Kerek negyven esztendeje csatlakozott a Pesti Jézus Szíve templom Musica Sacra kórusához Rónaszéki Tamás. A jubileum alkalmából arról kérdeztük, miként lett hegedűművész-tanár létére kórusvezető, s hogy milyen forrásokból táplálkozik sorsfordulatokat elfogadó derűje.
Hogyan kerültél 1977 tavaszán a Mária utcai templom kórusába?
– A Bartók-konzervatórium első éves hegedű szakos diákja voltam, és szolfézstanárunk, Ugrin Gábor engem is hívott az akkor induló karvezetés fakultációra. Volt a csoportban egy rendkívül visszahúzódó, harmadéves zongorista lány, akivel hamar jó barátságot kötöttünk. Egyszer félrevont, és megkérdezte, nem volna-e kedvem a kórusában énekelni. Dehogyisnem, feleltem, hiszen gyerekként énekeltem ugyan énekkarban, de igazi vegyes karról legfeljebb csak álmodoztam. Erre titokzatosan hozzátette a lány, hogy ez bizony egy templomi kórus. Még jobb, vágtam rá, de amikor azt is elárulta, hogy a Mária utcai templom énekkarára gondol, elakadt a szavam. Pár percre onnan, a Józsefváros szélén laktam akkoriban, és alig néhány hónappal korábban pont hallottam a kórust egy szentmisén. „Bárcsak egyszer egy hasonlóan igényes hangzású templomi együttesben énekelhetnék” – gondoltam akkor magamban, de arról álmodni sem mertem volna, hogy éppen ebbe a kórusba kapjak meghívást. Azt már csak jóval később tudtam meg, hogy a nagymamám a Jézus Szíve templomba járt, és az édesanyám is gyakran tért be imádkozni a jezsuitákhoz.
Mennyire kellett akkoriban titkolnotok, hogy egyházzenei szolgálatot láttok el?
– Kalmár Ödön atya, a templom akkori igazgatója a lelkünkre kötötte, hogy ha véletlenül valaki megkérdezné a templom környékén, hová tartunk, a válaszunk az legyen, a kórusba. Arról, hogy ez templomi kórus és egyben lelki közösség – Diós, Győrszegi, majd Mócsy atya, később Naszályi Emil jártak hozzánk elmélkedéseket és lelkivezetést tartani – mélyen hallgattunk.
Mi az, ami negyven éve annyira megragadott, hogy máig itt tart?
– Annak idején Ödön atya azt mondta nekünk – elmondása szerint a hívek fogalmaztak így –, hogy azért jó a Mária utcába járni, mert ennek a templomnak a falai „tele vannak imádkozva”. A fűtés sokáig nem volt túl hatékony, de valami melegség mindig sugárzott a templom tégláiból. Mindig fogok emlékezni arra a pillanatra, amikor gyerekfejjel először húztam meg a hegedűmet a szentélyben, hogy – hegedűtanárnőm javaslatára – kipróbáljam, miként szól egy barokk szonáta a templom terében. Nem csak az akusztika nyűgözött le. A kórusban egyébként az 1970-es kezdetek óta velünk énekel két házaspár, én csak utánuk következem a máig aktív őstagok között.
Megfordult-e akkoriban a fejedben, hogy ne hegedűművész-tanár szakon, hanem – tekintettel arra, hogy az egyházzene tanszak működése a Zeneakadémián 1949 és 1990 között „szünetelt” – karvezetőként tanulj tovább?
– Egyáltalán nem. A Musica Sacra kórust ifjabb Sapszon Ferenc vezette, az ő egyénisége, zeneisége abszolút lenyűgözött. Sokat segítettem neki persze, helyettesítettem, ha kellett, és a társaság is csodálatos volt. A hegedülésnél is fontosabbnak tartottam, hogy teljes erőbedobással részt vegyek a kórus életében, de az, hogy vezessem az együttest, egyáltalán nem fordult meg a fejemben. Gyermekkori nevelőnőnk, egy kiskőrösi apáca néni már felnőttként egyszer azzal fogadott: azért imádkozik, hogy belőlem templomi karnagy legyen. Én meg majdnem kinevettem, hiszen más énekkarba soha nem vágytam, a Musica Sacra kórusnak pedig kiváló vezetője volt.
Aztán 1988-ban, már a Budapesti Vonósok tagjaként és aktív hegedűtanárként mégis te lettél a Jézus Szíve templom karnagya…
– A helyzet engem is teljesen váratlanul ért. Amikor Sapszon Ferenc bejelentette, hogy az általa alapított Kodály Zoltán Magyar Kórusiskola körül sűrűsödő tennivalói miatt nem marad már elegendő energiája ránk, felajánlottam, hogy a kórus élére állok – már ha a társaság is úgy gondolja.
Az energiáidat azóta is a tanítás, a kamarazenekari muzsikálás és a kórusvezetés között osztod meg. Van valami, amit zenészként az egyik szerepben nem találtál meg, de a másikban igen?
– Inkább úgy mondanám, hogy az egyik a másikban teljesedik ki. Talán azért, mert papírforma szerint ugyan a tanítás az állásom, de mindhármat hivatásomnak tekintem. Egyébként van egy három és feledik is: a kórusban töltött évek alatt énekesként is képeztem magamat. Máig rendszeresen énekelek tanítás közben, és erre biztatom a növendékeimet is. Hiszen ha jobban belegondolunk, a szóló- és zenekari játék során is énekelnie kell a hegedűnek, a kórusban pedig pont úgy formáljuk a dallamokat, mintha hegedülnénk, csellóznánk vagy bőgőznénk.
