Táncolj úgy, mintha senki nem látná!

Cigánykerekezik és hagyja, hogy a hátára másszanak a gyerekek. Nekünk breaktánc bemutatót tart és trambulinon ugrál. Papp Tamás nem bohóc, nem artista, hanem életvidám és energikus katolikus pap. 2017-ben szentelték, azóta káplán a református többségű Nyírségben az ország legkeletebben fekvő esperesi kerületében, a Szatmárban lévő Mátészalkán.

Rengeteg könyv van az asztalán. Melyiket olvassa épp?

– Isten ábécéje. Egy magát sokáig ateistának valló tudós írta, aki a kutatásai közben ébredt rá a hitére. De még nem tudok róla sokat mondani, mert most kezdtem el. Igyekszem sok mindenről tájékozódni, képezni magam. Palánki Ferenc püspök atya mondta, hogy ha valaki szépen akar beszélni, akkor olvasson szépirodalmat. Ezért most rászoktam, hogy amikor megyek haza Nyíregyházára a szüleimhez, útközben hangoskönyvet hallgatok. Igyekszem teológiát is olvasni. Meg olyan témákról, amelyek a fiatalokat érdeklik, mint a divat, a zene, a sport. De amikor fáradt vagyok, inkább csak filmet nézek: animációs filmeket, vígjátékokat. Szeretek nevetni. Szeretem a jezsuita szerzőket. Amikor James Martin Mennyei derű című könyvét olvastam, fuldokoltam a nevetéstől.

A jezsuita lelkiségből mi az, ami közel áll önhöz?

– A szemináriumban a spirituálisunk, Szabó József atya nagyon elkötelezett volt az ignáci lelkiség iránt, ezért igyekezett megtanítani nekünk az examen imádságot, amit azóta is alkalmazok a mindennapokban. Mindössze negyed óra. Végignézem a napomat. Megnyílok arra, hogy észrevegyem először a jót az életemben, és felismerjem azt is, hol nem figyeltem Isten jelenlétére a nap során, majd kérem őt, hogy továbbra is legyen mellettem, és én vegyem észre. Ezáltal – ahogy a szentgyónásban is mondjuk – Isten segítségével a jóra törekszem.

Legutóbb mi volt az, amit e gyakorlat során észrevett, ami megérintette?

– A minap történt egy emlékezetes dolog. Épp mentem házat szentelni a szomszéd községbe, amikor megláttam, hogy az út mellett egy férfi próbál feltápászkodni a földről. Kiszálltam az autóból, és odamentem hozzá. Láttam, hogy koszos, talán ittas is volt. Ki tudja, mennyi ideig nem segített neki senki. De ahogy én odamentem, már mások is oda mertek jönni. Jó volt ezzel a néhány emberrel megélni azt, amit az irgalmas szamaritánus történetében olvasunk, hogy lássuk meg a másikban az embert. Hogy vegyük észre, ha valaki bajban van, és segítsünk neki, függetlenül az előítéleteinktől. Egy kedves történetet pedig egy anyuka mesélt el: vasárnap kérdezte a kisfiát, ki tartotta a szentmisét. És a gyerek azt válaszolta, hogy hát a „mini atya”. Ezen jót nevettem, mert tényleg alacsony vagyok.

Mennyire határozza meg, hogy milyennek látják papként?
– Sokan meglepődnek, hogy pap létemre miért vagyok ilyen vagány. Mások esetleg megkritizálják a Facebook-profilképemet, mert nem papi öltözetben, hanem csak pólóban vagyok rajta. Nem tudok minden elvárásnak megfelelni. Nem tudok az lenni, ami minden ember fejében él arról, hogy milyen egy jó pap. De azt gondolom, nem is kell minden elvárásnak eleget tenni. Előbb ember vagyok, és azután pap. Bizonyos értelemben ugyanaz a Papp Tomi maradtam a szentelés után, mint aki előtte voltam.

