Amit nem lehet pótolni

Mire képes a szociális ellátás?

Otthonnak nevezzük az átmeneti vagy tartós segítségre szorulók – idősek, sérültek vagy krízishelyzetben lévők – ellátására szakosodott intézményeket is. Bár a családot semmi nem pótolhatja, olykor ezek jelentik a legjobb vagy akár az egyetlen megoldást.

„Nehezemre esett másra bízni az apámat” – ismeri el Meszleny Eszter. A Máltai Szeretetszolgálat szakembere fiatalon találkozott az önállóságot elvesztő idősek gondozási nehézségeivel. Édesapja egy idegrendszeri betegség miatt két év alatt lebénult. Mivel nem számíthattak kórházi segítségre, egyértelműnek tűnt, hogy családi összefogással otthon ápolják. Ám a feladatok egyre összetettebbé váltak, így a négygyermekes anyuka végül belátta, segítségre van szükség.

„Hálátlanság lenne, ha nem ápolnám, hisz annyi mindent kaptam tőle.” Nem Eszter az egyetlen, aki hasonló lelkiismereti dilemmával küzd. Gyakran kiélezi a helyzetet az ismerősök rosszallása, akik könnyen mondanak ítéletet azok felett, akik „beadják” egy otthonba a hozzátartozójukat. Egy súlyosabb beteg azonban huszonnégy órás felügyeletet igényel, ami fizikailag és lelkileg is megterhelő. Végül mindenki veszít, mert az ápoló családtagnak nem marad elég türelme és energiája, hogy a konkrét fizikai teendőkön túl foglalkozzon a beteggel.

Meszleny Eszter családjával egyetértésben végül a házi betegápolás mellett döntött, mert úgy látta, édesapja életminősége jelentősen javulhat, ha a megszokott környezetben marad. Erre azonban nincs mindig lehetőség – az ápolás költségei vagy egy speciális ellátást igénylő betegség miatt. Ilyen esetekben az ápolásra szakosodott otthonok jelentenek megoldást.

Csak néhány kép marad

Lakatos Sarolta szociális munkással arról beszélgetünk, mit nyújthat egy idősotthon, és mire érdemes odafigyelni egy idős ember ellátásakor. Sarolta éveken át rendszeresen látogatta nagymamáját a kórházban. Ekkor tapasztalta meg, mennyit jelent a betegnek, ha meghallgatják és beszélgetnek vele. Ez akkora hatással volt rá, hogy egyértelművé vált: idősekkel akar foglalkozni. Most egy Budapest környéki otthon mentálhigiénés munkatársaként dolgozik.

“Az időskor gyakran az életút feldolgozásának időszaka, ezért a beszélgetés létfontosságú…”

A rendszer túlterheltségét mutatja, hogy még egy százfős alapítványi otthonba is minimum egyéves várakozási idő után lehet bekerülni. A házat, ahol Sarolta dolgozik, eredetileg apartmanos ellátásra szánták még aktív idősek számára, ennek ellenére ma a lakók kilencven százaléka demenciában szenvedő beteg. Egy közelmúltban hozott változás ugyanis előírja, hogy az otthonok csak napi négy órán túli ápolást igénylő időseket vehetnek fel.

Sarolta úgy látja, az ott élők közérzetét jelentősen befolyásolja a személyiségük, a családdal való viszonyuk és az otthonba kerülés körülményei. Szomorú, de sokszor azzal hitegetik az időst, hogy csak átmenetileg kell beköltöznie, ami megnehezíti a beilleszkedést. „Olykor elcsodálkozom azon, hogy a hozzátartozók gyerekként kezelik az idős, szellemileg leépülő rokonukat – mondja szomorúan a fiatal lány –, pedig ők minden látszat ellenére érett személyiséggel rendelkeznek, egy életet végigdolgoztak: tiszteletet érdemelnek.”

