(Újjá)születés közösségben

Négy zenekar tagja, énekes-dalszerző, tanító és drámapedagógus, a Gömbölyödő kismamadalkör vezetője, és ezzel még nem merítettük ki mindazt, amivel Tóth Orsi foglalkozik. A közös alkotás erejé­ről, bizonytalanságról és hitelességről, hangokról és keresésről beszélgettünk.

Mi az első dal, ami gyerekkorod­ból eszedbe jut?

Nagyon megmaradtak bennem azok a dalok vagy inkább nóták, amiket a nagymamámtól tanultam. Élénken él bennem, ahogy ő ezeket tanítgatta ne­kem, az mindig nagyon kötetlen, fel­szabadult állapot volt. Nagy nótafa; sokszor azt játszottuk, hogy mondtam neki egy szót, és arról kellett, hogy beugorjon neki egy dal. Nagyon kevés olyan szó volt, amiről ne jutott volna eszébe valami.

Melyik volt a kedvenced?

Az egyik, amit gyerekeknek is taní­tottam már, a Csetneki csikós. Több ze­nekarral is feldolgoztuk azóta, és ami­kor Kecskeméten először bemutattuk, a nagymamám is ott volt – neki aján­lottam. Egy másik maradandó zene­élményem a színházhoz kapcsolódik, szerintem a generációm nagy részének meghatározó volt: A dzsungel könyve musical. Ma is tudom fejből az ös­szes dalát. Emlékszem, ahogy gyerek­ként ültem a magnó előtt, még kazet­tán hallgattuk, anyukám főzött, én meg a szövegkönyvet nézegetve énekeltem.

Sokat lehet hallani arról, hogy a zene segíti a korai fejlődést. Szerin­ted miért fontos már a születés előtt is énekelni a babának?

Általában a zene gyermekkori fej­lesztő hatásairól beszélünk, de ami en­gem emellett igazán elvarázsol, hogy ez óriási eszköz az anyuka és a baba kapcsolódásához. Amikor a Gömbö­lyödőbe belevágtam, még csak a mély hitem volt meg abban, hogy ez tényleg így van, és működik. Most, hogy már több mint másfél éve foglalkozom vele, tudom is. Az énekléssel egy olyan érzé­ki csatorna nyílik meg, amit nem lehet mással pótolni.

Hogyan indult el a program?

Vető Anna barátnőmmel együtt ál­modtuk meg, aki egy egészséges étte­rem – a Szelence Café – vezetője Bu­dán. Sokféle programnak adtak ott helyet, és többször is szóba került, hogy szívesen tartanék dalkört. Az egyik al­kalommal Anna feldobta, hogy mit szólnék hozzá, ha csinálnánk egyet anyukáknak vagy inkább kismamák­nak, mert biztos sokan vannak, akik­nek jól jönne egy olyan dalanyag, amit jó szívvel énekelnének a babájuknak. Ahogy erre rábólintottam, körülbelül egy másodperc múlva gurult ki belő­le, hogy legyen a neve Gömbölyödő. Azonnal beleszerettünk. Ezzel együtt elém tette a telefonját, amin egy ultra­hangfelvétel volt, és elmondta, hogy ő lenne az első jelentkező. Ez gyönyörű pillanat volt számomra. Azóta a Göm­bölyödő már eléggé kiforrta magát, so­kat dolgoztunk és dolgozunk rajta, a tapasztalatok és visszajelzések alapján folyamatosan fejlesztgetjük, alakítjuk. Én vagyok a program szakmai vezetője, én tartom a foglalkozásokat, és Anna a „háttérország”, a lelki támaszom. Sokat dolgozik a közösségi médiás megjele­néseken, ő hozza az anyukák számá­ra érdekes témákat, és a csoportokkal való kapcsolattartásban is segít.

Milyen elképzelésekkel indulnak neki a kismamák, és miben fejlődnek a program során?

