Amikor megéljük a teljességet

Hatgyermekes édesanya, néprajzkutató, egyetemi oktató, dúla, szerkesztőbizottságunk tagja. Az otthon, az anyaság és a nagycsalád belső világába kísérhetjük el Dyekiss Virágot.

Ha azt mondom, otthon, mi jut róla eszedbe?
– Elsősorban egy bensőséges kuckó. Egy olyan hely, ahol meg lehet húzni magunkat, csendben el lehet lenni, és így fel lehet töltődni. Olyan hely, ahol találkozhatom azokkal, akik a legközelebb állnak hozzám, akiket nagyon szeretek, akikkel önmagam lehetek, ahol ki lehet engedni.

Változott a korábbi elképzelésed az otthonról?
– Viszonylag nehezen találtam rá a saját otthonomra. Amikor a gyerekek meglettek, elsősorban azon voltam, hogy számukra teremtsek otthont. Rengeteget dolgoztam, igyekeztem mindig rendet tartani, megfelelni valamilyen elképzelésnek a takaros otthonról. De a folytonos törekvésemmel, hogy helytálljak a házimunkában, sohasem tudtam utolérni magam, és megérkezni az én otthonomba.

Mi segített abban, hogy a lakásotokban végre otthonra találj?
– Ezt a vallásos hitemnek köszönhetem. Amikor először mentem a lelkiatyámhoz, végig azért sírtam, hogy képtelen vagyok rendet tartani, teljesen megbénultam ebben. Ő azt mondta, hogy egy hónapig egyáltalán ne is rakjak rendet, és akkor térjünk vissza rá. Volt egy asszonykörünk, rendszeresen találkoztunk. „Boldog asszonyok” volt a nevünk, és egyszer valaki hozott egy imát, amely által megértettem, hogy Isten szeretete nem a teljesítményeim függvénye, ezért magamat sem csak annyira lenne jó elfogadni, hogy hogyan állok a szűnni nem akaró házimunkákkal. Ezen a nyáron aztán találkoztam Őrsy László jezsuita atyával is, aki az egyik bibliai felhívásról beszélt: „Legyetek tökéletesek, mert a ti mennyei Atyátok is tökéletes” (Mt 5,48). Elmagyarázta, hogy itt nem egy objektív, elképzelt tökéletességről van szó, hanem arról, hogy töltsük be azt, amiért élünk. Hogy van élethivatásunk. És a fenti részletet megelőzően Jézus azt tudatosítja, hogy életünk lényege a szeretet.

Fotó: Orbán Gellért

Mire szól Isten hívása a te esetedben?
– Azt értettem meg, hogy nem szabad belerögzülnöm egy konkrét szerepbe, hogy mondjuk mindig csakis a jó és rendet rakó anya legyek. Amikor tehát a hivatásom betöltésére gondolok, nem annyira egy konkrét szerep van előttem, hanem hogy tudatosan megéljem Isten hívását, és engedjem áramolni a szeretetét a mindennapjaim konkrét helyzeteiben. Például előfordul, hogy a nappaliban még nincs rend, talán még az ebéd sincs kész, mégis úgy érzem: jobban építem Isten országát, ha kimegyek a gyerekekkel egy kicsit bogarászni a fűben, vagy ha türelmesen meghallgatom a fiam, hogy mi volt az iskolában. Amikor ezt először átéltem, nagy békét éreztem a szívemben.

Tudatosan vállaltatok nagy családot?
– Úgy voltunk vele, hogy három gyereket mindenképpen szeretnénk, és utána mérlegeljük. Az első két gyerek után szerettünk volna egy kis szünetet tartani, de nem így alakult. Aztán tényleg szerettünk volna szünetet tartani, de ekkor a kisfiunk, Gábor azzal jött elő, hogy hadd imádkozhasson egy öcsikéért. És kilenc hónap múlva már jött is az új kisbaba. Éppen ezért a férjemmel, Emillel megbeszéltünk, hogy megállunk egy kicsit a gyerekvállalással, hiszen összejöhet még később is. Engem azonban nagyon kikészített a fogamzásgátlás. Úgy éreztem, képtelen vagyok így élni, mintha egyre eltávolodtam volna magamtól és a férjemtől is.

Rosszul voltál, mert nem lehetett újra gyereked?
– Egyszerűen nem éreztem jól magam, egyre mélyültek a házassági feszültségeink is, úgy éreztem, képtelen vagyok így élni. Nagyon fájdalmas időszak volt. Ekkor már jártunk terápiára, a kislányunkkal voltak gondjaink, de a pszichológus azt mondta, hogy Ibolya igazából teljesen rendben van, és ő azt sejti, nekünk kellene magunkba nézni, mert könnyen lehet, hogy a közöttünk lévő feloldatlan feszültségek ülnek át a gyerekre. Végül amikor már pont elengedtem az új kis élet iránti gyötrő vágyamat, Emil felvetette, hogy mégis nyissuk meg a kapukat.