A kor előrehaladtával egyre nagyobb trauma a megszokott környezetből való kiszakadás. Az otthonok többágyas szobái pedig aligha teszik lehetővé, hogy ki-ki a saját ízlése szerint alakítsa lakóterét. Legfeljebb néhány képet, személyes emléktárgyakat hozhatnak magukkal. Nem csoda, ha a legtöbb idős soha nem tudja igazán otthon érezni magát. Sarolta mégis úgy gondolja, a többségnek nem az otthon elvesztése a legnehezebb, hanem annak belátása, hogy már nem képes az önellátásra. De az ápolók sokat tehetnek azért, hogy minél tovább fenntartsák a képességeit, és lassítsák a leépülés folyamatát. „Igyekszünk sokat mozgatni a betegeinket: vannak táncos alkalmaink, zenehallgatás, filmnézés, de sokan szeretnek rejtvényt fejteni is…” – sorolja a lehetőségeket. Ezek hatása nehezen mérhető, mégis fontos teret adni az értelmes időtöltésnek.

A szakember a rendszeres kapcsolattartás jelentőségére hívja fel a figyelmet. Bár a demens betegek időérzéke megváltozik, a rendszeresség nagyon fontos számukra. Általában a látogatásokhoz strukturálják az életüket; már az is megzavarja őket, ha egy elmarad.

Az időskor gyakran az életút feldolgozásának időszaka, ezért a beszélgetés létfontosságú, még akkor is, ha összefüggéstelennek tűnik, amit mond az illető. „Idősek és betegek, de van közlendőjük. Az ember legalapvetőbb igénye, hogy meghallgassák” – mondja Sarolta, aki gyakran szembesül azzal, hogy ápolóként nem jut elég ideje egy-egy emberre. Úgy látja, a megoldást a gyermekellátáshoz hasonlóan a kisebb létszámú intézmények létrehozása jelentené.

Önállóságra nevelni

Inotay Györggyel, a tordasi Értelmi Fogyatékosok és Pszichiátriai Betegek Otthona igazgatójával beszélgetve hamar kiderül: ő nem a kesergés, hanem a cselekvés embere. Látja az ellátórendszer működésének hiányosságait – például azt, hogy a sérültek családban való ellátásához nincs elég szakember, holott az ideális az lenne, ha mind otthon maradhatnának. Szívesebben beszél azonban arról, hogy mit tehet az intézet azért, hogy lakóinak szép, tartalmas életet biztosítson.

Elsőként az önállóságot említi. Munkatársait arra inti, csak annyit segítsenek, amennyi feltétlenül szükséges. „Beköltözés után hamar kiderül, hogy sokkal többre képesek, mint amit a család feltételezett róluk” – foglalja össze tapasztalatait a szülői „túlgondozással” kapcsolatban, majd hozzáteszi: a félelmekkel ellentétben az integrálódás a társak hasonlósága miatt sokkal könnyebb, mint gondolnánk.

Az intézményvezető szerint a sérült gyermekeknek is ugyanazt a természetes folyamatot kell átélniük, mint bárki másnak. „Egyszer minden gyerek megérik arra, hogy kiszakadjon az elsődleges családi struktúrából: a szülőkkel való együttélésből.” A különbség csupán annyi, hogy az otthon lakói a családalapítás, az önálló lakásfenntartás helyett olyan helyre kerülnek, ahol szakszerű segítségnyújtás mellett a képességeiket kihasználva élhetnek.

Közös ebéd az Értelmi Fogyatékosok és Pszichiátriai betegek Otthona étkezőjében (Fotó: Zentai Rita)

Az otthonosság kulcsa: nyitottság

A Fejér Megyei Gesztenyés Egyesített Szociális Intézmény 2000-ben vette birtokba a kimondottan értelmi fogyatékosok számára épített otthonát a Budapesttől harmincöt kilométerre fekvő Tordason. A kétezer lakosú falu életéhez 1982 óta hozzátartoznak az értelmileg akadályozott emberek. Az otthon lakói között van olyan, aki még a barokk Batthyány-Dreher-kastélyba költözött be. E ma már leromlófélben lévő műemlékben működött közel húsz éven át az intézmény. Az „új” épület a falu szélén, a Szent László-patak melletti telken kapott helyet. Az utca túloldalán új építésű házak, az intézmény parkolójában főleg kilencvenes években gyártott autók sorakoznak.

