Március elején járt Magyarországon a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola meghívására a legjelentősebb kortárs afrikai teológusok egyike. A Burkina Faso-i születésű jezsuitától első kézből kaphatunk válaszokat „az emberiség lelki tüdejével” kapcsolatos aktuális társadalmi és lelkipásztori kérdésekre. Nyíltan beszél Ferenc pápa reformjainak és Robert Sarah bíboros viszonylagos tradicionalizmusának afrikai megítéléséről is.
– Első alkalommal járt Magyarországon – milyen benyomásokat szerzett nálunk?
– Sok örömteli emlékkel távoztam. Bár csak Budapestet nyílt alkalmam fölfedezni, megéreztem valamit a magyar emberek lendületességéből, és mélyen megérintett az általam felkeresett helyek nyugodt légköre és általános komolysága. Hálás vagyok a Sapientia főiskolának, hogy meghívtak a konferenciájukra, és azért is, mert az itt szerzett élményekből bőven tudok ihletet meríteni, és több olyan ötletem is támadt, amit magammal viszek a hazámba, Burkina Fasóba, ahol éppen egy új jezsuita tudományegyetem alapításán munkálkodunk. Az intézményünk neve történetesen nagyon hasonló lesz a budapestiéhez, Kosyam ugyanis az anyanyelvemen azt jelenti: „bölcsesség után epedés”, ezzel is hangsúlyozva a bölcsesség, azaz a sapientia fontosságát a tudományos életben. A hazám népessége épp a duplája Magyarországénak, és meglehetősen nagy a tudásszomj, hiszen világos, hogy az oktatás révén érhetjük el az önök országáéhoz hasonló életszínvonalat. Mindez megerősíti a meggyőződésemet, hogy a jezsuita oktatásügyre továbbra is szükség van a nemzetek jövőjének formálása érdekében, ahogy korábban Európában, Amerikában, Ázsiában és máshol is ezt a célt szolgálta.
Fotó: Merényi Zita
– Önt is ez a tudásszomj vezérelte, hogy nemzetközileg elismert biblikus teológus legyen?
– Emlékszem, gyermekként minden este láttam az apámat, hogy munka után az Újszövetséget olvassa. Nagyon kíváncsi voltam, mi lehet az a könyv. Voltaképp azóta is ez a kérdés foglalkoztat. Azt nagyon korán eldöntöttem, hogy pap szeretnék lenni. A szemináriumban azonban valami hiányzott – valami, amiben egyszerre tudtam volna megélni a spirituális és az intellektuális mélység élményét. Aztán a kezembe akadt egy könyv a jezsuitákról, és szíven ütött a felismerés: talán épp őket keresem? Azelőtt sosem hallottam róluk. A papneveldei lelkivezetőm irányított végül a fővárosi jezsuita közösséghez. A harmincnapos lelkigyakorlatot Kamerunban végeztem el, és miután nagy megnyugvás töltött el, bevallottam a provinciális atyának, hogy a titkos vágyam, hogy bibliatudós lehessek. A rend megerősített ebben a hivatásomban, és Kongóba, majd Kenyába, Jeruzsálembe, végül Rómába, a Pápai Biblikus Intézetbe küldtek. 2007-ben fejeztem be a tanulmányaimat, és egy évre rá a gondviselés úgy akarta, hogy meghívjanak szinódusi szakértőnek és konzultornak. Azóta igyekszem egyensúlyozni a mai egyházat érintő lelkipásztori kihívások és az egzegézis tanulmányozása között.
– Ki volt önre a legnagyobb hatással teológiai gondolkodásmódja és egyházképe kialakulásában?
– Ha csak egyvalakit emelhetek ki, akkor Paul Ricoeur francia filozófust mondanám. 1995-ben volt szerencsém személyesen is találkozni vele Párizsban. Számomra nemcsak jelentős gondolkodó, hanem olyan ember is volt, aki két lábbal áll a hit talaján, ugyanakkor szellemét a filozófia szolgálatába állította. Valahogy hozzá hasonló módon szeretném megélni a hitemet és szolgálni a vallási közösségemet, úgy, hogy közben az értelmemet a világ, az emberek – és a Szentírás – minél jobb megértésének szentelem.
