1. Egy kis Fejér megyei településen, Ráckeresztúron beszélgetünk.
Tizennyolc éves a lányom, kétéves volt, amikor ideköltöztünk a fővárosból. Szerettük volna, hogy legyen külön gyerekszoba, meg kert és jó levegő, és itt találtunk a pénztárcánkhoz és hozzánk illő házat. A vidéki életet jól ismertem, hiszen a nem túl távoli Előszálláson nőttem föl, és az évek során megérkeztem a keresztúri létbe is. A különös név egyébként a Kereszt Urára utal, mivelhogy a templomunk titulusa a Szent Kereszt felmagasztalása.
2. Könyvtáros, amellett másodállásban a helyi lap szerkesztője.
Utóbbi jött korábban. 2013 őszén bíztak meg a helyi lap szerkesztésével, mivel tudták, hogy magyar szakos tanári és kommunikációs szakemberi diplomát szereztem a szegedi, akkor még József Attila Tudományegyetemen, meg hogy szinte gyerekkorom óta publikálok a Fejér Megyei Hírlapban. Szerkesztem, írom, tördelem a Ráckeresztúri Hírmondót, mondhatni egyszemélyes mindenese vagyok. Másfél évre rá kaptam e feladat mellé a könyvtárunkat. Eddig mindössze harmincöt négyzetméteren működtünk. Most, hogy fölépült az új általános iskola, kétszobányival kibővülhet a könyvtár, s végre lesz annyi helyünk, hogy leültethessünk legalább két tucat embert, és indíthassunk olvasókört, könyvklubot, társasjátékkört, miegymást, merthogy a falunak egyelőre nincs művelődési háza. Emellett mint közművelődési szakember a helyi értéktár összeállításán, bővítésén is munkálkodom.
Fotó: Pesti Tamás
3. Három napot tart nyitva a könyvtár egy héten. Hogyan képzeljük el egy ilyen mikrobibliotéka misszióját?
Egyszer úgy fogalmaztam meg, hogy a könyvtárosoknak nemcsak az a feladatuk, hogy információt adjanak, hanem hogy bármiben – a fénymásolástól az önéletrajzírásban nyújtott segítségen át a lelki támogatásig – a hozzánk betérők szolgálatára tudjunk állni. Egyszer bejött egy kislány, és hozott nekem egy szál pitypangot. Azt mondta, azért adja, hogy jó napom legyen. Megköszöntem, és kérdeztem, neki milyen napja van. Azt felelte, rossz, mert most temetik a nagybátyját. Hát mekkora szíve lehet ennek a gyereknek, hogy miközben éppen szomorkodott, képes volt rá, hogy egy szál virággal felvidítsa a napomat? Valahogy így szeretnék én is az emberekhez fordulni.
4. Négy folyóiratnál dolgozik olvasószerkesztőként, korrektorként távmunkában.
A bátyám színháztörténész, és egy ideig az Akadémiai Kiadó szerkesztője volt. Amikor az Új magyar irodalmi lexikont állították össze, otthon is javítgatta a szócikkeket, persze még szigorúan papíron. Megmutatta a kacskaringós korrektúrajeleket, meg hogy mit kell a margón külön kiírni. Az egyetemi lapnál is dolgoztam, sőt, fél évig még korrektúraszemináriumot is tartottunk egy csoporttársammal. Később könyvkiadóban, majd az Élet és Irodalomnál helyezkedtem el, és számos kiadvány szöveggondozásában vettem részt. Szinte minden szöveget automatikusan javítok azóta is, legalább gondolatban.
5+3 év után távozott az ÉS-től. Hogyan kötött ki a jezsuitáknál?
A 2008-as gazdasági válság idején szűnt meg a munkaviszonyom. Elküldtem az önéletrajzomat számos kiadónak, folyóiratnak, de csak az Új Embertől jött válasz. A Mértékadó című kulturális magazin korrektora lettem végül, és időnként besegítettem a hetilapnál is. Ahogy az ottani kollégák közül többen is elkezdtek dolgozni az akkoriban bővülő Jezsuita Kiadónak, egyszer-egyszer helyettesítettem A Szívnél is, míg végül 2020-tól igent mondtam az akkori felelős szerkesztő hívására.
6. Nem a korrektort, hanem az olvasót kérdezem: nem hat olykor túlságosan zárt világnak a katolikus sajtó?
Tény, hogy azokat az írásokat szeretem a legjobban, amelyek nem „papokról papoknak” szólnak, hanem otthonosak, barátságosak, családiasak. Szerintem az sem baj, ha az interjúalany nem vallásos, minden ember lehet érdekes. Különösen kedvelem a személyes hangú cikkeket, valószínűleg azért, mert én is így írok. Az Új Emberben, illetve a Mértékadóban tizennegyedik éve jelennek meg kis írásaim – többnyire műsorajánlók –, amelyekben rendre valami személyesből indulok ki.
