Katolikus egyházunk egyik alapvető tanítása, hogy elhunyt szeretteinkkel maradandó közösségben vagyunk. Márpedig az előttünk járók közül számosan voltak olyanok, akiknek az élete s az a mód, ahogyan Jézust követték, amiképpen embertársaikat szerették és szolgálták, példaértékű számunkra. Ők alkotják a szentek közösségét.
Kik is a szentek, miként kapcsolják össze hitünk szerint az égi és a földi világot, és hogyan alakult ki „névsoruk”, azaz a kánon? A nagy elődök tisztelete egészen mélyen gyökerezik az emberi kultúrában, hiszen kiemelkedő tagjairól a civil társadalom is megemlékezik. A koszorús költőknek, más jelentős művészeknek, tudósoknak, politikusoknak halálukat követően szobrot állítunk, közterületeket nevezünk el róluk. Életútjukra, mondásaikra emlékezünk, mert a jelenre, sőt a jövőre vonatkozóan is inspirációt látunk bennük – még akkor is, ha életük nem volt ellentmondásoktól mentes, s minden tettüket és szavukat ma már nem is tartjuk példaértékűnek.
A katolikus egyházban a szentek erősebb értelemben példaképek. Életükben a hívő ember Isten jelenlétét és cselekvését ismeri fel. Ahogy a II. vatikáni zsinat fogalmaz: ők „hozzánk hasonlóan emberek, de Krisztusnak tökéletesebb képmásai (vö. 2Kor 3,18), Isten feltűnően nyilvánítja ki jelenlétét és arcát az embereknek. Bennük ő szól hozzánk, és ad jelet nekünk országáról” (Lumen gentium, 50). A szentek tehát nem pusztán önmagukban fontosak, hanem mindig Krisztus misztériumából adódóan. A Krisztussal tökéletes egységben élő Isten szolgája még intenzívebben kapcsolódik be annak a Krisztusnak a küldetésébe, aki az Atya jobbján ül és közbenjár értünk (vö. Róm 8,34). A mennyei létmód tehát nem eltávolítja tőlünk, épp ellenkezőleg, még közelebb hozza hozzánk Krisztust. Mindez nem jelenti azt, hogy a szentek minden tekintetben és mindig tökéletesek lettek volna. Bizony nekik is voltak hibáik, egyoldalúságaik, sőt olykor egymást is kritizálták, mint például Néri Szent Fülöp, aki Borromeo Szent Károly egyházszervezői buzgóságát kifogásolta, mert olykor túl erőszakosnak találta. Életük egészét, odaadottságukat tekintve mégis mindketten példák lehetnek számunkra.
Az egyház szentek közösségére vonatkozó hitének a példaadás melletti másik vonatkozása az a meggyőződés, hogy bár e földön meghaltak, Istennél élnek, és hatni tudnak a mi életünkre is. Jézus ígérete szerint aki hisz benne, még ha meghal is, élni fog (vö. Jn 11,25). A szentek a feltámadt Krisztus életében részesednek, aki az Atya jobbján közbenjár értünk (vö. Róm 8,34), és mint Krisztushoz tartozók, testének tagjai Krisztussal együtt imádkoznak értünk, tehát részesülnek a Fiú közbenjáró tevékenységében az Atyánál. Ez a hit fejeződött ki már a kereszténység első századaiban, az ősegyház gyakorlatában, amikor a keresztények a vértanúk sírjához zarándokoltak, és imáikat kérték, ahogy azt a Szent Péter-bazilika alatt feltárt római kori temetőben található apostolsír ősi falára írt graffitik is tanúsítják. Végigkíséri az egyház történelmét az a meggyőződés, hogy a szentek közbenjárása támogat bennünket. Ahogy családtagjainkat vagy barátainkat kérhetjük, hogy imádkozzanak értünk, épp ilyen természetességgel fordulhatunk a szentekhez, mint Istennél élő, bennünket segítő és hazaváró barátainkhoz.