Eldöntöttük, hogy nem állunk ellen az élet törvényének, és ha jönni akar még egy gyerek, akkor csak jöjjön, legyen élet!

Ekkor ismét minden nagyon megváltozott bennem, és úgy éreztem, minden visszatért a normális kerékvágásba. Döbbenetes volt, hogy egyszerre minden összeállt, rájöttem: azt éreztem, hogy a gyerekvállalás halogatásával szembemegyünk Isten akaratával, hiszen ő tett termékennyé, mi pedig nem akarunk gyereket…

A nyitottság a hivatásod?
– Én nem tudtam magam feleségnek érezni úgy, hogy az életem nem volt nyitva a termékenység felé. Nem mondom, hogy mostanában nem adódik néha valamilyen konfliktus a férjemmel, mégis úgy érezzük, hogy ezzel a megnyílásunkkal jobban eggyé váltunk. Szerintem semmi sem fontosabb, mint hogy meglegyen közöttünk ez az Isten tervében nyugvó szeretetegység. Matyi és Árnika már így fogantak.

Miben specifikus az otthonotok?
– Minden otthonnak van egy sajátos szaga, én a gyerekeimet is megismerem a saját szagukról. Engem könnyen elborítanak a tárgyak. Nyolcan élünk együtt, sok embernek sok tárgya van, ezért folyton azon vagyok, hogy kevés tárgyunk legyen, csak amire igazán szükségünk van. Az egyházi évre emlékeztető jelekkel szeretem körülvenni magunkat: most húsvéti szimbólumokkal, aztán jön a pünkösd, a Mária-ünnepek, advent, karácsony, nagyböjt… Nekem nagyon fontosak ezek a lelki fogódzópontok. A nappali a közös életterünk, itt találkozunk, itt vagyunk együtt. Itt csupa olyan tárgy van, amiben benne vagyunk egyenként és közösen, így akkor is marad valami belőlünk a nappaliban, amikor nem vagyunk itthon.

Azt mondják, három gyerek fölött már csak a klasszikus családmodell működhet: az anya otthon, az apa pénzt keres…
– Általánosságokat nem szeretnék megfogalmazni, de az én tapasztalatom az, hogy hároméves korig a gyereknek biztosan nagy szüksége van arra, hogy a szülő könnyen elérhető legyen. Azonban azt is érzem, hogy nekem nagy szükségem van arra, hogy a gyereknevelésen túl mást is csináljak, hogy tudományos munkát végezzek, előadjak az egyetemen, írjak A Szívbe, asszonyokat kísérjek, vagy akár kézműveskedjek, és úgy látom, hogy mindennek meg lehet teremteni a lehetőségét.

Hat gyerek mellett tudományos munka?
– Egyrészt itt vannak az éjszakák, fél kilenctől elcsendesül a ház, és fél tizenkettőig nagyon sok idő van még. Nekem az a tapasztalatom, hogy éjfél körülig rendben van, ha ébren maradok. Utána már a másik napom kárára mehet a fáradtság. Szinte minden este van tehát csaknem három órám, hogy összeszedetten dolgozzak akár tudományos munkán is, vagy készüljek az előadásaimra. Nekem ez feltöltődés. És persze arra is törekszünk a férjemmel, hogy ne csak dolgozzunk, hanem együtt is lehessünk. És akkor még nem beszéltem a nagyszülőkről, akik szintén besegítenek a gyereknevelésbe. A mi családunkban van két nagyon jó nagymama, az egyetemet biztosan nem tudtam volna befejezni nélkülük, doktoriról meg nem is álmodhattam volna. Mind a ketten egy délutánt vállalnak, és nekem ezek az idők nagyon értékesek. Árnika persze akkor is velem van, ha A Szív szerkesztőségi találkozójára megyek, de egyetlen gyerek mégsem egyszerre hat! Van, amikor ezeket a szabad délutánjaimat csak arra fordítom, hogy alszom egy jó nagyot. Nekem ez is nagyon jólesik, a gyerekeknek is jó, ha kipihenhetem magam, és a férjemnek is. Nagyon hálás vagyok tehát a nagyszülőknek.