Sok leendő anyuka úgy jön a dal­körre, hogy – saját véleménye szerint – nem tud énekelni, és nem ismer szép, babának való dalokat. Olyanok is van­nak, akik rendelkeznek valamilyen ze­nei háttérrel, de azért sokan nem is­merik, nem használják a hangjukat. El tudom képzelni, hogy ez milyen iszo­nyatosan nehéz: ott van a pocakod­ban egy kisbaba, akit nem látsz, nem tudod közvetlenül megérinteni. Ho­gyan tudsz hozzá csatlakozni? Legin­kább a hangoddal, és nem könnyű, ha ez a csatorna blokkolva van. Gyerek­ként én sokszor odabújtam anyukám­hoz, amikor a felnőttek beszélgettek, és csak hallgattam a mellkasát, annyi­ra megnyugtató volt, ahogy beszél. Ez a babával is így van: amíg a pocakban van, folyamatosan téged hallgat. Meg­nyugtatja a hangod, biztonságot jelent számára. Azt látom, hogy hétről hét­re egyre magabiztosabbak az anyukák, egyre bátrabban használják a hangju­kat. Elfogadják, hogy nem előadó-mű­vészetről van szó, amikor a gyereke­iknek énekelnek, hanem arról, hogy használják ezt az ajándékot, hogy ki­fejezzenek vele valamit, amit a baba is dekódolni tud. Nagy öröm, hogy egy­re többen vannak, akik bevonzzák a párjukat is; apukákkal együtt énekel­nek a számítógép előtt. A különböző kis szertartások – ha például minden este együtt hangolódunk, összebújunk, énekelünk, mesélünk a babánknak –, a közös készülésen túl napi rutint és biztonságérzetet is adnak. Ez a folya­mat az anyának is jó; a ráhangolódást, feldolgozást segíti. Nagyon rózsaszín szerintem az az elképzelés, hogy a ter­hesség kezdettől örömteli, áldott álla­pot, és hogy a két csík megjelenésé­től már anyának érzem magam – még ha akartam és vártam is, hogy így le­gyen. Az énekléssel való ráhangoló­dás rituálé lehet, amiben időt és teret adok annak, hogy igazán felfogjam és megemésszem, ami bennem történik. A Gömbölyödő foglalkozásainak ré­sze egy relaxációs szakasz is, ami se­gít, hogy egy erre kialakított térben pi­cit magunkra és a babánkra figyeljünk.

A program után is érkeznek vis­szajelzések?

Igen, rendszeresen. A legfrissebb, megható történetet az első dalkörö­kön részt vett anyukák egyike mesélte. Egyszer nagyon zaklatott volt a kisfia – nem lehetett tudni, mi baja, csak nyűglődött, sírt –, és az anyuka, mi­után minden egyéb eszközt kipróbált, hogy megnyugtassa, belekezdett egy Gömbölyödő-dalba, amit akkor éne­kelt neki, amikor még pocakban volt. A kisfiú megállt, lemerevedett, ráné­zett az anyukájára, és elkerekedett a szeme, mert felismerte a dalt. Azon­nal lehiggadt, odabújt, megnyugodtak együtt, és ment tovább a nap a rendes kerékvágásban.

Több helyen is említitek a Göm­bölyödő lelkiségét. Mit jelent ez szá­motokra?

Nagyon empatikus közösség sze­retnénk lenni. Az azonos vagy nagyon hasonló élethelyzetekből építkezünk, abból, hogy a résztvevők „egy csónak­ban eveznek”, és bár ez a mostani on­line világ sok mindent megnehezít, arra törekszünk, hogy a közösség meg­tartóereje így is meg tudjon nyilvánul­ni. A mi lelkiségünket tehát elfogadó, figyelmes, tudatos, önreflektív fejlőd­ni akarás jellemzi. Azt szeretnénk, ha a közösségünkben az anyuka teljesen önmaga tudna lenni, szabadnak érez­né magát. Nagy kihívás, hogy már az első alkalommal, idegenként megnyíl­junk, és nagyon szeretném, ha termé­szetessé válna az együtt éneklés, léleg­zés, relaxálás.

Drámapedagógusként milyen korcsoporttal foglalkozol?

Az én korosztályom alapvetően az általános iskola alsó tagozat, meg egy picit az ötödik-hatodik osztály – a pedagógusi végzettségem szerint, de drámajáték-vezetőként sok min­denkivel foglalkoztam: dolgoztam óvodásokkal, vezettem tréningeket gimnazistáknak, tanároknak, zenepe­dagógusoknak tartottam kreatív zenei kurzust, tehát belekóstoltam a csoport­vezetés nagyon sokféle szegmensébe.

Kreatív zene?