Kiváló szakembergárda és infrastruktúra – e kettő elengedhetetlen a megfelelő segítségnyújtáshoz – állítja a ház igazgatója. „Nem beszélni kell az integrációról, hanem olyan kereteket biztosítani, amelyek a kinti világban is rendelkezésre állnak.” Magyarországon az értelmileg akadályozottaknak lehetőséget biztosító intézményi keret csaknem harminc százalékkal kisebb, mint amekkora igény lenne rá. Bár a tordasi ház hazai szinten egyedülálló az infrastruktúra, a személyi feltételek és a foglalkoztatás szempontjából, ahhoz, hogy az európai színvonalat elérje, nagyobb gondozói létszámra lenne szükség.

„Egyszer minden gyerek megérik arra, hogy kiszakadjon az elsődleges családi struktúrából: a szülőkkel való együttélésből.”

A tordasi épületegyüttes 272 lakó és a munkatársak közös otthona. „Az otthont adó házak csak keretei életünknek, fontosabbnak gondoljuk azt a házat, ami az itt élőkből épül” – olvashatjuk az intézmény honlapján. Inotay György úgy véli, az otthonosság kulcsa a nyitottság. „Ez nem egy zárt intézmény. A lakók képességeik szerint szabadon mozoghatnak.” Van, aki megrögzött focidrukkerént az ország másik felébe is képes elmenni, ha a kedvenc csapata ott játszik. „Senki nem érzi magát bezárva; otthonuknak tekintik a házat. Emiatt »szökés« sincs. Ha elmennek, akkor haza is jönnek”teszi hozzá. Ehhez persze szükség van a tordasiak nyitottságára is, de a dolgozók elmondása alapján ezzel nincs probléma. A helyiek megszokták, ismerik a lakókat. Ráadásul az otthon adja a legtöbb munkahelyet a településnek.

A ház bejárásakor először tágas, világos tereken haladunk át. Ezekben a helyiségekben tartják a csoportos foglalkozásokat, és ide jönnek esténként tévézni, olvasni, beszélgetni. A szobák most üresek, hiszen dél van, de az ebédlőben megtapasztalhatjuk a helyi vendégszeretetet. „Csütörtökön megyünk a faluba vásárolni” – újságolja az egyik lakó, majd kézen fog: „Megnézed a szobámat?” A házban egy-négy ágyas apartmanokat alakítottak ki, fürdővel és előszobával. A lakóterek sokszínűségről árulkodnak. Néhol sportversenyeken szerzett érmek lógnak, máshol a szoba tulajdonosának kedvenc zenekara uralja a falakat.

„Az a szó, hogy sajnálat, nem szerepel a szótárunkban. Az a fogyatékosság, amivel itt élnek, egy állapot, nem pedig betegség. Partnerként tekintünk rájuk” – magyarázza az egykori ferences diákból lett igazgató. Több mint kétszázan dolgoznak naponta, így biztosítja a tordasi otthon, hogy az itt élők valóban tartalmas, teljes életet élhessenek. A nyugdíjas korúakat kivéve mindannyian négy-hat órás munkaidőben, szerződéses jogviszonyban dolgoznak. Az otthon húsz műhelyében közel kétszáz terméket állítanak elő: többek között plüssfigurákat, babzsákfotelt, szőnyeget, játékokat. A szabadidő eltöltésére ott a mozgásstúdió, a konditerem, a könyvtár, a számítógépes terem és a jókora udvar. Gyakran közös programokat is szerveznek, de soha nem teszik kötelezővé, ezek csak lehetőségek. Így valósul meg az intézmény célja: segítséget nyújtani a kiteljesedéshez, hogy a benne rejlő értékeket, képességeket mindenki kibontakoztathassa.

A tordasi otthon húsz műhelyében közel kétszáz könnyűipari terméket gyártanak. (Fotó: Zentai Rita)

Ez csak átmenet

Egész mást jelent az otthonosság szó ott, ahol nem a tartós berendezkedés, hanem a minél hamarabb elérkező hazatérés a cél. Az idősek vagy sérültek tartós ellátására szakosodott intézményekkel szemben az átmeneti gyermekotthonok csupán rövid ideig nyújtanak lakóhelyet: legfeljebb két évet lehet itt tölteni. Ezalatt az intézmény munkatársai azon dolgoznak, hogy megoldódjon a krízishelyzet, és a gyermek visszatérhessen vér szerinti családjához. A rendszer hatékonyságát mutatja, hogy átlagosan a gyerekek háromnegyede hazatérhet. Az érdi otthon még ennél is jobb, kilencven százalékos aránnyal büszkélkedhet. Ennek ellenére mindössze harminchárom ilyen intézmény működik az országban – pedig sokkal többre lenne szükség.