De a papsággal nem jár együtt egy szerep, egy szolgálat?

– Szolgálat igen, de azt nem szeretném, ha szerep lenne, mintha váltogatnám az álarcaimat. Hiszen én a nap huszonnégy órájában pap vagyok, ahogy egy szülő, férj vagy feleség is megmarad a hivatásában, még ha nem otthon van is épp. A hivatás nekem arról is szól, hogy megtalálom benne a helyem, ahol teljesen önmagam lehetek, és felfedezem, milyen talentumaim vannak, melyek azok a tulajdonságaim, amelyeket csiszolnom kell, hogy jobban tudjam szolgálni Istent és ezáltal másokat.

De a hivatást mindig csak teljes emberként lehet csinálni.

Mikor éli meg leginkább, hogy a helyén van papként?
– Ez érdekes és találó kérdés, mert nem is régen ismertem fel azt, hogy a kisgyerekekkel: az óvodások és az alsós általános iskolások között vagyok a leginkább felszabadult. Úgy érzem, akkor vagyok igazán a bőrömben. Velük tudok a legőszintébb lenni. A gyerekek átlátnak rajtam, minden kertelés nélkül megmondják, mit gondolnak. A profilképre visszatérve: azért is ezt választottam, mert egy ministránstáborban készült, ahol nagyon jól éreztem magam.

Miért mondta, hogy érdekes kérdés?
– Mert tisztán emlékszem arra, hogy a szentelés előtt két hónappal ott ülök a szeminárium kápolnájában, és a leendő papságomról elmélkedem. Az imában három vágy volt bennem: nem szeretnék városba kerülni – inkább egy faluban képzeltem el magam, nem szeretnék hitoktatni és fiatalokkal foglalkozni. Aztán a szentelés után a püspök atya megbízólevelében az állt: megbíz a mátészalkai plébánia káplánságával, hitoktassak, és fogjam össze a fiatalokat. Semmit nem kaptam meg, amit kértem az Istentől.

De harmincas évei elején járó, belevaló, életvidám férfiként nem úgy néz ki, mint akitől távol állnak a fiatalok. Nem értem, miért kérte ezeket.
– Mert nem láttam magam reálisan. Nem volt elég erős az önbizalmam. Másokhoz mértem magam: papokhoz, szeminaristatársaimhoz. Azt láttam, hogy az egyik Rómában tanul, a másik nyelvzseni, a harmadik a doktorira készül. Mindenki népszerűbb, sikeresebb, okosabb nálam. Én meg kicsi és közepes vagyok. Mindig is befelé forduló voltam. Az érettségin úgy kellett kihúzni belőlem a tételeket.

De valamiért mégis hívást kapott, hogy pap legyen.
– Igen. És ez tényleg szép hívás volt, ami hosszú évek alatt formálódott bennem, mire igent tudtam mondani rá.

Elmeséli?
– Csak nehogy megbotránkozzanak rajta. (Nevet.)

Ugyan…

– Egyáltalán nem akartam pap lenni. Gimnazista voltam, mikor egyszer felmerült a gondolata, de gyorsan beadtam a jelentkezésemet a tanárképzőre, nehogy már véletlenül kispapnak menjek. Aztán a főiskola első évében, mint „jó” hallgatónak sikerült belemerülnöm az éjszakai életbe. Voltak barátnőim. Buliztam. A barátaimmal alapítottunk egy breaktánccsoportot. Szóval jól éreztem magam, csak épp a tanulmányaimmal nem haladtam. Év végén a szüleim azt mondták, ha nem tanulok, akkor dolgozzak valamit, mert ezt az életmódot nem tudják tovább támogatni. Sorsszerű módon alakult a munkakérdés, ugyanis a nyíregyházi társszékesegyházba kaptam sekrestyési állást.