Az őskeresztények azért kezdték tisztelni a vértanúkat, mert bennük látták megvalósulni a legradikálisabb formában a hasonlóságot Krisztushoz, aki életét adta barátaiért (Jn 15,13). A vértanúk tisztelete spontán alakult ki, ha tetszik, tekinthetjük népi kezdeményezésnek. Eleinte nem volt külön szentté avatási eljárás, csak egy katalógus, és a liturgikus ünnepek révén tartották őket számon. Később, amikor az egyházüldözések alábbhagytak, szentként kezdték tisztelni a hitvallókat is, azaz főként olyan püspököket, papokat, szerzeteseket, akikben a krisztusi példát, tanítást és gyógyító erőt felismerték. Az egyik első nem vértanú szent Márton, Pannónia szülötte volt, aki a mai franciaországi Tours-ban lett püspök, s mint karizmatikus misszionárius és csodatevő gyógyító lett híres. Míg a vértanúság elég egyértelmű tény volt, addig a hitvallók esetén már merülhettek fel kétségek, ezért alaposabb vizsgálatnak vetették alá az illető életét, és a megyés püspök döntött a kérdésben. A püspök végezte szentté avatások korszaka a XII. századig tartott, amikortól is a római pápák kizárólagos jogává vált a kanonizáció, azaz a szentek névjegyzékébe (canon) való felvétel.
A XV. századtól kezdve létezik a boldoggá avatás, a szentté avatást megelőző fázis, amely az arra méltónak talált személy adott korlátok közti nyilvános helyi tiszteletének engedélyezését jelenti, és egy meghatározott helyen, például egy országban, szerzetesrendben vagy egyházmegyében érvényes. A boldoggá és szentté avatás eljárásmódja az utóbbi évszázadok alatt jelentős változáson ment keresztül. A történeti és a természettudományok fejlődésével párhuzamosan egyre alaposabb vizsgálatoknak vetik alá az életutakat és a szentté avatáshoz szükséges csodákat. Már a boldoggá avatáshoz sem elegendő az alapos vizsgálat, amely igazolja – amennyire csak emberi eszközökkel ez lehetséges –, hogy az illető személy valóban példamutató életutat járt be, és az erényeket hősies fokon gyakorolta. Ezen túl szükséges egy kifejezetten Istentől jövő megerősítés is, vagyis egy csoda, mely Ferenc pápa megfogalmazása szerint nem más, mint „Isten ujja, amely azt jelzi: mehet a dolog”.
A mai csodák esetében többnyire olyan testi gyógyulásokról van szó, amelyeket nagyon alaposan kivizsgálnak orvos és teológus szakértők. Csodának minősül, ha a közbenjáró imát követő gyógyulás nem magyarázható semmilyen terápiával vagy természetes folyamattal, gyorsan következik be, teljes körű és végleges. A kanonizációs eljárások során elismert csodák többsége gyógyulás, de azért vannak más jellegűek is, például valamilyen lehetetlen helyzetből való szabadulás (süllyedő tengeralattjáróról való kimenekülés, nagy magasságból való lezuhanás túlélése súlyos sérülés nélkül stb.). Figyelemre méltó, hogy a szentszéki hatóságok a pszichés betegségektől való szabadulást vagy a váratlan morális fordulatot, mint amilyen a megtérés, nem fogadnak el a kanonizációs eljáráshoz megfelelő csodaként. Valószínű, hogy az objektív bizonyítási eljárás nehézségei miatt van ez így, de nyilván ezek is lehetnek valódi csodák. A jelenlegi eljárásjog szerint a vértanúk boldoggá avatásához nem szükséges az igazolt csoda. A nem vértanúk, tehát a hitvallók esetén a boldoggá avatáshoz is kell egy elismert csoda, a szentté avatáshoz pedig még egy, amely a boldoggá avatás után történt.
