Utak egymáshoz

Éjjel van. A házasságról kellene írnom. Erről a megtanulhatatlannak tűnő, kérdésekkel, kételyekkel, önmarcangolással és néha ugyanannyi gyűlölködéssel, mint amennyi szeretettel teli műfajról, amiben minél több évet töltök, annál érthetetlenebbnek tűnik. Menni fog ez? A cikk meglesz. De vajon a happy end is?

Legutóbb (nem először) épp ma tettem fel a kérdést magamnak: nem kellene mégis elválni? Nem bírtam jól a napot. Az idegek pattanásig feszültek. Autista gyerekünk napi próbatételei nem szűn­nek olyankor sem, amikor a mi szü­lőnket műtik, amikor a kisebbik is épp iskolát kezd, amikor munkahelyi ha­táridő van. Ahogyan a háztartás soha véget nem érő körei sem. Mint for­ró pingponglabdától, úgy próbálunk megszabadulni a feladatoktól és érzel­mi terhektől, passzolni át egymásnak, igyekezve mind hangosab­ban jelezni: elég volt. Sok. De a másik­nak is az.

A terhek megeszik az intimitást, a szenvedélyt, néha még a beszélgeté­seket is. Az érintések elfogynak, a sza­vainkat elhasználjuk a hétköznapok le­vezénylésére – másra alig marad. Hogy lemondtad-e a fogorvost, hol a gyerek szemüvege, vettél-e kenyeret, felhív­tad, elküldted, kivitted, elpakoltad? Minden mondat fáraszt, a nap végére csak a sóhajokra marad erő, vagy még azokra sem: marad a képernyőzaj. Ha megengedem, hogy beleérezzek, be­lül mi dübörög, hallani fogom a fá­jón hiányzó szavakat: az elismerés, az együttérzés hangját vagy az odafigye­lő hallgatás békés csendjét. Ha ügyes vagyok, tudom ezeket kérni. Tudom a saját hajamnál fogva kihúzni magam a mélyből, és utolsó erőmmel létrehoz­ni a párbeszédet. De ma nem vagyok elég ügyes.

A mindennapok küzdelmei felzabál­ják az odafigyelést és a kapcsolódást. Egy másik férfi, egy új hobbi vagy csak a mosogatás – mind vonzóbb alterna­tívának tűnik, mint mélyen, egész mé­lyen a férjem szemébe nézni, és megke­resni benne őt és magamat. Nemcsak futólag érinteni, hanem mélyről ölel­ni. Úgy beszélgetni, ahogyan régen: fi­gyelve a rezdülésekre, érteni, szívünk­kel látni és hallani a másikat. De hozzá is csak akkor tudok kapcsolódni, ha előbb magamhoz tudtam.

Nem ma este. Nem akkor, mikor el­fogytam. Nem a gyereksírással, örökké hangoskodó telefonnal, odaégetett va­csorával túlterhelt napokon.

Pedig még most is érzem, valójában mindketten erre vágyunk: utat találni egymáshoz. Tudni, akarni érteni, hogy ki is ő valójában. Keresni, hogy mi kö­zünk a másikhoz. Hogy az a sok fájda­lom, amit felszínre hoz néha ez a kap­csolat, vajon gyógyítható-e, és ha igen, hogyan? Hogy a bennem élő kislány­nak örökké hiányzó, nem eléggé szere­tő-kapcsolódó apa pótolható-e az itt és mostban, amikor nem vagyok már gye­rek, de a sebeket ezerszeresen tépi fel a házasságom? Hogy ő képes-e érzel­meiről leszakított, sebzett gyerek helyett felnőtt férfiként jelen lenni, szívből?

