Valamelyik hajdani német nyelvleckében szerepelt, hogy más szóval fejezzük ki, ha szánt szándékkal, előre egyeztetett időpontban és helyen találkozunk (treffen), illetve ha véletlenül-váratlanul összefutunk valakivel (begegnen). Magyarul persze ez is, az is lehet találkozás. Kíváncsi lettem, vajon van-e hasonló különbségtétel a bibliai történetekben is. Illetve hogy egyáltalán milyen összefüggések kerülnek felszínre, ha a találkozást „bibliaiul” igyekszem értelmezni…
Bibliai történeteket felidézve az a benyomásom, hogy ezekben igen gyakran van szó találkozásokról. A Szentírás elbeszélései sokszor szerveződnek egy-egy meghatározó szereplő köré, aki aztán hol ezzel, hol azzal találkozik, beszélget. Így mozdítják elő a cselekményt drámai módon, szavaikkal pedig értelmezik is az eseményeket. A bibliai elbeszélők olykor igen szűkszavúan utalnak a szereplők érzelmeire, az események valódi távlatát, a benne megjelenő emberekre kifejtett hatását valahogy magának az olvasónak kell végiggondolnia és megéreznie. A találkozások kitüntetett alanya a bibliai történetekben Isten, aki szabadon dönti el, kinek mutatja meg magát, és hogyan. Valahogy előre sejtjük, hogy a Szentírás azoknak a találkozásoknak tulajdonít a legnagyobb jelentőséget, és tényleg azok számítanak a legtöbbet, amelyekben Isten talál rá az emberre, vagy fordítva, egy kiválasztott bibliai szereplőnek adatik meg, hogy Istennel találkozzon, akár emberi közvetítőkön keresztül.
Mózes és Jézus példája
Ha idáig jutok, szinte magától eszembe jut Mózes és Jézus. Persze nem lehet őket egy szintre helyezni, keresztényként és az Újszövetség olvasójaként ez nyilvánvaló. Mégis, a találkozások szempontjából, más szereppel ugyan, de csaknem egyszerre kell őket felidézni. Mózest azért, mert különleges módon kap részt az Istennel való találkozás ajándékából: róla olvassuk, hogy Isten beszélt vele (vö. MTörv 34,10; Kiv 33,9–11.18–23). Így lett a törvény forrása, tanúja annak, hogy a törvény közvetlenül Istentől jött. Jézust pedig azért, mert akik vele találkoztak, igen gyakran azzal a különleges élménnyel távoztak, hogy Istennel találkoztak. Ebből az élményből született az egész Újszövetség.
Isten ad időt és helyet
Amikor a Kivonulás könyve Isten és Mózes találkozásáról beszél, a „találkozás” vagy „megnyilatkozás” sátrát említi (vö. 33,7). Mózes később építi majd fel azt a sátrat, amelyben a szövetség ládáját és a törvénytáblákat helyezi el (Kiv 35–40), Isten jelenlétének és szövetségének maradandó jeleit. Ez az első sátor a táboron kívül van, mintha azt jelezné, hogy az aranyborjú felépítése után Isten még nem akar vagy nem tud egészen a nép körében lenni. Csak a sátornál lehet vele „találkozni”, illetve itt beszélget Mózessel, amikor dicsősége leereszkedik a sátorra.
Miért „találkozás” vagy „megnyilatkozás”, esetleg „kijelentés” vagy „szövetség” sátra? Miért a különféle szavak? Mint annyi bibliai szöveghelynél, itt is belépünk a különböző nyelvek és fordítások útvesztőjébe. Útvesztő, mondom, de azért tanulságos, nem hiábavaló. A héber móed – nem hivatalos, csak a kiejtést utánzó átírással – a jaad tőből származik, amelynek alapjelentése: „meghatároz”, „megállapít”. Amikor például Dávid és Jonatán már tudja, hogy Saul király, Jonatán apja igen rossz szemmel nézi Dávid sikereit, előre megbeszélt, cseles módon találkoznak, nehogy a véreskezű uralkodó lecsapjon Dávidra. Ezt az egyeztetett helyen és időben zajló „találkozást” a móed szó fejezi ki. Ha így értjük, az a bizonyos első sátor a „találkozás” sátra, ahol Isten ad időt és helyet, hogy Mózes és a nép vele találkozhasson. Bizonyos értelemben minden későbbi találkozás így lesz lehetséges: ha megtartják a törvényben megszabott időt, ha felkészülnek az Istennel való találkozásra, ha elvégzik a törvényben meghatározott szertartásokat, és úgy lépnek színe elé, oda, ahol várja őket.
A móed szót viszont martürionnak fordította a Septuaginta, az Ószövetség régi görög változata. Ez a jól ismert kifejezés „tanúskodást” jelent, és valószínűleg arra utal, hogy az ókori fordítók a héber szót olvasva egy másik, hasonló jelentésű igére gondoltak (úd). Isten „bizonyságot ad” önmagáról és szándékáról Mózes előtt, aki pedig ezt adja tovább a népnek. Ez a jelentés is lehetséges. Sőt, gondoljuk meg, hogy később ebben a sátorban helyezik el a szövetség ládáját, a szövetség emlékezetét őrző szent tárgyakat. Akkor annál inkább jogos, hogy összefüggést lássunk a találkozás, a tárgyi emléke, illetve a belőle merített bizonyosság, sőt a vele kifejezett tartós, szövetségi kapcsolat között.
Csak érdekességként jegyzem meg, hogy a jaad igéből egy másik jelentős szó is ered, a héber éda, amelyet a Septuaginta majd szünagógénak fordít, mi pedig gyülekezetként, vallásos közösségként. Ebben a közösségben egymással, de Istennel is lehet találkozni. Ebben a közösségben Isten adott találkát az embereknek… (Hogy ne mondjam: légyottot.)
Illusztráció: Meszleny Anna
A cikk teljes terjedelmében A SZÍV Jezsuita Magazin 2020. szeptemberi számában olvasható el, ide kattintva belelapozhat, megvásárolhatja, vagy akár elő is fizethet a lapra!