A férjed mit ad hozzá az otthonotokhoz?
– Most nagyon élesen kirajzolódott, mennyire fontos a jelenléte. Informatikusként megtehette, hogy főleg itthonról dolgozzon, de néhány hónap óta el kell járnia munkába. Volt is bennem aggodalom, hogy ha az ő illata, személyisége sokat lesz távol, hogyan fog átalakulni az élet, hogyan fogom menedzselni a család életét egyedül. Ő általában a szobájában dolgozott napközben, de az a tudat, hogy itthon van, nagyon megtartó volt az egész csapat számára. Az ő szobájában ő maga készítette a bútorokat, sokszor ő gyalult a gyerekekkel. Matyika meg van győződve arról, hogy a papa, ha elmegy, akkor bútorokat készít. Együtt szerelik a biciklit, cserélik a téli és nyári gumikat az autón. Férfiként egyértelműen az erőt és a hátteret képviseli. Sok minden miatt nagyon becsülöm Emilt. Szeretem, ahogy pontosan megőrzi az emlékezetében, amit megbeszélünk, amikor rájövünk valamire együtt, vagy kitalálunk egy megoldást, és segít visszatérni rá. Én sokkal inkább érzelmi ember vagyok, így jól kiegészítjük egymást.

Nagyon különbözők vagyunk, de a lényünk legmélyén nagyon hasonlók.

Mennyiben rezdülsz együtt a férjeddel a lelkiekben?
– Én nem is nagyon tudom elképzelni, milyen lenne, ha nem tudnám megosztani vele éppen azt, ami számomra az élet legfontosabb mozgatórugója, tehát az istenhitemet. Vagy ha csak végighallgatna, de nem lenne személyes tapasztalata, hogy mit jelent hinni és imádkozni. Nagyon jó, hogy ebben is partner.

Fotó: Orbán Gellért

Néprajzkutatóként mi a szakterületed?
– Egy nagyon kicsiny finnugor népcsoport, a nganaszanok hitvilágát kutatom, a doktori disszertációmat is ebből írtam. Már tizenhét éves koromban eldöntöttem, hogy ezzel fogok foglalkozni. Az egyetemen magyar, finnugor és néprajz szakon végeztem, néprajzból tavasszal fogok államvizsgázni. Amikor éppen nem gyesen vagyok, a Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Kutatóintézetében dolgozom ifjúsági ösztöndíjasként. Ezenkívül az ELTE finnugor tanszékén tartok minden félévben két-négy órát.

Nem apróz fel a sok tennivaló? A tudományos munkához például bizonyos elmélyültség kell…
– Akkor jó, amikor az életemben minden egy irányba mutat. Hogy lássam az irányt, ami egységbe rendezi az életem, nekem sokat segít a hit.

Azt próbálom megélni, hogy meglegyen az a belső csend, amelyben kapcsolatban lehetek az Istennel.

Ha bármi elnyomja a belső csendem, akkor zavarodottság lesz.

Amikor a PhD-dolgozatodat írtad, hány gyermeked volt már meg?
– Egyre több. A védésnél már Matyi is. Azért volt egy olyan időszak, amikor egy kicsit több időm maradt, Tibor és Matyi között ugyanis négy év van. Akkor be is tudtam járni dolgozni. A nagymamák által felajánlott időt nagyon fegyelmezetten a munkára fordítottam. Emil több házimunkát vállalt, és ez így hetente még három-négy pluszórát jelentett. Aztán vannak a nagy családi nyaralások Ordacsehiben, és ezekre Emil egyedül ment el a négy gyerekkel, így ilyenkor is volt három-négy napom, amikor csak az írással foglalkozhattam. Aztán az én szüleim is szerveznek minden nyáron egy egész hetes indiántábort az összes unokának. Így mi néhány napot kettesben tudunk maradni. Sok ilyen kis időből tevődött össze a tudományos munka. A legfontosabb azonban az, hogy mindig úgy álltam hozzá, hogy ha a Jóisten úgy akarja, hogy elkészüljön ez a disszertáció, akkor úgyis megadja hozzá az erőt és az időt. Még a szakirodalmi hivatkozások megtalálásában is jelentős szerepet vállalt. Közben egyre erősebben megszólalt bennem egy olyan hang, ami egy másik irányt is behozott az életembe, az asszonykísérést, szüléskísérést, dúlaságot.

Ki az a dúla?
– Tapasztalt segítő asszony, régi magyar neve „támasztó asszony”, a csángóknál ma is így hívják. A várandósság, a szülés és a gyerekágy során jelenlétével és imáival kíséri a szülés labirintusában az életet hozó anyát. Mostanában nagyon divat az apás szülés, ami nagyon jó, mert így nemcsak a gyermek, hanem az anyával együtt az apa is megszülethet. Viszont nagyon fontos, hogy legyen ott a szülésnél valaki, aki maga nem érintett a születésben. Ez a dúla. Nem egészségügyi szakemberről van tehát szó, nem hoz döntéseket, nem vizsgál,  hanem testileg és lelkileg támogatja a családot. Előtte beszélgetésekkel, hogy felkészülten és békével érkezzen meg a vajúdás órájához az asszony. Szentírási részleteket ajánlhat, szimbólumokat ad, kis szertartásokkal is megtámogathatja a szülésre készülő nőt. Néprajzi tanulmányaim során arra jutottam, hogy a szertartás és az ünnep az emberi létünk gyökere. És ezek a szertartások megvoltak régen, például amikor egy kislányból nagylány lett, azt megünnepelték. Ma már ez szinte teljesen kiveszett. A szülés nemcsak az anya életébe hoz roppant nagy váltást, maga a családi rendszer változik meg lényegileg. A házasságot nagyon megünnepeljük mindenféle csinnadrattával, a család létrejöttét a gyermekkel már nem annyira. Ezért találtam ki, hogy ünnepet szervezhetnék a kismamáknak, Útraáldó Ünnepet a szüléshez, az anyasághoz.