Ez nagyon leegyszerűsítve zenés drámajátékot jelent. Én a Pap Gábor-féle (a budapesti Vörösmarty Mihály Gimnázium tanára, drámapedagógus, a Dramatikus Zenei Gyakorlatok meg­alkotója – a szerk.) kreatív zenét tettem nagyon a magamévá. Az egyik nagy vágyam, hogy ennek keretein belül újra foglalkozhassak felnőttekkel.

A gyerekek könnyen be tudnak kapcsolódni a közös játékba?

Ez korosztálytól is függ. Egy óvo­dás vagy elsős csoporttal például sok­kal könnyebb a dolgom, de harma­dik-negyedik osztállyal kapcsolatban éltem már meg, hogy eleinte nagyon nehéz volt együtt játszani. Vannak dolgok, amiket nem könnyű kordá­ban tartani, másokat épp felszabadíta­ni nehéz, de hiszek a játék erejében. Ha heti rendszerességgel vagy akár gyak­rabban foglalkozol egy csoporttal, és megpróbálod megmutatni, milyen az a fajta játék, amiben rábízhatjuk ma­gunkat a másikra, amiben egymásra fi­gyelünk, és tényleg együtt vagyunk, ak­kor fél éven belül lehet olyan csoportot kovácsolni, amiben jól érzik magukat. Részeseivé válnak egy igazi közösség­nek, és már sok mindent ki tudsz hozni belőlük, vagy – ami fontosabb – ők ma­gukból. Ma nem könnyű ezt elérni pe­dagógusként. Nálam a hitelesség mű­ködik. A mai gyerekeknek ugyanolyan fontos, mint a régieknek, hogy hiteles legyél. Hogy merjél hibázni, vállald fel és mutasd meg magad, még ha ennek vannak is korlátai. Talán a legfontosab­bat lehet így elérni: azt a kötődést, ami által tanítani tudsz a gyereknek, nevel­getni tudod. Ha kötődik hozzád, és sze­ret téged, nyitottá fog válni rád.

Énekelsz a Napfonat női a cap­pella énekegyüttesben, a Lámpaláng­ban, a Zabszalma gyerekzenekarban és a Szélcsend duóban. Milyen kap­csolatokat, alkotóműhelyeket jelen­tenek ezek?

A Napfonat és a Lámpaláng egy­szerre alakult egy számomra nagyon nehéz fél év után, amikor egyáltalán nem énekeltem, még magamnak sem. Egészen elszakadtam ettől a csator­námtól, nagyon mély időszak volt. És egyszer csak megéreztem, hogy tulaj­donképpen magamat betegítem meg ezzel, mert nem is annyira célom a ze­nélés, mint inkább szükségletem.

A Lámpalángot én hívtam életre, a Napfonat pedig belecsöppent az éle­tembe. Amikor megtudtam, hogy öt nő alkotja, ráadásul öt énekesnő, akik mind frontemberek a saját formáció­jukban, el sem tudtam képzelni, hogy ez hosszú távon is működhet.

Miért?

A korábbi években sajnos sok rossz tapasztalatom volt a nőkkel való együttműködésben, főleg tanítóként. Bizonyára sok oka van ennek, de sok­szor találkoztam zártsággal, fásultság­gal, és néha őszintétlenséggel, rossz­indulattal is. Talán önhibámon kívül kerültem konfliktushelyzetekbe, de azért sokat vizsgálódom az ügyben, hogy én mit csináltam rosszul. Fél­tem, hogy a Napfonat is nehéz lesz. És valóban munka volt összecsiszolódni, mégiscsak öt hiperérzékeny, hullám­zó, temperamentumos énekesnőről van szó. De úgy gondolom, megküz­döttünk ezzel, és menet közben jó ba­rátokká is váltunk. Most már az egyik legnagyobb ajándéknak látom az éle­temben ezt a közösséget, és azt hiszem, a Napfonattal való munkám hívta élet­re a Gömbölyödőt is. Az, hogy női kö­zösségek tagja vagyok, új minőség az életemben.

Magaddal is meg kellett küzde­ned ezért?