– Másként olvassa és érti a Bibliát egy afrikai, mint egy európai?
– Sőt, önök, magyarok sem úgy olvassák és értik a Bibliát, mint a németek vagy a franciák. Ha mégis így volna, az azt jelentené, hogy „süketek” a saját társadalmi és történeti valóságukra. Épp erről szól a hermeneutika, azaz az értelmezés elmélete, amelyhez oly sokat tett hozzá Paul Ricoeur. A tudósok sem ugyanúgy olvassák és értik a Bibliát. Ezek a különbségek arra is utalnak, hogy a Biblia rendkívül összetett szöveg, nagyon gazdag örökségünk, valósággal kifürkészhetetlen dokumentum. A tudományos vitákkal voltaképp az összetettsége előtt tisztelgünk. És igen, az afrikaiak másképp értik a Bibliát, mint az európaiak. Hogyan? Az afrikai értelmezés kulcsa az élet, és a célja nem más, mint hogy az életet Isten ajándékaként mutassa fel. János evangéliumában Jézus azt mondja, hogy ő „az út, az igazság és az élet” (14,6). Néhai jezsuita generálisunk, Adolfo Nicolás ennek az igehelynek a segítségével igyekezett megérteni az általa bejárt világrészek különbözőségét. Úgy fogalmazott, Európa az igazságot, Ázsia az utat, Afrika pedig az életet keresi Krisztusban. Ha ebből indulunk ki, világos, hogy nem egyformán értjük az evangéliumot. Óvatosnak kell azonban lennünk: a különbözőség nem azt jelenti, hogy a határokat ne léphetnénk át.
– Mennyire tekinthető egységesnek az afrikai szemléletmód, az afrikai kereszténység?
– Afrika hatalmas, és minden tekintetben rendkívül sokszínű, legyen szó népekről, kultúráról, az állatvilágról vagy bármi egyébről. Az afrikai egyházban ugyanezt a sokszínűséget tapasztalhatjuk, ami részben nyilvánvalóan a történelmi és társadalmi adottságoknak tudható be. Vegyük például a gyarmati idők nyelvi örökségét: angol, francia, spanyol, portugál és arab – ezek a nyelvek meghatározónak mondhatók Afrikában, noha egyikük sem a kontinens sajátja. A gyarmati múlt révén vannak jelen a kontinensen Európa egyházi hagyományai is, és sok afrikai egyház az európai „anyaegyházakhoz” vezeti vissza a gyökereit. Az új, helyi hagyományok még születőben vannak, ezek végleges kialakulása időigényes, generációkon átívelő folyamat.
– Ebben az értelemben az afrikai teológia is tekinthető fiatal tudományterületnek?
– Az én értelmezésem szerint a teológiát nem lehet mennyiségileg meghatározni. A lényeg a hitélmény megfogalmazása egy meghatározott térbeli és időbeli kontextusban, az adott társadalom kulturális nyelvezetét használva. Az európai teológia éppen a kulturális keretek eltolódása, a filozófia nyelvezetének változása miatt kellett hogy tovább és tovább fejlődjön. Ettől függetlenül minden egyházi közösségnek át kell mennie egy érési folyamaton. Az egyház azonban nem másokhoz képest érik, hanem önmagához képest, amennyiben Krisztust testesíti meg, méghozzá Krisztus testének teljességét, amint arról Szent Pál írt az efezusiaknak (4,13). Mármost a mégoly érett európai teológia sem biztos, hogy releváns egy olyan afrikai keresztény közösség számára, amely Jézusra mint Életre, és nem Jézusra mint Igazságra vágyakozik, nem igaz?
– Melyek az afrikai teológia jellemzői, fő fókuszai – és van-e olyan sajátossága, amelyek megkülönböztetik a világ összes többi teológiájától?