A pályád a bizonyíték rá, hogy nem a szakirányú diplomától lesz valakiből jó templomi karvezető. Ha nem a végzettség, akkor mi kell hozzá?
– Először is az Isten szeretete, aztán az emberek, a közösség szeretete és végül a zene szeretete. Persze az, hogy én hegedűsként kerültem a kórusba – és máig elsősorban az vagyok –, néhány dolgot azért meghatározott. A partitúraolvasásban például voltak és vannak hiányosságaim, és zongorázni is csak alapszinten tudok. Az viszont megkönnyíti a dolgom, hogy a vonókezelés mozdulatsora nagyon hasonlít a vezénylésére. Úgy irányítom az együttest, mintha a vonóval formálnám a zenét a hangszeren – a kórus lett a második hegedűm. Egy jó néhány évvel ezelőtti minősítő hangverseny után történetesen azt mondta a Zeneakadémia karvezetés tanszékének professzora, Párkai István, és Strausz Kálmán, a Magyar Rádió Énekkarának akkori vezetője, kifejezetten előnyömre szolgál, hogy nem tanultam a karvezetést, mert nem köti gúzsba a kezemet semmilyen előre begyakorolt gesztus.
Negyven év távlatából visszatekintve, ha tehetnéd, kamatoztatnád-e másként egyik vagy másik talentumodat?
– Máshonnan közelíteném a kérdést. A Gondviselés tett róla, hogy ha nem is az iskolapadban, de legyen kitől tovább tanulnom. A feleségem – akivel a kórusban találtunk egymásra – karvezetés szakon végzett a Zeneakadémián, pár évvel azután házasodtunk össze, hogy átvettem a Musica Sacra irányítását. Mindent előzongorázott nekem, amit kértem, próbákon és koncerteken kísérte a kórust, helyettesített, ha kellett, és technikai dolgokban is segített, bármit elmagyarázott. Nonszensz, hogy én vezettem a kórust, de ő volt a profi karvezető; ő volt a szakember, mégis mindig háttérben maradt. Nem tudom, mi lett volna, ha nem áll mellettem.
Aki nem ismeri a történeteteket, „csak” egy derűs, tettre kész, lelkes és fáradhatatlan embert lát benned. Hogyan tudtál megbékélni azzal, hogy feleségedet fájdalmasan hamar magához szólította az Úr?
– Tíz nehéz éven át küzdött Kati a rákkal – ez idő alatt is aktívan dolgozott, amikor engedte a betegség –, aztán elment, de nem hagyott itt minket. Nap mint nap érzem a jelenlétét, például amikor olyan darabot veszünk elő a kórussal, amit ő tanított be. És ha egy-egy nehéznek ígérkező próba vagy koncert előtt imádságban elmélyedve a segítségét kérem, minden jóra fordul.
Soha nem is fordult meg a fejedben, hogy feladd?
– Dehogynem. Amikor nehezebb periódust élünk át a kórussal, amikor sorozatosan próbatételek elé állítanak a körülmények, el-elcsüggedek. De a társaságtól mindig annyi „töltést” kapok, hogy pillanatok alatt eloszlanak a kételyeim, és azt mondom magamban: már megint a kishitűséged, Tamás… Pedig az Aquinói után kereszteltek! A kórustagok olyan csodálatos emberek, és olyan őszinte a viszonyunk, hogy nyugodtan megnyithatom a szívemet előttük. Elég, ha vezénylés közben magamat adom át nekik, őszintén és teljesen – adott esetben hegedűvel a kezemben.
Rónaszéki Tamás 1961-ben született Kiskőrösön, nyolcgyermekes család ötödik gyermekeként. 1985-ben diplomázott a Zeneakadémia hegedűművész-tanár szakán. Ötödéves korától a Kecskeméti Kodály Zoltán Zeneművészeti Szakközépiskolában tanított, majd 1989-től a budapesti Bartók Béla Konzervatórium hegedűtanára lett, növendékei az országos versenyeken rendre a legjobbak között teljesítenek. Tagja volt a Budapesti Fesztiválzenekarnak, a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának. 1984 óta a Bartók–Pásztory-díjas Budapesti Vonósok alapembere, a kamarazenekarral bejárta a világot, számtalan felvételt készített.
Művésztársaival rendszeresen ad koncertet különböző formációkban, 2003-tól pedig a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem adjunktusaként a legmagasabb szinten oktatja is a kamarazenét. A Pesti Jézus Szíve templom Musica Sacra kórusához 1977. május 6-án csatlakozott. Az együttes vezetését tizenegy évvel később, 1988-ban vette át ifjabb Sapszon Ferenctől, és páratlanul eredményesen vezette tovább az együttest azon az úton, amelyen elődei elindították. Munkája eredménye tucatnyi lemezfelvétel, nívódíj, számos sikeres külföldi turné, illetve minden első vasárnap esti és ünnepi templomi közreműködésük. Csalhatatlan zenei ízlése, a kórusvezetéshez nélkülözhetetlen pedagógiai és szervezőkészsége, biztos keze, szilárd hite és hűsége nemcsak a kóruskarnagyok között, de túlzás nélkül az egész magyar egyházzenei világban páratlan.