Innen akkor el is dőlt…

– Nem mondanám. Emlékszem, a legjobb barátommal kerestük a helyünket a világban, hogy mi lesz velünk. Én otthagytam a főiskolát, ő meg épp akkor kezdte az orvosi egyetemet. Ekkor mondta egy közös ismerősünk, hogy ha nem tudom, mit akarok, menjek el papnak. „Akkor leszek én pap, amikor Ádámból orvos!” – vágtam rá könnyelműen.

Hat évnek kellett eltelnie, hogy felvételem kérjem a szemináriumba.

Nem sokkal később Ádám barátom örömmel újságolta: „Képzeld, Tomi, sikerült a záróvizsgám! Orvos lettem!” És akkor eszembe jutott a korábbi mondatom. A Jóisten felírta magának… Nagyon szeretek erre gondolni, és visszaemlékezni ezekre az évekre. Ez olyan nekem, mint a kályha. Emlékeztet, hogy miért és merre is indultam el. Amikor nehézségeim vannak, mindig jó ehhez a kályhához visszamenni.

Gyakran visszamegy?

– Ó, persze. Van, amikor nagyon kell kapaszkodni. Még kispapkoromban egy szerzetes atya azt mondta nekem: a jó hajós nem téveszt irányt a viharban, mert tudja, hogy nem szabad rángatni a kormányt. És tényleg volt, hogy pánikoltam, nem láttam az irányt, és ide-oda próbáltam fordulni. Valami mégis megtartott, és lassan a vihar is elült.

Mi volt ez a vihar?

– Lelki értelmű, nyilván. A szemináriumba magabiztosan mentem be, mert azt gondoltam, már sok mindent megtapasztaltam, voltam szerelmes, átmentem nehézségeken, nagy baj már nem érhet. Aztán az egyik évben mégis beütött a szerelem. Ezt tetézte, hogy vizsgaidőszak volt éppen, ami még inkább azt erősítette bennem, hogy nekem máshol lenne a helyem. Nagyon mély lelki válságba, döntéshelyzetbe kerültem: menjek vagy maradjak? A szerelem sokkal vonzóbb és kézzelfoghatóbb útnak látszott, mint a megtanulhatatlan tantárgyak és a hivatás elvont gondolata.

Mi segített végül, hogy kitartson?

– Az, hogy voltak körülöttem barátok. Igazából mindig az igaz barátoktól kaptam a legtöbb segítséget az életemben. Igazi kis mentőalakulat vett körbe ebben a helyzetben is. Jöttek és segítettek, mellettem voltak, ahogy tudtak. És persze próbáltam sokat imádkozni, figyelni. Ami ilyenkor nagyon nehéz, mert alighogy bemész a kápolnába, és megtapasztalod a csendet, már nézed az órádat, hány perc telt el. Egy ilyen alkalommal azt éreztem, hogy végtelenül egyedül vagyok, mintha az egész kápolna, az oszlopok, a falak, az én vállamon lennének, és ha nem tartom őket elég erősen, összedől minden. Ekkor eszembe jutott egy mondat Szent Pál Timóteushoz írt leveléből, amit egy idős atya említett nekem még sokkal korábban, de valahogy most lett értelme bennem. „Ezért szenvedem ezt is, de nem szégyellem, mert tudom, kinek hittem, és biztos vagyok benne: elég hatalmas ahhoz, hogy rábízott kincsemet megőrizze.” Ez olyan erős élmény volt, mintha maga Szent Pál ült volna mellettem a padban, üldöztetve, hajótörést szenvedve, kitaszítva, hogy az oltáriszentségre mutasson. Nem csoda tehát, hogy a papi jelmondatom is ez lett: „Mert tudom, kinek hittem.”

És ettől könnyebb lett aztán?