Milyen egy hivatalosan elismert mai csoda? Kovács Gergely Szentek és boldogok igazolt csodái című könyve a közelmúltban történt, a Szentszék által már elismert csodák elbeszélését tartalmazza. Az egyik éppen egy jezsuitával, Szent Hurtado Alberttel kapcsolatos. Chilében történt az eset 1996 nyarán. Egy tizenhat esztendős lány, Vivián barátaival táncolni indult. A fiatalok önfeledten énekelve autóztak. A sebességkorlátozással mit sem törődve száguldottak, amikor az egyik kanyarban százharminccal menve kisodródtak, és balesetet szenvedtek. Vivián feje a szélvédőnek csapódott. A mentők csak meglehetős késéssel értek a helyszínre, de a lány állapota akkor még nem tűnt olyan súlyosnak. A kórházba szállítás után viszont hirtelen romlani kezdett. Kiderült, hogy Viviánnak alattomos koponyaüregi belső vérzése van. Hamarosan életveszélyes állapotba került, majd megműtötték. Az operáció után az orvos véleménye az volt, hogy ha a lány esetleg életben marad is, többé nem lesz képes önállóan lélegezni vagy táplálkozni. Vivián állapota tovább romlott. Az orvosok kezdték felkészíteni a szülőket – akik a baleset hírül vételétől kezdve intenzív imádságba kezdtek – gyermekük elveszítésére, és javasolták, hogy vetessék le a lélegeztetőgépről, mert menthetetlen. Vivián szülei plébániájuk közösségével imaláncot indítottak, és állhatatosan kérték Hurtado atya közbenjárását, akit két évvel azelőtt avattak boldoggá. Az imádságba bekapcsolódtak a barátok, ismerősök és Vivián iskolatársai is. Tíz nappal a baleset után a lány állapotában váratlan fordulat következett be. Amikor az orvosok már teljesen lemondtak az életéről, megmagyarázhatatlan módon jobban lett, magához tért, eredményei hirtelen javulni kezdtek, és két hét múlva elhagyhatta a kórházat. Nemhogy életben maradt, de maradandó károsodás nélkül felépült. Ez a csoda járult hozzá Alberto Hurtado Cruchaga atya 2005-ös szentté avatásához. Ő 1901-ben született Chilében, s már egészen fiatalon kénytelen volt szembenézni a szegénységgel. Egy ösztöndíjnak köszönhetően a Santiagóban lévő jezsuita iskolában tanulhatott, és huszonhárom éves korában be is lépett a Jézus Társaságába. Az 1940-es évek közepén alapította meg az adományokból fenntartott Krisztus Otthona – El Hogar de Cristo – nevű hálózatot. Házaik mára csecsemők és gyermekek, fiatalok és idősek, testi és szellemi fogyatékosok, illetve betegek ezrei számára nyújtanak menedéket és az élet újrakezdésének lehetőségét. Alig ötvenévesen, 1952-ben hunyt el.
Ha a kanonizációk statisztikáját nézzük, az első másfél évezredben körülbelül kétezer szentet avattak a helyi püspökök. A római pápák 1800-ig 176 szentet avattak, 1800 és 1978 között 249-et. Szent II. János Pál pápa 482 új szentet és 1338 új boldogot avatott. Igazán nagy változást tehát ő hozott, hiszen több szentet avatott, mint az összes elődje együttvéve. A lengyel pápa nagy hangsúlyt helyezett arra, hogy Isten népe előtt minél nyilvánvalóbban álljanak a szentek életpéldái, mert miként a Novo millennio ineunte kezdetű apostoli levelében fogalmazott, „a szentség, legyen szó akár a történelem jól ismert pápáiról, akár alázatosan kicsiny világiakról és szerzetesekről, a föld minden kontinensén minden korábbinál inkább úgy nyilvánult meg, mint az egyház misztériumát leginkább kifejező dimenzió. Ékesszóló üzenet, melynek még szavakra sincs szüksége, s mely megeleveníti előttünk Krisztus arcát” (7). E levelében a 2000-es jubileumi év után foglalta össze a pápa a szentév kegyelmeit, és mutatott lelkipásztori irányokat az új évezred egyháza számára. Igen nagy hangsúlyt helyezett az életszentségre. „Mindenekelőtt nem habozok kijelenteni, hogy az a távlat, melyhez egész pasztorációs haladásunkat igazítanunk kell, a szentség távlata” – írja (30), s megismételte a II. vatikáni zsinat felhívását, amely szerint „az egyházban mindenki meg van hívva az életszentségre”. A pápa által az új évezred kezdetén meghirdetett lelkipásztori programnak tehát alapja az életszentség perspektívája, és ebben a szentek „sajátos lendítőerőt” jelentenek.