– Az afrikai teológia a Jézus Krisztussal a különböző helyi kontextusokban való találkozás keresztény „kalandjának” a foglalata. A katolikus teológiát sokszínűség fémjelzi, ami azt jelenti, hogy közösek a tapasztalataink, miközben teológiai meglátásainkat különböző nyelvi „szemüvegeken” keresztül fejezzük ki. Példának okáért Karl Rahner teológiájának a kereteit alapvetően határozta meg a környezete, hiszen műveiben elsősorban német, illetve európai teológiai áramlatokkal folytatott párbeszédet. Amikor az írásait Afrikában olvassuk, elengedhetetlen az interkulturális megközelítésmód. Ez azt jelenti, hogy alá kell merülnünk Rahner kulturális közegébe, hogy teljesen megérthessük mondanivalójának minden árnyalatát. Hasonlóképpen ahhoz, hogy az európaiak megértsék Bénézet Bujo – egy közelmúltban elhunyt afrikai teológus, aki Svájcban élt és tanított – teológiáját, nélkülözhetetlen az afrikai kulturális összefüggések ismerete. Ez a megközelítés összecseng a Gaudium et spes 44. pontjával, amely hangsúlyozza, hogy az egyház a történelem során mindig is a különféle filozófiai hagyományok fogalmait és nyelvezetét használva fogalmazta újra Krisztus üzenetét.
– A 2019-ben Ratzinger-díjjal kitüntetett kutatásainak kulcsfogalma az „auralitáselmélet”, amelyet egy interjúban így definiált: „Kutatásaimban a Szentírást az »aurális hallgatóság« szemszögéből vizsgálom. Az a célom, hogy a kortársaim ugyanúgy vehessenek részt a bibliai szöveg jelentésének megkonstruálásában, ahogyan a bibliai népek részesei lehettek, amikor a szent könyvek íródtak.”
– Ez az általam kidolgozott elmélet voltaképpen egy módszertani megközelítést kínál a bibliai szövegekkel való foglalkozáshoz. Elméletem az úgynevezett történeti-kritikai módszer megállapításaira épít, különös tekintettel arra, hogy a Biblia egy ókori, alapvetően szóbeli kultúrában keletkezett, amelyben az írások alapvetően a hangos, közösség előtti felolvasás céljára szolgáltak. Következésképpen a bibliai szövegeket eredetileg hallgatóságnak, nem pedig olvasóknak szánták, amint arról Nehemiás könyvének nyolcadik, illetve Lukács evangéliumának negyedik fejezete is tanúskodik. Mármost ha közelebbről megvizsgáljuk a biblikus teológiát, nyilvánvalóvá válik, hogy erőfeszítéseink a jelentés minél jobb megvilágítására a leggyakrabban a Biblia íróinak tevékenysége körül forognak, „szerkesztők” vagy „szerzők” néven utalva a szövegek megalkotóira, vagy pedig az olvasók irodalmi módszereket alkalmazó értelmező tevékenységére fókuszálnak, olyan fogalmakkal utalva rájuk, mint az „olvasók” vagy a „befogadók”. A tényleges célközönséget azonban – azokat, akik a hangosan felolvasott szöveget hallgatták – többnyire figyelmen kívül hagyják.
Ezzel szemben az én javaslatom az, hogy a bibliai szövegek értelmezését az eredeti hallgatók szemszögéből közelítsük meg, figyelembe véve, hogy a szöveg az ő halláson alapuló befogadói tapasztalataikra tekintve született. Ebből következik, hogy a szöveg olyan fogásokkal él, amelyek célja, hogy megkönnyítsék a szóbeli kommunikáción keresztül történő befogadást, azaz a hallás utáni – aurális – megértést. Példának okáért a kutatók már régebben azonosítottak koncentrikus struktúrákat a bibliai szövegekben. Felolvasott szövegben gondolkodva adott a kérdés, hogy a hallgatóság miként érzékeli és értelmezi az effajta bonyolult szerkezeteket. Összegezve az auralitáselmélet arra hívja meg a kutatókat, hogy gondolják újra a bibliai szövegek értelmezését a korabeli közönség auditív tapasztalataiból kiindulva, hogy ezáltal jobban megérthessük a szövegnek eredetileg szánt jelentést, illetve a saját kulturális kontextusán belüli recepcióját. A maguk történeti kontextusában keletkező bibliai szövegekben az auralitás, a hallgatóság, a hangos felolvasás közönsége – ha tetszik, nyilvánossága – nyomot hagy a szövegben, sőt hozzájárul a szöveg épp olyan formában történő megíródásához. A végső tanulság pedig az, hogy egy írott szöveg nem feltétlenül olvasóközönség számára, azaz a mai értelemben vett olvasás által zajló befogadás céljából íródott.