– Dehogy. Át kellett azért menni a nehézségeken. Meg aki volt már szerelmes, tudja, hogy az nem múlik el csak úgy csettintésre. Irtó nehéz kibekkelni, még akkor is, ha nem az az én utam. De szerencsére a törvényszerűségei és az ember biológiai adottságai miatt, ahogy kialakul, le is tud csengeni. Félre ne értsen, a szerelem nagyon jó dolog. De rajtam múlik, hogyan reagálok az érzéseimre.

És papként azért lehetek a leghálásabb, amikor rádöbbenek, hogy Isten szeretete is képes elbűvölni.

Hogy nála vagyok a legnagyobb biztonságban, csak hagynom kell magam belefeledkezni az ő jelenlétébe. Életre szóló tanulságai vannak számomra az átélt nehézségeimnek. És olyan érdekes, hogy épp az irgalmasság éve volt akkor. A szentév kezdetén szenteltek diakónussá, és ez azóta már papként is sokszor emlékeztetett, hogy ha az Atya ennyire irgalmas hozzám, ennyire szeret, akkor én miért ne lennék irgalmas mások felé.

A barátságai megmaradtak papként is?

– Hogyne. Állítom, hogy a lelki élet mellett a legfontosabb az életben, hogy az embernek legyenek igaz barátai. Nagyon szerencsésnek tartom magam, hogy nekem vannak. Van egy velem nagyjából egykorúakból álló papi közösségünk, egy kis társaság, akikkel összejárunk, de vannak teljesen világi barátaim is. Van, aki nincs is megkeresztelve, de az alkarjára tetováltatta a papi jelmondatom, mert tetszik neki. Mindegyiküktől rengeteget kapok. A végletekig tartó őszinteségüktől. Mert a jóbarát mer stoptáblát mutatni, ha rossz útra térnél. Nemcsak ott ül melletted, hogy megerősítsen a hülyeségben, hanem rád szól, hogy állj már meg egy pillanatra, mielőtt még elszédülsz a körhintában. Mi, papok gyakran hajlamosak vagyunk csak olyanokat kérdezni egymástól, hogy hány miséd van egy héten. Hányat esketsz, keresztelsz? Hány elsőáldozó, bérmálkozó lesz a csoportodban? Mintha ez lenne a siker mércéje. Ám azt csak kevesen teszik fel, hogy a „Helyeden vagy? Boldog vagy?”.

Ön boldog?

– Köszönöm a kérdést. (Nevet.) Örömmel tudom mondani, hogy igen. Épp tegnap hívott egy barátom, akinek meséltem, hogyan próbálkozom a hitoktatással, és mondtam neki: bár tudom, nem én fogom megkapni az év hitoktatója díjat, de igyekszem, kisebb-nagyobb sikerrel, és így is van benne öröm.

Akkor a nem kívánt feladat végül meghozta az önbizalmát is.

– Igen. És ebben is a barátaim segítettek. Amikor kicsinek éreztem magam, emlékeztettek a talentumokról szóló példabeszédre. Hiszen mindenki kapott valamilyen képességet, én is. Csak arra kell figyelni, hogy miként tudom használni. Aki éles eszű teológus, annak azzal van feladata. Akinek jó beszélőkéje van, és sokan hallgatják, annak az a kötelessége, hogy beszéljen. Én táncolni tudok, meg cigánykerekezni. Hát akkor bohóckodom a gyerekeknek, hogy jobb kedvűek legyenek, és aztán oldottabban tudjunk beszélgetni. Persze igyekszem nemcsak bohóckodni velük, de a kicsi gyerekekhez a játék a leggyorsabb út. Így ha azt kérik, cigánykerekezzek, akkor azt teszem, ha azt mondják: „Pap bácsi, kösd be a cipőmet, mert te gyorsan tudsz cipőt kötni”, akkor bekötöm, vagy ha azt kérik, hogy „Pap bácsi, hadd másszak fel a hátadra!”, akkor hagyom, hogy a hátamra másszanak.

Mostanában sok vád éri az egyházat a gyermekbántalmazások ügyében. Nem fél ettől?