Ó, igen, nagyon. Az első próba előtt rémesen izgultam. Eredetileg hatan voltunk, és ők öten már talál­koztak egymással, volt két próbájuk, mire én belecsöppentem. Kaptam két próbafelvételt, és nagyon sokat hall­gattam, gyakoroltam, improvizáltam, hogy felkészült legyek, és persze úgy éreztem, hogy mindenki sokkal elő­rébb jár, mint én. De nemcsak szak­mailag, hanem a nőiességemmel is voltak küzdelmeim, és vannak a mai napig. Szakmailag összekovácsolód­tunk már annyira, hogy ilyen típu­sú félelmeim ne legyenek, viszont az, hogy én nőként hogyan élem meg ma­gam, nagyon arcon vágott. Megláttam ebben a tükörben, hogy nagyon sok munkám van ezzel. Utólag visszanéz­ve azt hiszem, nem hiába kerültem a női társaságot. Ha a saját nőiességem­mel sem tudtam kapcsolódni, akkor mások női mivoltával hogyan is tud­tam volna?

És a többi együttes?

A Lámpaláng teljesen más zenei vi­lág, egy picit a saját dalszerzői énemet és a frontemberszárnyaimat bontoga­tom benne, ami szintén komfortzónán kívüli feladat. Ez az első és eddig egyet­len olyan formáció, amiben minden dalt én szereztem, amit aztán Kristóf Martin hangszerelt meg, és Garai Nóri­val együtt álmodtuk kerekre. A Zab­szalmába úgy hívtak be, hogy akkor a zenekar már kilenc éve létezett, ott egy összeszokott banda várt kész reperto­árral. A velük való munka rámutatott az összes eddig tanult terület esszen­ciájára: a zenére, az alkotóközösségre és a gyerekekre. Sőt, még a színészetre is, mert a koncert „műsorvezetője” is vagyok, ami gyerekközönség esetében speciális feladatot jelent.

A Szélcsend az egyik napfonatos barátnőmmel, Tóth Eszterrel alkotott duó, ami egy Művészetek Völgye fesz­tiválra született meg. Pár éve nagyon keresem a hitemet, és a Művészetek Völgyében rendszeresen jártam a Re­formátus Udvarba, ahol általában ze­nei szolgálatot is vállaltam. Egyszer kaptam egy felkérést egy zenés prog­ram létrehozására, és olyasmit sze­rettem volna odavinni, ami bennem is meg tud valamit mozgatni a hitem kapcsán. A repertoárt bibliai részle­tek, istenes versek és saját szövegek adják, de nem akartam, hogy pusztán egy koncert legyen, hanem – ezt a ne­vet is adtuk neki később – „hangfür­dő és igefürdő”. Belemártózás valami olyan zenei megélésbe, ami túlmutat rajtunk. Vallástól függetlenül valami olyan istenélményt kerestem, aminek a zene adja a közegét. Ez az első al­kalom olyan mély élmény volt, hogy utána további koncerteket is szervez­tünk, de ez afféle alkalmi zenekarként működik most.

Megtaláltad, amit kerestél?

Azt hiszem, még most is keresem. Valamit, ami hiteles, számomra is be­fogadható, és azonosulni tudok vele. Eszti teljesen másképp hisz, mint én, de mind a ketten hiszünk… például a gondviselésben, és… vannak ezek a hálás emberek; hálásak azért, hogy él­hetnek, és hálásak azért, amijük van – mind a ketten ilyenek vagyunk, és mind a ketten szeretnénk adni vala­mit, ha már ennyi mindent kaptunk. De azt is szerettem volna, hogy ez ne legyen felekezettől függő. A hangfür­dő és a dicsőítés más-más irányt kép­visel, de nem kell őket szétválasztani. A fontos, hogy megmártózhassak va­lamiben, ami felemel engem.

Úgy tűnik, mintha sok kapcso­latod egy-egy alkotófolyamatban öl­tene formát, és mintha nem is lenne annyira véletlen, hogy épp ezek ta­lálnak meg.

Ha visszatekintek az elmúlt húsz évemre, azt látom, hogy annyira szé­pen ki van kövezve az utam, hogy ezt megrendezni sem lehetne szebben. Küzdelmes út, de szerintem minden­kinek küzdelmes az útja, ha igazán vállalja azt, amije van. Semmi sem véletlen.

A cikk A SZÍV Jezsuita Magazin 2021. májusi számában jelent meg, ide kattintva belelapozhat, megvásárolhatja, vagy akár elő is fizethet a lapra!

Fotók: Báró Mónika, Catherin Art