„Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég…” – kezdi Vörösmarty idilli képpel Előszó című versét. Sokkal közvetlenebb értelemben én is elmondhatom, hogy gyönyörű, tiszta kék ég ragyog fölöttem, amikor elgondolkodom a címben jelzett szentírási témáról. Csak egy kicsit kell nyújtóztatnom a nyakam, hogy a szürke tűzfalak, szögletes udvarok határolt tereiből is a végtelenbe lássak.
Amióta világ a világ, ki tudja, hány és hány millió, sőt hány milliárd ember állt meg csodálkozva az égbolt alatt. Az ég kékjét, a csillagok pompáját, a felkelő vagy lemenő nap fényeit csodálták. Kémlelték az eget, hogy mit hoz a holnap, vagy – mint például a görögök – csak beleálmodták képzeletüket a felhők rajzolatába, a csillagok csokraiba.
Amikor a Bibliát a kezünkbe vesszük, az égbolt jelentősége az első oldalon nyilvánvalóvá lesz. Isten, aki a káoszt elrendezi, illetve későbbi, tisztább teológiai felfogással a semmiből megteremti a világot, egyik első tettével az égboltot alkotja meg. Ez elválasztja a felső és az alsó vizeket, hatalmas háttere, felmérhetetlen vetítővászna a valóságnak, napnak, holdnak, csillagoknak. Isten a szavával teremt: csak parancsol, és minden létrejön. A világmindenség tágassága az ő műve, s aki fogalmat akar alkotni Istenről, annak szinte arra kell képessé lennie, hogy az egészet lássa pislogás nélkül, állandó tekintettel, ahogy a kék eget vagy a csillagos éjszakát. A magas ég őriz valamit Isten végtelenségéből, s mintha az emberben meg is születne néha a gondolat, hogy ha eléri az eget, elérheti Istent is.
A bibliai ember szemlélt és csodálkozott. Azt mondják, az „ég” (héberül samajim, görögül uranosz) a bibliai látásmód szerint legalább háromfélét jelenthetett. Első jelentése szerint ez a „levegőég”: mindenféle madár lakóhelye, a villámlás és eső eredeti otthona (például Ter 1,20; MTörv 11,11; Lk 17,24). Az első teremtéstörténet befejező mondata, amelyet a Ter 2,1-ben olvasunk, a héberben szó szerint ezt mondja: „Teljessé lett tehát az ég és a föld és egész seregük.” Vagyis elkészült az ég meg a föld mint a látható valóság két hatalmas tere, és az a sokféle létező, ami ezeket betölti. „Seregük” van a csillagoknak, az égitesteknek, az égi madaraknak meg idelenn a különféle állatoknak. A görög fordítás „kozmoszt” említ, rendezett, ékes világot. Eszünkbe jut megint egy költemény, a Naphimnusz, amelyben Assisi Szent Ferenc a csillagokra mondja: „Őket az égen alkotta kezed fényesnek, drága szépnek.”
A második jelentés az „ég boltozata”, az a szilárd valóság, amelyre Isten mintegy felfüggesztette a világítótesteket, s amely a végtelen terek felső káoszvizeit távol tartja a föld lakható világától. Ennek másik héber neve is van, amely csak az ég „boltozatát” jelenti, a rakia. Ez olyan, mint egy hatalmas sátorponyva, kifeszíthető (Zsolt 104,2; Iz 42,5), össze is csavarható (Iz 34,4), illetve a megnyitás, kapcsolatkeresés értelmében szét is szakítható (Iz 63,19; vö. Mk 1,11) – persze mindig képletes értelemben, Isten kívánt vagy rettegett beavatkozásának jelképeként. Az ég állandósága, szilárdsága olykor Isten szavának állandóságával vetekszik, mindig utóbbinak adva teret (vö. Zsolt 119,89; Mk 13,31).
Illusztráció: Meszleny Anna
A cikk teljes terjedelmében A SZÍV Jezsuita Magazin 2020. októberi számában jelent meg, ide kattintva belelapozhat, megvásárolhatja, vagy akár elő is fizethet a lapra!