Fotó: Vatican Media
– Mondhatjuk-e, hogy elmélete tipikusan afrikai?
– Az elméletemet nem gondolnám afrikaibbnak, mint bármilyen más tudományos kutatást. Habár egy konferencián az egyik kollégám úgy fogalmazott, hogy szerinte éppen afrikai származásom miatt vagyok képes kihallani ezeket a finomságokat a bibliai szövegekből. És valóban, meggyőződésem, hogy a kulturális hátterünk, társadalmi környezetünk és személyes történetünk igenis meghatározza az értelmezési horizontunkat. Természetesen minden társadalomnak megvan a maga nézőpontja, és kétségtelen, hogy az afrikai hátterem meghatározó az auralitáselmélet szempontjából is – nyilván nem véletlen, hogy éppen ez a terület keltette fel az érdeklődésemet.
– Arra utal, hogy a szóbeliség máig jelen van Afrikában az írásbeliség mellett, jobban, mint a nyugati világban?
– Szerintem Európát és általában a nyugati világot alapvetően átformálta a Gutenberg-tapasztalat, azaz a nyomtatott kultúra. Amikor először jártam Franciaországban, rá kellett döbbennem, hogy ha el akarok jutni egy ismeretlen helyre, ahhoz olvasnom kell – térképet, útjelző táblákat, ilyesmit. Ezzel szemben Afrikában, ha a helyes utat keresem, odafordulok valakihez, és megkérdezem, merre menjek. És ennek semmi köze az analfabetizmushoz, ez egyszerűen kulturálisan meghatározott szemléletmód, eltérő gondolkodásmód.
– Hogyan látja Európát, a nyugati világot, miben különbözünk?
– Hadd emeljek ki három dolgot. A legelső, hogy – bár az emberek hajlamosak elvilágiasodott kontinensként tekinteni rá – Európa olyan mélyen magába szívta a kereszténységet, hogy az teljesen átalakította a társadalmat. Persze sok nyilvánvaló jele van az elvallástalanodásnak, mégis, a mai Európa, a mai nyugati világ a keresztény hit emberi társadalomra gyakorolt hatásának eredménye, és sok-sok millió olyan ember alakította ilyenné, akik mind hittek Krisztusban. Még ha most sokan tagadják is, kívülről tekintve egyértelmű, hogy Európa kultúrája és társadalmai keresztények. A nyugati világ második jellegzetessége a reflektálás, a megvitatás képessége. Hívhatjuk demokráciának is, de nem a politikai rendszer a lényeg, hanem az életforma, hogy a közjó érdekében megbeszéljük a dolgokat – és lehet egyet nem érteni. Számomra ez csodálatos és rendkívüli. A harmadik pedig az önkivetítés, azaz egyfajta jövőbe látás képessége. Afrikában legfeljebb egy-egy elnöki mandátumnyit látnak előre az emberek, szó sincs arról, hogy egy egész emberöltőre vagy netán száz évre előre tervezzen bárki. Ami engem illet, próbálok tanulni mindabból, amit a nyugati világban látok, afrikai közösségemnek pedig azt szoktam mondani, hagyjunk rá időt, hogy a hitünk átformálja a kultúránkat, az életünket és a társadalmainkat…
– Ennek az átformálásnak a jegyében vett részt az első afrikai jezsuita teológiai fakultás megalapításában, és indított folyóiratot az afrikai hittudományi tanulmányok ösztönzésére?
