Ma is bánom, hogy nem voltam jelen Ella Fitzgerald budapesti koncertjein. Pedig két alkalmat is adott erre a jazz száz esztendeje született nagyasszonya. Hogy mégsem éltem a felkínált lehetőségekkel, arra némiképp mentségül szolgál, hogy az első idején még meg sem születtem. 1968. február 29-én legföljebb ha vitamin lehettem egy almában, 1970. május 20-án pedig alig múltam féléves, így aztán érthető, hogy akkor sem tomboltam az Erkel Színház nézőterén. Pedig… Kicsi fiunk tavaly, ugyanilyen idősen – mosolyából és lábtechnikájából egyértelmű – már „elkapta a ritmust”, és őt is elbájolta az utánozhatatlanul fátyolosan áradó hang simogatása.
április 25-én jött világra az a virginiai lány, aki a szegénység, a szétesett család, a korai gyász, a kiszolgáltatottság és még annyi sötétség bugyrain keresztül jutott el először a New York-i Apollo Színház amatőr tehetségeknek lehetőséget biztosító színpadára. Mindössze tizenhét éves volt akkor, és tánctudását akarta megcsillantani a közönség előtt, mely mindig kész volt a szint alatti produkciók kegyetlen kifütyülésére. De utolsó pillanatban inába szállt a bátorsága, s kínjában, menekülési útvonalként az éneklést választotta. Dala végén a hallgatóság követelte a ráadást az ismeretlen kamasz lánytól. Így kezdődött egy mind magasabbra ívelő pálya, mely azért korántsem csak sikerekben bővelkedett a részleges szabadság hazájában, ahol a fekete bőrű művészeknek a nyílt színi tapson túl akkoriban még sokáig szinte csak a megalázás változatos formái jutottak osztályrészül. Keresztény Amerika, ó!
Ella Fitzgerald egyre emelkedő csillaga a legnagyobb jazzmuzsikusok mellett kezdett ragyogni. Illetve idővel mind egyértelműbb lett: részükről a megtiszteltetés, hogy együtt zenélhettek vele… A visszafogottság és fékezhetetlenség őserejének egészen eredeti elegyét adta magából ez a szerény asszony. Az érzelmeket, hangulatokat bársonyosan finom hangjába öltöztetve lett milliók számára maga a szomorú, az andalító vagy a kirobbanóan jókedvű – maradjunk annyiban: ezerszínű – jazz megelevenítője. S az érzelmek és hangulatok eksztatikus sodrásába állított bele az önmagukban értelmetlen szótagokat pörgető, zakatoló, ritmikus improvizáció, a scattelés mesteri művelésével.
A jazznek ez az eszköze mint valamiféle profán nyelveken szólás gügyögése ragad magával. De talán szentségtörés profánnak mondani, hiszen ahogy Louis Armstrong vallotta: „Hogyan is tudhatnád felfogni ezt a muzsikát, ha nem hiszel, ha nem hiszel Benne? És mit gondolsz, mik a spirituálék, mik a bluesok, ha nem a mi Istent dicsérő himnuszaink? Elhiszed, hogy az ültetvényeken a négerek aligha bírták volna az életet Nélküle, a Benne való hit nélkül? Hidd el, öngyilkosokká lesznek, ha nem figyelhettek volna az Ő szavára. Íme, csakis ez a jazz: reményünk Őbenne!”
A reflektorfényen kívül szégyenlős és tartózkodó Ella Fitzgerald élete megannyi fájdalmát, kudarcát s csalódását is „áténekelve” vált és válik ma is nemzedékek útitársává: „Tudom, hogy nem vagyok egy varázslatos szépség, és nem könnyű kiállnom egy sereg ember elé. Ez sokáig zavart, de mostanra rájöttem, hogy Isten azért adta nekem ezt a tehetséget, hogy használjam, ezért aztán csak odaállok és énekelek.”
S még többek közt a következő szavakkal avatott be titkába: „Ha énekelek, az érzelmek minden gátlás nélkül törnek elő belőlem, úgy, ahogy abban a pillanatban azzal kapcsolatban érzek, amiről éppen énekelek. Néha a szöveg, néha a zene hoz lázba, és ezt az állapotot igyekszem kifejezni. Nekem ez a scat. Mivel az érzelmeket gyakran már nem tudom szavakba önteni, azok úgy törnek elő belőlem, mint a beszélni nem tudó kisbabákból a sírás.”
Hát, talán ezért is hangolódik rá olyan könnyen Ella Fitzgerald énekére egy olyan kicsi gombolyag is, mint a mi kisfiunk. Ismerős neki, hisz ő is onnan érkezett, ahová a „First Lady of Song” 1996. június 15-én visszatért: Isten szívéből. S ahogy forog a lemez, egyre inkább eltölt annak érzése, hogy itt nem pusztán a technika hangokat megőrző áldásait élvezzük, hanem egészen élőn ebben a pillanatban szól a csoda, egy Istentől küldött hang. Most. Mindig csak most.