kapcsolódik a szinodális folyamathoz. Az afrikai egyházak e dokumentum közzétételének időzí­tését nem megfelelőnek ítélték, mivel úgy látták, zavarólag hat a szinodális folyamatokra.

Az afrikai lelkipásztori valóságra az első ugandai mártír, Joseph Mu­kasa esete világít rá, aki életét áldozta azért, mert felszólalt Mwanga király homoszexualitása ellen. A kontextus ezúttal is kulcsfontosságú. Először is, fontos megértenünk, hogy a ho­moszexuális gyakorlatokkal szembe­szálló újonnan megkeresztelt ugan­dai keresztények az élet védelmében áldozták fel magukat. Másodszor az „áldás” és az „átok” fogalma különle­ges jelentőségű az afrikai antropológi­ában és spiritualitásban. Harmadszor sok afrikai társadalom a homoszexua­litás elfogadására a globális hatalmak által támasztott politikai feltételként tekint, és a gyarmatosítás újabb kí­sérleteként érzékeli. Ezért az óvatos lelkipásztori megközelítés elengedhe­tetlen ezeknek az összetett kérdések­nek a kezeléséhez.

A poligámia kérdésével az ös­szefoglaló jelentés Afrika-specifikus problémaként foglalkozik, és kezelé­sét a SECAM, azaz az afrikai és mada­gaszkári püspöki konferenciákat tö­mörítő szervezet hatáskörébe utalta. Jelenleg azonban nem tudok semmi­lyen jelentősebb eredményről, pedig hasznos lenne elmélyülni az afrikai többnejűség történeti vonatkozása­iban. Nem vagyok a téma szakértő­je, mindazonáltal az a benyomásom, hogy a jelenkori poligámia gyakran abból a társadalmi felfogásból fakad, mely szerint a nő társadalmi státu­sza és méltósága a családi állapotától függ. Míg egy férfi akkor is tiszteletet érdemel, ha egyedülálló, egy hajadon hölgy nagy eséllyel csak küzdelmesen találja meg a helyét a társadalomban. Alighanem sok magasan képzett és sikeres karriert befutó nő dönt úgy, hogy házas férfival kezdeményez kapcsolatot, amennyiben ezáltal sza­badabban teljesedhet ki szakmai té­ren.

– Gyakran elhangzik, hogy Afri­ka az egyház jövője, mivel ott dina­mikusan nő a nyáj és a pásztorok száma; mások azonban arra figyel­meztetnek, hogy a demográfiai fel­lendülés hamarosan véget ér, amint Afrika megközelíti a nyugati élet­színvonalat. Mit gondol az afrikai egyház jövőjéről és szerepéről a ka­tolikus világban?

– A kereszténység afrikai térnyerése tény, és világos, hogy ez párhuzamos az afrikai népesség növekedésével. De nem mondanám, hogy ez utóbbinak a következménye. Mint ahogy óvatos volnék a lehetséges jövőbeli vissza­esést illetően is. Pusztán feltételezés, hogy a nyugati világ jelenlegi helyze­te várna Afrikára. Nem vagyok ben­ne biztos, hogy így lesz. Amikor XVI. Benedek pápa 2009 októberében úgy fogalmazott, hogy Afrika az emberi­ség „lelki tüdeje”, véleményem szerint valami igazán fontosra mutatott rá. A keresztény hit Afrikában a hagyo­mányos vallásosságra épül. Az afri­kai kultúrák ugyanis mind istenköz­pontúak, azelőtt is, hogy fölvennék a kereszténységet. Talán amikor ez az istentudat, azaz „sensus Dei” kivész, akkor indulhat hanyatlásnak az egy­ház. De nem hiszem, hogy Afrikában a gazdasági jólét befolyásolná a val­lásgyakorlást. Számunkra Isten min­denben jelen van, az anyagiakban is. Inkább azt feltételezem, hogy a szeku­larizáció annak az eredménye, hogy a nyugati világ Jézusban elsősorban az igazságot keresi. Ha ez így van, azok, akik a bőséges életet látják Jézusban, továbbra is benne fogják megtalálni életük végső értelmét.

– Mióta Ferenc pápa 2023-ban Kongóba látogatott, széles körben – ideértve a SECAM képviselőit is – idézik megnyitó beszédének szavait: „El a kezekkel Afrikától! Ne fojto­gassa tovább a világ, elvégre Afrika nem bánya, és nem is ültetvény, amit csak úgy ki lehet fosztani. Hadd le­gyen Afrika saját sorsának főszerep­lője!” Az afrikai egyház fő küldeté­se és célja a társadalmi igazságosság kivívása lenne, valahogy úgy, mint Dél-Amerikában?

– Tény, hogy Afrika bőséges termé­szeti erőforrásai, legyenek bár ismertek vagy még felfedezésre várók, gyakran okozói a szegénységnek és a politikai zűrzavarnak. Túlságosan hosszú időn át használták ki Afrika népeit és java­it más földrészek érdekében. Azok az afrikai politikusok, akik megpróbáltak szembeszállni az igazságtalansággal, és a méltányos bánásmódért emeltek szót, gyakran szomorú sorsra jutottak. A nemzeteket nem a keresztény érté­kek kormányozzák, legtöbbször önös érdekeik vezérlik őket. Ebben az össze­függésben az egyház magára vállalja a némák szószólójának szerepét. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy Afri­ka népei ne szólalnának fel az igazság­talanság ellen, hogyne tennék. A hang­jukat azonban gyakran figyelmen kívül hagyják. Ferenc pápa kijelentései ez­zel szemben széles körben váltottak ki visszhangot, globális vezetői pozí­ciója miatt. Az egyház prófétai külde­tését gyakorolta, amely magában fog­lalja a társadalmi igazságosságért való kiállást. Hiszen valójában a társadal­mi igazságosság elérése az egyház kül­detésének szerves része. Sőt mi több, a Szentírás olyan részei, mint Máté evangéliumának 25. fejezete vagy az Apostolok cselekedeteinek a 9. fejezete éppen arra emlékeztetnek, hogy nem liturgikus gyakorlatunk alapján fognak megítélni bennünket, hanem az alap­ján, ahogyan „fivéreink és nővéreink” szükségleteit kielégítjük, amennyiben Jézus erről fog minket övéiként felis­merni. Személyes és közösségi imaéle­tünk célja, hogy táplálja a szerető Isten jelenlétét bennünk, és ezáltal képesek legyünk gondoskodni a leginkább rá­szorulókról. Lelkipásztori szempont­ból nagyon is komolyan kell vennünk Jézus felszólítását (Mt 6,37).: „Adjatok nekik enni!”