– Valóban sok visszaélés történt. Nehéz megtalálni az egyensúlyt, hogy ne keltsünk a másikban olyan érzetet, ami többre utal, mint ami pap és diák, pap és hívő között lehetséges. Ám közben ne felejtsük el azt sem, hogy Jézus mit mondott: „Engedjétek hozzám jönni a gyerekeket!” Vagy ott volt Néri Szent Fülöp. Persze nem hasonlítom magam egyikükhöz sem. De hiszem, hogy úgy kell távolságot tartanunk, hogy közben ne legyünk megközelíthetetlenek. Jézus sem volt mogorva. Nekünk is meg kell őriznünk azt, hogy merjenek odalépni hozzánk. De figyelni kell nagyon, a nagyobbakkal főleg. Velük nem is kerülök ilyen közelségbe. Legfeljebb a kamasz fiúk megveregetik a vállamat. Szeretek velük beszélgetni: hogy vannak, mit csináltak a hétvégén, továbbtanulás stb. Ők inkább a közösségi médiában aktívak. De hiszem, hogy a Facebookon, Instagramon keresztül is lehet evangelizálni, ha jól használjuk.

Vagy fesztiválon, kocsmában és fitneszteremben? Minden helyszínen láttam önről fotót…

– Akárhol. Ez nem helyszínfüggő. Amikor lemegyek az uszodába, gyakran ott is dicsértessékkel köszönnek. A fitneszteremben ugyanígy. Sőt, azt a termet még meg is áldottam. Sehol nem rejtem véka alá, hogy pap vagyok. Nem is tudnám. Mint mondtam, a hivatást nem lehet levetkőzni, legfeljebb levenni a reverendát. De nem a külsőségekben kell, hogy megmutatkozzon a papságom. És sokszor észreveszem, hogy ezeken a helyeken a barátjukat, a Tomit kérdezik, ám azt is várják, hogy mint pap mit mondok. És hiába a világi közeg,

a válaszom számukra gyakran az egyház szava. Épp ezért mindig óvatosan kell felelni.

A „Szólj be a papnak!” beszélgetőestek egyik arca lett, amikor felkerült a plakátjukra. Mit jelent papként, hogy népszerű?

– Meglátásom szerint nem vagyok sztárpap. Különben is Jézus a nagy szám, nem én. Vannak képességeink, amik emberiek, emberré tesznek. Szerintem jó, ha a papokat nemcsak az oltár mellett látják, díszes ruhákban vagy a gyóntatószék rácsán át. Ha tudják, hogy egy pap nem folyton Bibliával és rózsafüzérrel a kezében sétálgat merengve. De nem szeretném, ha azt látnák az emberek, hogy „itt a mi papunk, folyton posztol a Facebookon, meg láttuk a tévében is, és mindenki azt mondja, milyen menő, mi mégsem tudunk leülni vele meginni egy kávét, és nem mondhatjuk el neki a problémáinkat”. Nem szeretnék olyan pap lenni, aki elérhetetlenné válik az emberek számára.

A breaktánc már csak mutatvány a gyerekeknek, vagy még ma is aktív hobbi? Mutat nekünk egy-két figurát?

– A tánc, a mozgás a mai napig fontos. Világéletemben sportoltam: kungfu, rövid- és hosszútávfutás, hegymászás, foci, bicikli. A sport mindig a közösséget jelentette számomra, a felszabadult örömöt, az egymásra figyelést. Együtt megtanulni, hogy ne adjuk fel. Aztán jött a breaktánc, amiben azt tapasztaltam meg, hogy nem számít, milyen vallású vagy, milyen a bőrszíned, gazdag vagy-e vagy szegény, férfi vagy nő, kicsi vagy nagy. Egyedül a zene számít, és hogy mutasd meg, mit tudsz. Van az a mondás, hogy énekelj úgy, mintha senki nem hallaná, és táncolj úgy, mintha senki nem látná.