Ha végigtekintünk azok hosszú névsorán, akiket II. János Pál pápa szenté avatott, láthatjuk, hogy nagyon sok olyan példaképet állított az egyház elé, akik életkörülményeiket tekintve egészen hétköznapiak voltak. Ott a családanya és orvos Gianna Beretta Molla, aki gyermeke megszületéséért adta az életét, vagy egy torinói fiatalember, Pier Giorgo Frassati, akiről boldoggá avatásakor így beszélt a pápa: „Életében első pillantásra nincs semmi rendkívüli. De talán éppen ebben rejlik életszentségének eredetisége, talán éppen ezért találjuk vonzónak. Érdemes ezen elgondolkodnunk. A hit és a mindennapi események harmonikusan összeillettek benne, olyannyira, hogy az evangélium szelleméhez való ragaszkodása a szegények és a szükséget szenvedők iránti szeretetteljes figyelem formájában öltött testet személyében. A szépség és a művészetek iránti érzéke, a sport és a hegyek rajongó szeretete nem zavarta meg Istennel való állandó kapcsolatát. Földi életét a következőképpen lehetne jellemezni: személyiségével teljesen elmerült Isten titkában, elköteleződött a felebarát állandó szolgálatára. Keresztény világi hivatását a különböző közösségi és politikai elkötelezettségek révén élte meg egy forrongó, közömbös vagy még rosszabb esetben az egyházzal szembeforduló társadalomban.” De gondolhatunk a kanonizált orvosokra is, például a nápolyi Szent Giuseppe Moscatira vagy a mi szemorvosunkra, Boldog Batthyány- Strattmann Lászlóra.
Az életszentség tehát nem rendkívüliséget jelent. „Ahogy maga a zsinat is kifejtette, nem szabad félreérteni a tökéletességnek ezt az eszményét, mintha olyan rendkívüli életet feltételezne, melyre csak a szentség néhány »zsenije« képes. A szentség útjai sokfélék, és mindenkinek a saját hivatásához igazodnak. Hálát adok az Úrnak, aki megengedte nekem, hogy az utóbbi néhány évben oly sok keresztényt avathattam boldoggá, illetve szentté, köztük számos világit is, akik a leghétköznapibb életkörülmények között váltak szentté. Ideje, hogy meggyőződéssel újra mindenki elé célul tűzzük a hétköznapi keresztény életnek ezt a »magas fokát«: az egyházi közösség és a keresztény családok egész életének ebbe az irányba kell haladnia. Nyilvánvaló azonban, hogy a szentség útjai egészen személyesek, s hogy a szentség valódi pedagógiájára van szükség, mely képes az egyes személyek saját ritmusához alkalmazkodni” (31) – fogalmaz már idézett apostoli levelében a lengyel pápa.
A szentek tekintetében Ferenc pápa hűen követi a II. János Pál által kijelölt utat. Nem tartotta feleslegesnek megismételni az életszentségre szóló felhívást, amelynek egy egész apostoli buzdítást szentelt Gaudete et exultate, azaz Örvendjetek és vigadjatok címmel. Talán meglepő, de még szintén kanonizált elődjénél is több szentet és boldogot avatott, szám szerint 909 szentet és 1420 boldogot. Igaz, a Ferenc által szentté avatottak között van a nyolcszáz otrantói vértanú, akiket 1480-ban végeztek ki, mert nem voltak hajlandók megtagadni keresztény hitüket, és áttérni az iszlámra. (A nagy létszámú szentté avatás sem teljesen új keletű, hiszen II. János Pál pápa 1988-ban avatott szentté 117 vietnámi, 2000-ben pedig 119 kínai vértanút.
