Szeptemberi számunk témájául a találkozásokat választottuk. A nyár elején még úgy tűnt, a ránk szakadt vírusjárvány az őszi újrakezdésre biztosan le fog csengeni, és itt lesz az ideje, hogy rácsodálkozzunk, mennyire fontosak számunkra a találkozások. Mindannyian megéltük, hogy a beszélgetések, amelyeket a virtuális térnek köszönhetően összehoztunk, legfeljebb csak egyeztetések voltak, és nem helyettesíthetik a valódi találkozások örömét.
Rájöttünk, hogy hiányzik a kézfogás, szükségünk van az ölelésre, arra, hogy időnként valóban egymás szemébe nézzünk, és ne csak a képernyőn keresztül bámuljuk a másikat. Éppen a bezártságunk okozta hiányérzet világított rá, mennyire fontos, hogy a barátunknak végre megveregethessük a vállát, koccinthassunk egy jó hideg sörrel, az unokák megölelhessék a nagyikat. A szerelmespárok nem szerethetik egymást csak virtuálisan. Fontos, hogy érezhessék egymás illatát, fontos az érintés, a csók, a másik átkarolása. Rájöhettünk, hogy a fizikai közelség megélése az emberi egzisztencia legszebb pillanatai közé tartozik, és hogy minden valódi találkozás igazából ünnep.
A járványidőszak tudatosította bennünk, hogy emberi kapcsolataink szempontjából mennyire fontosak a kis gesztusok, formalitások, a nonverbális kommunikáció, vagy amit a szaknyelv úgy nevez, hogy small talk. Ezeket sokan hajlamosak vagyunk alábecsülni, pedig igazán nem kerül sokba, hogy mondjuk a közös irodánkba belépve odaköszönjünk a másiknak, és megkérdezzük: „Hogy vagy?” Egészen más irányt vehet a napunk, ha a liftben, a lépcsőházban, a buszmegállóban vagy akár egy erdei ösvényen barátságosan köszöntjük a másikat. És ennek különös módon még akkor is van ereje, ha sejtjük: kapcsolatunk további elmélyülésének az illetővel igazából alig van esélye, mert lakótömbünknek ki tudja, hányadik emeletén van az otthona, vagy az utcánkban van ugyan a háza, de a portájára valószínűleg sohasem tesszük be a lábunkat. Barátságosnak, udvariasnak, előzékenynek lenni mégis megéri.
Amikor a járványidőszak mélypontja után munkatársaink közül néhányan újra elkezdtek bejárni a munkahelyükre, a liftben maradt illatok után próbáltam kitalálni, ki is az, aki már nemcsak otthonról dolgozik, hanem itt van a házban, és rányithatok az irodájában, hogy köszönjek neki. Magam is meglepődtem, hogy a hosszú távollét után milyen intenzív volt az öröm, amikor újra egymás szemébe nézhettünk, s ennek élményéből még az arcunkon lévő maszkok sem vehettek el túl sokat. Számos dolgot el tudunk ugyanis intézni a felpörgött virtuális térnek köszönhetően, a legfontosabbat azonban biztosan nem tudjuk elérni, mégpedig azt, hogy megérinthessük egymást, hogy érezzük a másik rezdülését, kisugárzását vagy akár az illatát. Az odaadó figyelmesség kis fizikai gesztusai nélkül nem lehetünk valóban jelen egymás számára. És ez még különös módon Istenre is vonatkozik. A kereszténység legalábbis a megtestesülés vallása, és azt valljuk, hogy Isten eljött közénk, sőt ránk hagyta magát: a betlehemi kisdedben rendbe kellett tenni, óvni kellett, táplálni. A Názáreti Jézusnak is voltak barátai, tanítványai, a környezetében nők, akik gondozták, táplálták, akik mostak rá, családok, amelyeknek a hajlékában néha megpihenhetett. A Biblia alapján tehát igazán nem mondhatjuk, hogy Isten csak egy szép gondolat, nemes eszme, a legszebb intuícióink projekciója a magasba. Éppen ellenkezőleg: maga Isten is olyasvalaki, aki belép az életünkbe, közel hajol hozzánk, megérint, és ha odafigyelünk, meghallhatjuk a lélegzetét is.