Napról napra újból döntést hozunk: igent mondunk minderre. Még olyan­kor is így van ez, ha nem tudunk róla. De azzal, hogy vagyunk egymásnak, nap nap után láthatatlan szerződést kötünk. Kicsit olyan azonban, mintha a szerződés ismeretlen idegen nyelven lenne, mi mégis aláírjuk. Igent mon­dunk arra a másik emberre, az ő lé­nyére, a valóságra, ami benne él – anélkül, hogy mindezt valaha igazán képesek lennénk a velejéig megismer­ni. A szerződés a fájdalomra is meg­köttetik: épp azt választjuk ki öntu­datlanul, aki néha a legsérülékenyebb részeinkre tapint rá.

Végigpörgetem a napom, és máris lá­tom, mennyi tévképzettel és elvárással voltam tele ma is. Amikor felbőszült gyerekünkkel küzdöttünk, és a férjem csak egy percre lépett ki a fürdőszobá­ba, egész testemben éreztem, ahogy az elhagyatottság, a magány, a „mindent nekem kell csinálni” jól ismert dühe elemi erővel veszi át bennem a hatal­mat. Utána már semmi sem jó, tor­komból tűzokádó sárkányként tört fel az összegyűjtött indulat. Minden­nél fontosabbnak tűnt a másik minden mulasztása, mintha az életem múlna rajta, hogy bebizonyítsam neki és ma­gamnak: ő minden bajom okozója. Ha egy picit magamba szállok, érzem, mennyire nem látom már őt.

Időt kérek, és magamra csukom az ajtót. Jobb, ha sárkányként nem akarok konfliktust kezelni.

Füstölgök, járkálok fel-alá, felhívom egy barátnőmet, elsí­rom magam, és közben érzem, ahogy percről percre, minden lépéssel lassan csöpög ki belőlem a düh. Bekúszna a bűntudat, de nem engedem, onnan sem látni őt igazán.

Nem is tudom, honnan, de előbá­nyászom a beleérző képességem. Dol­gozott egész nap, elvitte a gyerekeket. Már horgad is fel bennem a szunny­adó indulat, el nem mosott tányérok­ról és el nem pakolt szennyesruhákról üvölt. De lecsillapítom. Továbbmegyek a megértés belső útján, mint a kirakóskis darabjait, igyekszem rekonstruálni magamban a napját, az érzéseit, a küz­delmeket, amiket átélt. Keltegetem az elismerés hangját. Találok egy dolgot, amit elvégzett, amit értem tett meg ma is, majd kettőt is.

Közben lélekben és testben is öle­lem magam. Keresem, mire lett vol­na szükségem a napokban, amit nem kaptam meg, mire vágynék. Ha becsu­kom a szemem, érzem, milyen mélyről tör fel a hiány, réges-régről. Örökké el­foglalt, örökké túlterhelt szülőm képe, akire oly nagyon vágytam volna. Ér­tem én, hogyne érteném, hogy most is az ölelés és a kapcsolódás hiányzik, csakis emiatt török-zúzok. Minél job­ban vágyom rá, hogy feltétel nélkül, ké­rés nélkül kapjam a szeretetet, annál többet teszek a viselkedésemmel azért, hogy magamra haragítsam a másikat. Felbőszült gyerek vagyok, aki épp nem tud szépen kérni, mert eszköztelennek érzi magát.

Hosszú percek telnek el, ahogy ra­kosgatom össze magam, éledek újjá, a belső gyerekem köré nő egy felnőtt. Keresem a módját, hogyan is tudnám félretenni az elvárásokat, és megen­gedni magamnak, hogy meglássam a másik valóságát. Így, hogy tudom, mire vágyom, könnyebb lesz. Mardos ugyan a sok nehéz érzés, de közel me­gyek hozzá, szavak nélkül tárom öle­lésre a karom. Erre a mozdulatra csakis ölelés lehet a válasz: így születik meg csendben az én valóságom is az ő szí­vében.