– 1984-ben kezdeményezték az afrikai jezsuiták egy teológiai akadémia létrehozását Kenyában. A Nairobiban Hekima College néven elindult intézmény később a Kelet-Afrikai Katolikus Egyetem része lett. Jóval később, 2003-ban egy másik jezsuita teológiai iskolát is alapítottak, méghozzá egy frankofón régióban, az elefántcsontparti Abidjanban. Egyik intézmény sem rendelkezett azonban teológiai fakultás státusszal. Elöljáróimtól 2013-ban kaptam azt a feladatot, hogy előmozdítsam a hivatalosan elismert hittudományi kar létrejöttét. Az Afrikai és Madagaszkári Jezsuiták Teológiai Fakultása (FTJAM) néven megszületett intézmény központja Nairobiban van, abidjani kihelyezett campusszal. A kar hivatalos nyelve a latin, az angol és a francia, tükrözve működési területeinek nyelvi sokszínűségét. Jelenleg is folyamatban lévő projektünk keretében azon dolgozunk, hogy a kar jelenlétét kiterjesszük az afrikai portugál nyelvterületre is. Már e tervezett bővítésre tekintettel született meg az intézmény imént említett neve is. Önálló, pápai jogú egyetemi képzésünk kulcsfontosságú a Jézus Társasága teológiai örökségének Afrikában való terjesztéséhez, a lelkiségi hagyományainknak megfelelő tanulmányi kínálat kidolgozásához, és egyúttal az elengedhetetlenül szükséges kiengesztelődést szolgálja. Már az intézmény neve is azt a küldetését hangsúlyozza, hogy elősegítse a sok nyelvű egykori gyarmatok egységes afrikai kontextussá integrálódását.
Egy egyetemi karnak olyan eszközökre is szüksége van, amelyek elősegítik és hozzáférhetővé teszik az oktatók és a munkatársak tudományos tevékenységét Afrikán belül és a kontinens határain túl egyaránt. Mi angol–francia kétnyelvű folyóiratot indítottunk 2012-ben abidjani székhellyel, ahol korábban tanulmányi dékánként működtem. A folyóirat nem tematikus, célja pedig nem más, mint hogy ösztönözze az egyéni kutatásokat a teológiában és az olyan kapcsolódó területeken, mint a filozófia és az antropológia. A lap elnevezése a 35. Általános Rendgyűlés első határozatára utal, amelyben a „Tűz, amely más tüzeket lobbant lángra” képéről olvashatunk. A „Kanien” szó jelentése ugyanis a délnyugat-afrikai akan nyelven nem más, mint „fény”. Ezzel a címadással szerettük volna kifejezni azt a törekvésünket, hogy a teológiai kutatások segítségével jobban megvilágítsuk az afrikai társadalom és egyház egyes területeit. Folyóiratunkkal igyekszünk hozzájárulni a teológiai diskurzushoz és az afrikai kontextusban lényeges kérdések megvitatásához.
– Magyarországon alighanem Robert Sarah bíboros a legismertebb afrikai teológus. Hogyan tekintenek rá a kontinensen?
– Sokkal inkább lelkipásztornak tartják, mintsem teológusnak. A lelkipásztori hozzáállása mögött persze meghúzódik egy sajátos teológia, amelyben az életútja tükröződik. Fontos leszögezni, hogy Sarah bíboros egyházképét, hitről alkotott vízióját és a hitéletet érintő megközelítéseit saját élettapasztalatai, különösen is a hazájára jellemző, kihívásokkal teli körülmények határozzák meg. Harmincnégy évesen szentelték püspökké, mert érsekét a guineai diktátor, Ahmed Sékou Touré börtönbe zárta. Vatikáni kinevezéséig határozottan kiállt a diktátorral, egyben az ország következő elnökével szemben. Isten vagy a semmi című, 2015-ben megjelent könyvében részben beszámol erről az élményről. Egyesek úgy vélik, az ilyen nyomasztó körülmények közötti életben maradáshoz dolgozta ki saját maga számára a radikalitásban gyökerező reziliencia, azaz rugalmas ellenálló képesség stratégiáját. A kereszténység alapértékeihez, valamint a tanítás és a liturgia hagyományos formáihoz való szilárd ragaszkodás lett életének a lényege. Ebből adódik, hogy a mai világban végbemenő gyors változásokat – Afrikában, ahol a lakosság több mint hatvan százaléka huszonöt év alatti, különösen szédítő a tempó – fenyegetésként fogja fel. Kétséges, hogy hajlandó és képes volna-e az afrikai közösségeknek irányt mutatni ebben a gyorsan változó időszakban.