Hogyan történik az anyaság megünneplése?
– Az általam kialakított ünnep három nagy részből áll. Megünnepeljük a kismamát, készülünk a szülésre, és megáldjuk a magzatot is. Készítek egy kis központi oltárféleséget, amin különböző jelképes tárgyak vannak, gyertya, virág, piros, kék és fehér anyagok, víz, gyökér és ilyesmik. Az elején az anyára koncentrálunk és a várandósságára. Ő átgondolja imában az elmúlt időszakot, és közösen is imádkozunk érte.  Mécsesek világítanak, amelyeket úgy teszünk oda, hogy mindenki elmondja magáról, hogy „ki vagyok?”: „Én Virág, Zsuzsanna lánya és Katalin unokája”, és minden névnél meggyújtunk egy mécsest. Nemcsak az anyukánk hasában voltunk benne, hanem az anyai nagymamánk hasában is, mert a leánymagzat úgy születik, hogy minden petesejtje készen van már, ezért már a nagymama is hordozott minket! Az anyai nagymamát is behozzuk tehát ebbe a térbe. Az ima után eszegetünk, vagy ruhácskát hímezünk, rajzolunk a pelenkára, beszélgetünk, asszonyos témák jönnek elő. Ilyenkor csak arra figyelek, hogy pozitív maradjon a beszélgetés. Végül felolvassuk a 139-es zsoltárt vagy a Benedictust. Mindenki jókívánságokkal halmozza el a kisbabát, ezeket borítékba gyűjtjük, majd egy kis szakrális tánccal elringatjuk a kicsit. Három aranyfonálból fonunk egy kis karkötőt, mert a köldökzsinór három érből van. Ezt a karkötőt mindannyian a karunkon hordjuk, amíg meg nem halljuk, hogy megtörtént a szülés. Volt, aki később azt a zenét hallgatta a vajúdás alatt, ami az ünnepen szólt.

Mi a véleményed az otthonszülésről?
– Árnikát itthon szültem, előtte a gyerekeket kórházban, már Gábort is szerettem volna itthon szülni, de Emilben volt egy nagy aggodalom. Sajnálom, de nekünk ez volt az utunk. Matyiról az utolsó hetekben derült ki, hogy betegsége miatt kórházban kell születnie. Az ő születése nagyon természetes volt. Egy kórházi szülés is lehet bensőséges és nagyon szép. Nekem nem voltak szörnyű kórházi szülési élményeim, de az itthonszülés egyszerűen minőségileg más, ami már abból is látszik, hogy a legrövidebb kórházi szülésem tizenkét óra volt, az itthoni pedig három és fél óra a legelső fájástól. Én ezt annak tudom be, hogy itthon egyszerűen végig biztonságban érezhettem magam. A saját ritmusom szerint történt minden, nem kellett kiszakadni ebből a számomra nagyon bensőséges közegből. A kórházban az első órákban elveszik a gyereket, megmérik, vizsgálgatják, ez a kisbabát váratlan sokként éri. Ő arra van rákészülve, hogy oda van téve az anyukához, és akkor eszik, amikor akar, érezheti az édesanyja szagát, a mellbimbó körüli mirigyek a magzatvíz szagát termelik, hogy minél otthonosabban érezze magát. Az anyuka mellkasa 38 fokra is felmelegszik, védve a gyermeket. Ez a meghitt anyaközelség a kórházban ma nehezen valósítható meg.

Mi a legszebb az otthonotokban?
– Hogy esély van az időtlenségre, vagy legalábbis egy olyan ritmusra, ami nem idegenít el, hanem segít azokká válnunk, akik valóban vagyunk.

Nagyon fontosnak tartom, hogy a gyerekeimnek legyen időtlen nyaruk, és olyan ünnepek, amikor szabadon ellehetnek, minden sürgető tennivaló nélkül.

Ügyelek arra, hogy ne legyenek tele különórákkal. Ahogy az imaéletben is: időtlen pillanatainkban szól hozzánk a leggyakrabban az Úr, amikor megállunk, ünnepelünk, elcsendesedünk. A teljesség élménye időtlen pillanat. És amikor megéljük a teljességet, akkor otthon vagyunk.

Megosztás