7. Egy ideje szépíróként is szárnyakat bontott. A hetvenhét magyar népmese fordulataival és jó nagy adag Kárpát-medencei mágikus realizmussal finoman átszőtt írásai főként az online Tiszatájban olvashatók.
Egyetemista korom óta több száz könyvről közöltem kritikát vagy recenziót, de arra soha nem gondoltam, hogy a saját történeteimet is megírhatnám. Ez a gátlás a férjem halála után múlt el, vagyis van elmúlóban. Öt éve lesz, hogy egyedül maradtam. Nem közvetlenül utána, hanem jóval később jött egy nagy mélypont. Gyerekkori barátaim álltak mellém, egyikük révén jutottam el egy gyászterápiás foglalkozásra. Ott kaptam feladatul, hogy megadott szempontok alapján írjam meg a saját mesémet, később pedig hogy mutassam meg másoknak is. Rájöttem, hogy ezek inkább szabálytalan mesék. Nem véletlenül fogalmazott így az egyik olvasóm: „Nem értem, de tetszik.” A legelső írásom egyébként az Isten asztala című volt, 2020 decemberében.
8. Aki ilyen otthonosan ír a kockás abroszra mutatóujjával nyolcasokat rajzolgató, a mennyországba betérőkkel szívesen sakkozó Úrról, bizonyára jóban is van vele…
Kifejezetten későn kerültem kapcsolatba a Jóistennel, már ha szabad így mondanom. Annak idején titokban kereszteltek meg, jó fél évvel a születésem után, odahaza. Édesapám negyvennégy éven át tanított Előszálláson, és hát már akkor beléptették a pártba, amikor a bátyám megszületett. „Bandi, gondolj a fiadra!” – mondták neki, és nem volt mit tenni, onnantól nem járhatott templomba. Csak a nagymamám tartott ki, ő intézte el, hogy kijöjjön hozzánk a plébános atya. Hitoktatásról, ministrálásról szó sem lehetett, a bibliai történeteket is csak onnan ismerem, hogy mamának volt egy szép képes Bibliája, és abból mesélt, már amikor nem az életét mondta el. Templomba járni akkor kezdtem, amikor Ági lányunk hittanos lett, és kérte, vigyük el a szentmisére. Egy elsőpénteki szertartáson rájöttem, hogy ha szeretném jobban megismerni és megérteni a nagymamát, aki mellett fölnőttem, ahhoz a hitén, a hiten keresztül visz az út.
9. Mi az, ami a több mint kilencven év alatt felgyűlt élettapasztalatából ennyire megragadó?
Olyan az élete, mint egy drámai fordulatokban bővelkedő regény vagy novellafüzér, ami az egész XX. századon végigkísér. Már a szülei házassága könyvbe illő történet: mindketten özvegyek voltak, amikor összeházasodtak, és a meglévő hat gyerekük mellé született még hat közös. Előszálláson, a zirci ciszter apátság uradalmában szolgáltak, mama hatévesen már vízhordó volt, később a boltoséknál segédkezett meg hajnalonta ellátta az állatokat. Aztán Pestre ment szolgálni, hogy összegyűjtse a kelengyére valót. Mama különösen vallásos volt. Kamaszfejjel nem értettem, csak csodáltam, amit a nagybátyám halálhírét meghallva mondott: „Istenem, mit mérsz még rám?” Azt még nem tudom pontosan, hogyan, de mindenképp szeretném megírni az élettörténetét.
10. Tíz éven át kutatta József Attilát, egészen pontosan a költészetében jelen lévő bűn- és bűntudatmotívumot.
Az érdekelt leginkább, hogy miért érez az ember bűntudatot olyankor is, ha nem követett el semmi rosszat. De nem a pszichoanalitikai vonal foglalkoztatott elsősorban, hanem a bűn vallásos felfogása, és hogy ez miként jelenik meg a költő életművében. Ez akkoriban újszerű megközelítésnek és feldolgozatlan témának számított. Mások mellett Karl Rahner jezsuita teológus vonatkozó munkáit ajánlották a figyelmembe, csak aztán bejött az életembe a szerelem, és minden más fontosabb lett, mint a tudományos kutatásaim, úgyhogy a disszertációmat már nem írtam meg. Ma is gyakran forgatom a József Attila-kötetet, a Hírmondóban például a legutóbbi szerkesztői levelet az Imádság megfáradtaknak egyik sora – „De erősebbek vagyunk gyönge életünknél” – köré építettem, és ezzel az idézettel zártam: „ne légy komisz magadhoz”.