Ami a jezsuita rendet illeti, eddig ötvenhárom jezsuitát avattak szentté, közülük harmincnégy volt vértanú, a 158 boldoggá avatott rendtag közül pedig 149 adta életét hitéért. Az alapító társak közül hármat avattak szentté: Ignác atyát (1491–1556), a misszionárius Xavéri Ferencet (1506–1552) és a lelkivezetés mesterét, Fáber Pétert (1506–1546). Egy magyar jezsuita szent is van, Pongrácz Szent István (1582– 1619), a kassai vértanúk egyike. A rendi hagyományban különös szerepet tölt be három olyan szent, akik fiatalon hunytak el betegségben, és a jezsuita képzés egyes szakaszainak védőszentjeivé is váltak. A novíciusok védőszentje a lengyel nemesi családból származó Kosztka Szent Szaniszló (1550–1568), aki családja ellenállását legyőzve Rómába gyalogolt, hogy jezsuita lehessen. A következő képzési fázis, a filozófusok védőszentje a belga Berchmans Szent János (1599–1621), végül a teológusoké pedig a hercegi származású Gonzága Szent Alajos (1568–1591), aki a pestises betegek ápolásának lett áldozata. Mindhárom fiatal rövid élete ellenére a tisztaságnak és odaadottságnak olyan eleven emlékét hagyta hátra, hogy évszázadokig inspirálták a képzésben lévő jezsuitákat – és talán épp e szentek nyomán figyeltek fel rendtársai az 1930-as években novíciusként elhunyt Kaszap István életpéldájára.
Ha a XX. századi szentté vagy boldoggá avatott jezsuitákra nézünk, a sor a fentebb említett Szent Hurtado Albert atyával kezdődik, aki Chilében volt a szegények apostola. Őt követi három lelki ember: Rubio Szent József (1864–1929), Madrid híres gyóntatója, Boldog Garate Ferenc, a Bilbaói Egyetem legendás portás testvére (1857– 1929), Boldog Rupert Mayer (1876– 1945), München apostola. Aztán a vértanúk: Boldog Sitjar Fortiá Tamás, aki tíz társával együtt a spanyol polgárháború vértanúja volt (+1936), Boldog Pro Mihály, a mexikói katolikusüldözés vértanúja (+1927), Fausti János és két társa Albániában lettek a kommunista egyházüldözés áldozatai (+1946/47), Boldog Rutilio Grande (1928–1977), El Salvador-i jezsuita vértanú, Szent Oscar Romero barátja. Végül folyamatban van Pedro Arrupe (1907–1991) egykori jezsuita generális boldoggá avatási eljárása is.
A korszakalkotó svájci teológus, Hans Urs von Balthasar úgy fogalmaz: a szentek életében ragyog fel Krisztus életének misztériuma, ők maguk az „élő evangélium”. A szentekben látjuk meg igazán, mit jelent keresztények lenni, hogyan lehet Isten Szentírásban adott szavát életre váltani, és a szentségekben az Úrral találkozni. Bizonyos értelemben a szentek élete a Szentírás kommentárja. A szentek a példák számunkra, hogyan kell Jézus tanításait követve a testvéreinket, különösen a szegényeket szeretni és szolgálni. Jézus ígérete, mely szerint „veletek vagyok mindennap a világ végezetéig” (Mt 28,20), a szenteken keresztül valósul meg, hiszen az ő Lelke van jelen bennük, és ő munkálkodik általuk.
A fenti írás részlet Koronkai Zoltán SJ megjelenés előtt álló, Van célom! Kaszap István életszentsége Ferenc pápa fiatalokról szóló tanítása fényében című könyvéből. A Jézus Társasága szentjeiről Jezsuita Vasárnaptár címmel megjelent új kiadványunkban találhatók további érdekességek.