– Ön igazi veterán szinódusi ügyekben, hiszen szakértőként részt vett több püspöki csúcstalálkozón, és dolgozott a Szinódusi Titkárságnál. Egyes beszámolók szerint tavaly októberben a kelet-közép-európai és afrikai küldöttek együtt szavazták le a zsinat hivatalos záró feljegyzésének LMBTQ-emberekre vonatkozó passzusát, mely helyett a többnejűségre fordítandó kiemelt figyelemmel kapcsolatos szövegrész került a dokumentumba. A rendezetlen családi állapotú, illetve azonos nemű párok megáldására vonatkozó Fiducia supplicans kezdetű nyilatkozat közzététele után is hasonló történt, a kelet-közép-európai és az afrikai püspökök elzárkóztak a pápai tanítás gyakorlatba ültetésétől. Kérem, segítsen megérteni a helyzetet: mit gondolnak az afrikai keresztények az LMBTQ és poligámia ügyben?
– Inkább nem kommentálom a 2023. októberi szinódusi ülésszakot, mivel folyamatban lévő megkülönböztetési folyamatról van szó, amely még nem ért véget. Annyit azért elmondhatok, hogy az összefoglaló jelentés igenis foglalkozik az azonos neműek iránt vonzódó személyekkel és a lelkipásztori szükségleteikkel. Ami valóban nem szerepel a dokumentumban, az az „LMBTQ+” kifejezés. Teológusként annak szószólója vagyok, hogy az embereket személyként tekintsük, és emberi mivoltukat hangsúlyozzuk mindenfajta címkézés helyett. A címkék használata azt jelezheti, hogy nem sikerül kapcsolatot teremteni egymással emberekként. Sajnálatos módon gyakran folyamodunk olyan megosztó megfogalmazásokhoz, mint a „fehérek”, „feketék”, „indiánok”, ami arra mutat rá, hogy képtelenek vagyunk embertársként, felebarátként viszonyulni egymáshoz. Ami pedig a szexuális irányultságot illeti, a Hittani Dikasztérium Fiducia supplicans nyilatkozata nem kapcsolódik a szinodális folyamathoz. Az afrikai egyházak e dokumentum közzétételének időzítését nem megfelelőnek ítélték, mivel úgy látták, zavarólag hat a szinodális folyamatokra.
Az afrikai lelkipásztori valóságra az első ugandai mártír, Joseph Mukasa esete világít rá, aki életét áldozta azért, mert felszólalt Mwanga király homoszexualitása ellen. A kontextus ezúttal is kulcsfontosságú. Először is, fontos megértenünk, hogy a homoszexuális gyakorlatokkal szembeszálló újonnan megkeresztelt ugandai keresztények az élet védelmében áldozták fel magukat. Másodszor az „áldás” és az „átok” fogalma különleges jelentőségű az afrikai antropológiában és spiritualitásban. Harmadszor sok afrikai társadalom a homoszexualitás elfogadására a globális hatalmak által támasztott politikai feltételként tekint, és a gyarmatosítás újabb kísérleteként érzékeli. Ezért az óvatos lelkipásztori megközelítés elengedhetetlen ezeknek az összetett kérdéseknek a kezeléséhez.
A poligámia kérdésével az összefoglaló jelentés Afrika-specifikus problémaként foglalkozik, és kezelését a SECAM, azaz az afrikai és madagaszkári püspöki konferenciákat tömörítő szervezet hatáskörébe utalta. Jelenleg azonban nem tudok semmilyen jelentősebb eredményről, pedig hasznos lenne elmélyülni az afrikai többnejűség történeti vonatkozásaiban. Nem vagyok a téma szakértője, mindazonáltal az a benyomásom, hogy a jelenkori poligámia gyakran abból a társadalmi felfogásból fakad, mely szerint a nő társadalmi státusza és méltósága a családi állapotától függ. Míg egy férfi akkor is tiszteletet érdemel, ha egyedülálló, egy hajadon hölgy nagy eséllyel csak küzdelmesen találja meg a helyét a társadalomban. Alighanem sok magasan képzett és sikeres karriert befutó nő dönt úgy, hogy házas férfival kezdeményez kapcsolatot, amennyiben ezáltal szabadabban teljesedhet ki szakmai téren.