Évek gyakorlása és belső munkája áll e néhány óra mögött. Amögött, hogy a legnehezebb nap végén így összerak­juk magunkban a kirakóst mindketten, és vissza tudjunk találni. Szakemberek, akik segítettek gyógyulni gyerekkori önmagamnak, meglátni a kislányt, amikor átveszi az irányítást a felnőtt énem felett. Pillanatok, amikor han­gosan ki kellett mondanom, és belevés­nem az elmémbe: a férjem jelen van, támogat, rádőlhetek. Ha hagyom. Még mindig nehéz hagyni.

Sokáig az volt az öntudatlan stra­tégiám: ha kellően megértő vagyok, meghallgatom őt mindennap, meg­tartom, akkor működünk majd jól. Több év kellett, mire kiderült, milyen egyensúlytalanság jött így létre, és sa­ját sérült alapbeállításunk felé menetel­tünk mindketten. Én csakis megtartani tudtam, de közben roskadoztam a súly alatt. Áldozatszerepbe kényszerítettem magam, minden vágyam az volt, hogy súlytalanul beleengedhessem magam a megtartó ölelésbe, de nem ment.

Önmunka és tudatos fejlődés kellett hozzá, hogy menjen. Mindkettőnké. Együtt haladtunk előre az önismeret útján, nem szinkronban, ezért folya­matosan rángatózva, mintha el akar­nánk szakadni, vészhelyzetet láttatva a másikkal, közben valójában egyre bensőségesebb kapcsolódásban.

Tanuljuk, hogy megtarthassuk egy­mást, hogy ne akarjunk mindig taná­csot adni, megoldást keresni. Tudjunk csak együtt lenni a másik nehéz érzé­seivel is, tartalmazni a könnyeket, vagy akár a dühöt is. Közben odafigyelni a saját igényeinkre, keresni mindig, ho­gyan támogathatjuk meg önmagunkat az adott pillanatban, és tudni kérni is.

Tanuljuk azt is, hogy a lélek mellett a test is kapcsolódni vágyik, nem ru­tinból, hanem abból a mély bizalom­ból, amit csak ez a közös út tud újra és újra megteremteni. Valójában a folya­mat kétirányú: a hétköznapok robotja megölheti a vágyat, de a szívbéli tes­ti találkozás újra és újra üzemanyagot adhat a robotoláshoz. Az intimitást, a testi örömöt mintha okos kis aján­dékként kaptuk volna, hogy legyen miből meríteni ahhoz a rögös úthoz, amin végigmenve meg tudjuk találni a másik iránti feltétlen szeretetünket. És megint, fordítva is: a másik teljes elfogadásán át juthatunk olyan közel­ségbe, ahol a testek is találkozhatnak.

Így találunk egymásra, lépésről lé­pésre, botladozva, mindennap új­ratanulva a járást. Menni fog ez leg­közelebb is? Fogalmam sincs. Az elvárásaink, kritikáink napról napra újraépülnek. Munka őket lebontani. Ahogyan munka az is, hogy beenged­jük a szívünkbe a másikat.

Jó ideje feladtuk a házasságot. Vagyis így írom: feladtuk. Nem a mi kezünk­ben a megoldás, kevesek vagyunk. A szentség feladata, hogy egyben tart­sa. Még olyankor is megteszi, ha épp túl kevésnek tűnik az ima, mérhetetle­nül vékonykának az a fentről lelogó kis cérna, ami összeköti a kezeket.

És akkor jön a sugallat mégis: épp akkor, azon a napon, mikor már gon­dolatban elmentem a legvégsőkig, ér­kezik a felkérés a cikkre a házasságról. Könnyeimet nyelve kérdem a férjem, mit is írhatnék. Elég, ha csak a mai na­punkat – mondja.

Megírom hát. És igent mondok ma is.

Fotók: iStock, Dreamstime

A cikk A SZÍV Jezsuita Magazin 2022. novemberi számában jelent meg. Ide kattintva beleolvashat, megvásárolhatja, vagy akár elő is fizethet a lapra!