Bevallom őszintén, én magam sem tudok túl sokat Ukrajnáról. De ha már őszinte merek lenni ebben a témában, azt is be kell vallanom, hogy előítéleteim azért nekem is bőven akadnak a legnagyobb keleti szomszédunkról. Mert viszonylag sok nyers vagdalkozást lehet hallani még nyilvános fórumokon is erről az országról és a népéről.
Például hogy hát milyen állam is lehet az az Ukrajna, egyszerűen nem is működik, hiszen volt már vagy harminc évük a függetlenség óta, és mit bizonyítottak, hol tartanak? Még autópályájuk is alig van, ha egyáltalán van, Kárpátalján biztosan nincsen. És amit hallunk Ukrajnáról, főleg az ottani magyaroktól, az sem sok jót ígér. Nem elég, hogy roppant szegények, az ukránok folyton bántják is őket. Nemrég egy rádióműsorban hallottam olyan megnyilatkozást, hogy hagyni kellene az egészet, nehogy már Ukrajna miatt törjön ki a harmadik világháború! Oroszország vezetői csak hadd szabdalják fel kényük-kedvük szerint ezt az országot, talán még a kisebb szomszédainak is jutna valamekkora rész belőle, merthogy igény az volna rá. Határai úgyis önkényesen lettek meghúzva Sztálin által, és Ukrajna szláv neve is csak annyit jelent, hogy a végek vidéke, azaz átmeneti terület.
E beköszöntő előtt nem sokkal megkérdeztem a környezetemben, van-e valaki, aki olvasott már legalább egy regényt valamelyik ukrán szerzőtől. És verset hallott-e már tőlük? Ukrán filmet látott-e már valaki? És ha járt is valaki Kárpátalján, a Vereckei-hágó másik felére átmerészkedett-e, legalább Lembergig, ami még az Osztrák–Magyar Monarchiához tartozott? Nem kaptam egyetlen megerősítő választ sem. Itt vagyunk a Kárpát-medencében, tőlünk keletre egy negyvenmilliós szomszéd, és szinte semmit nem tudunk róluk. Úgy látszik, nem is tanítják az iskolákban, hogy kik a szomszédaink. Vagy csak alig valamit, amiből felnőttkorra már semmi pozitív nem marad.
A Délvidéken nemcsak magyarok, szerbek és horvátok élnek nagyobb számban, hanem szlovákok, románok, ruszinok és ukránok is. A gimnáziumban volt egy osztálytársam, úgy hívták, hogy Nagyfejű Szilveszter, de egyetlen szót sem tudott magyarul. Ruszin volt, a bácskai Kucoráról. Ő mondta, hogy a falujában ukránok is élnek. Én elképedve hallgattam, hogy a kettő nem ugyanaz, bár a nyelvük tulajdonképpen igen, nyelvjárásnyi különbség van csak közöttük. A bácskai ruszinok a magyar korona területéről települtek az alföldi rónaságra, főleg Kárpátaljáról, az ukránok viszont a Kárpátok hágóin túlról, ami már a Monarchia osztrák része volt. Mindannyian görögkatolikusok, de áttelepedésük után háromszáz évvel is tudják, hogy ki kicsoda, ki az ukrán, és ki a ruszin. A származás fontos számukra, és a Vajdaságban két külön népként tartják őket számon.
Aztán van egy rendtársam is, jezsuita, aki Kanadában született ukrán családban. Az ország függetlenné válása után hazatért, hogy népét és megtört hazáját szolgálja, ahogy csak tudja, jezsuita szerzetesként. Nem sok embert hallottam még olyan visszafogott lelkesedéssel beszélni a hazájáról, hogy meg ne sértsen lengyeleket, románokat, magyarokat, főleg pedig az oroszokat, akik voltak a hallgatósága között. Egyszer pedig Münchenből egy magánkisbusszal utaztam haza Budapestre. A busz továbbment egészen Kárpátaljára, de a magyar fővárosig is volt vagy nyolc óra, egy egész éjszaka. Egy szőke lány ült mellettem. Megszólítottam, és megtudtam, hogy egy bajor pékségben dolgozott, de csak nyáron, különben egyetemista Lembergben, ukrán irodalmat tanul. Az egész éjszakát átbeszélgettük. Azt hiszem, számomra több mint kedves volt. Tulajdonképpen az egyetlen ukrán, akivel úgy igazából valaha is találkoztam. Egyelőre ennyi ismeretem van Ukrajnáról és az ukránokról, és azt hiszem, ez nagyon nincs rendjén így.