– Gyakran elhangzik, hogy Afrika az egyház jövője, mivel ott dinamikusan nő a nyáj és a pásztorok száma; mások azonban arra figyelmeztetnek, hogy a demográfiai fellendülés hamarosan véget ér, amint Afrika megközelíti a nyugati életszínvonalat. Mit gondol az afrikai egyház jövőjéről és szerepéről a katolikus világban?
– A kereszténység afrikai térnyerése tény, és világos, hogy ez párhuzamos az afrikai népesség növekedésével. De nem mondanám, hogy ez utóbbinak a következménye. Mint ahogy óvatos volnék a lehetséges jövőbeli visszaesést illetően is. Pusztán feltételezés, hogy a nyugati világ jelenlegi helyzete várna Afrikára. Nem vagyok benne biztos, hogy így lesz. Amikor XVI. Benedek pápa 2009 októberében úgy fogalmazott, hogy Afrika az emberiség „lelki tüdeje”, véleményem szerint valami igazán fontosra mutatott rá. A keresztény hit Afrikában a hagyományos vallásosságra épül. Az afrikai kultúrák ugyanis mind istenközpontúak, azelőtt is, hogy fölvennék a kereszténységet. Talán amikor ez az istentudat, azaz „sensus Dei” kivész, akkor indulhat hanyatlásnak az egyház. De nem hiszem, hogy Afrikában a gazdasági jólét befolyásolná a vallásgyakorlást. Számunkra Isten mindenben jelen van, az anyagiakban is. Inkább azt feltételezem, hogy a szekularizáció annak az eredménye, hogy a nyugati világ Jézusban elsősorban az igazságot keresi. Ha ez így van, azok, akik a bőséges életet látják Jézusban, továbbra is benne fogják megtalálni életük végső értelmét.
– Mióta Ferenc pápa 2023-ban Kongóba látogatott, széles körben – ideértve a SECAM képviselőit is – idézik megnyitó beszédének szavait: „El a kezekkel Afrikától! Ne fojtogassa tovább a világ, elvégre Afrika nem bánya, és nem is ültetvény, amit csak úgy ki lehet fosztani. Hadd legyen Afrika saját sorsának főszereplője!” Az afrikai egyház fő küldetése és célja a társadalmi igazságosság kivívása lenne, valahogy úgy, mint Dél-Amerikában?
– Tény, hogy Afrika bőséges természeti erőforrásai, legyenek bár ismertek vagy még felfedezésre várók, gyakran okozói a szegénységnek és a politikai zűrzavarnak. Túlságosan hosszú időn át használták ki Afrika népeit és javait más földrészek érdekében. Azok az afrikai politikusok, akik megpróbáltak szembeszállni az igazságtalansággal, és a méltányos bánásmódért emeltek szót, gyakran szomorú sorsra jutottak. A nemzeteket nem a keresztény értékek kormányozzák, legtöbbször önös érdekeik vezérlik őket. Ebben az összefüggésben az egyház magára vállalja a némák szószólójának szerepét. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy Afrika népei ne szólalnának fel az igazságtalanság ellen, hogyne tennék. A hangjukat azonban gyakran figyelmen kívül hagyják. Ferenc pápa kijelentései ezzel szemben széles körben váltottak ki visszhangot, globális vezetői pozíciója miatt. Az egyház prófétai küldetését gyakorolta, amely magában foglalja a társadalmi igazságosságért való kiállást. Hiszen valójában a társadalmi igazságosság elérése az egyház küldetésének szerves része. Sőt mi több, a Szentírás olyan részei, mint Máté evangéliumának 25. fejezete vagy az Apostolok cselekedeteinek a 9. fejezete éppen arra emlékeztetnek, hogy nem liturgikus gyakorlatunk alapján fognak megítélni bennünket, hanem az alapján, ahogyan „fivéreink és nővéreink” szükségleteit kielégítjük, amennyiben Jézus erről fog minket övéiként felismerni. Személyes és közösségi imaéletünk célja, hogy táplálja a szerető Isten jelenlétét bennünk, és ezáltal képesek legyünk gondoskodni a leginkább rászorulókról. Lelkipásztori szempontból nagyon is komolyan kell vennünk Jézus felszólítását (Mt 6,37).: „Adjatok nekik enni!”