“Gyakran a félrecsúszott kapcsolatok okozzák a problémát a családban.”

Az átmeneti gondozás esetén kiemelt szempont, hogy minél kevesebb szálat tépjenek el a gyermek életében. Ennek feltétele, hogy az otthon közel legyen a családhoz. „Továbbra is megmarad a folyamatos kapcsolat a szülővel: mindennap találkozhatnak. Sokszor az édesanya fürdeti a gyermekét, mesél neki, és úgy megy el, hogy a kicsi már alszik” – avat be a ház mindennapi életébe Kisnémet Dávidné Irma családgondozó.

Gyakran épp a félrecsúszott kapcsolatok okozzák a problémát a családban. Sok fiatal édesanya talált menedékre a Fészek Egyesület érdi házában: „Mi hozzuk ki őket az újszülöttosztályról, mert a családjuk nem támogatja őket” – meséli az intézmény szakmai vezetője, majd elbüszkélkedik azzal, hogy az utóbbi időben két esetük is volt, amikor nyolc-tíz hónap alatt sikerült rendezni a családdal való viszonyt: az anyukák örömmel és magabiztosan költözhettek haza, mert megtanulták ellátni gyermeküket, és olyan mintákat kaptak, amilyenekben nekik nem volt részük. A korábban elutasító család pedig addigra elfogadó, segítő közeggé alakult.

A helyes kapcsolati és viselkedésformákat a gyerekeknek is meg kell tanítani. Olyan szokásokat sajátítanak el, mint a napirend, a gyakori dicséret, a hála kifejezése. Sok család számol be arról, hogy a gyerek hazavitte a megtanult jó szokásokat. Az intézmény egyébként is fontosnak tartja, hogy a gyermekek elhelyezése mellett a problémát a család szintjén is orvosolja, például az álláskeresés idején segít a gyermekek ellátásában. „Az a cél, hogy a szülő megtanulja önállóan kezelni az életében felmerülő helyzeteket – mondja a családgondozó, kiemelve az empátia jelentőségét. – Ha beleképzelem magam az ő helyzetébe, rájövök, hogy én sem tudnék többet kihozni a lehetőségekből.” Amikor krízishelyzetben megtapasztalják a segítségnyújtás őszinte szándékát, olyan bizalmi légkör alakul ki, amelyben a szakember útmutatását nem támadásnak élik meg, hanem meglátják benne a lehetőséget.

…a legjobb otthon

Az érdi házban most tizennégyen laknak. Az intézményről nem ilyen elképzeléseink voltak; ez inkább egy családi ház, felnőtt és gyerek lakókkal, az udvaron mászókával. A rendben tartott szobák, a világos nappali és az udvar napközben csendesek, hiszen a gyerekek óvodában, iskolában vannak. Délután persze megindul az élet. Ha elkészült a lecke, jöhet a többi program: kézműveskedés, játék, biciklizés vagy mozi. Esténként körbeülik az asztalt, beszélgetnek, később a nagyobbak mesét olvasnak a kicsiknek. Az egyesület munkatársai a hétvégéket is igyekeznek változatossá tenni élményekkel, amelyekben a gyerekeknek azelőtt soha nem volt részük.

Mindez elképzelhetetlen lenne olyan emberek nélkül, akik akár a szabadidejüket is képesek feláldozni a közös ügyért. „Minden munkatársam szívvel-lélekkel teszi a dolgát. Máshogy nem is lehetne csinálni”mutat rá kollégái elhivatottságára Báló Ottília, a Fészek Gyermekvédő Egyesület alapító igazgatója. „Ez tényleg olyan, mint egy nagy család” – vágja rá elfogódottan az otthonvezető, aki állítja: családja soha nem szenvedett hiányt a munka iránti elkötelezettsége miatt. Sőt lánya és férje is rendszeresen besegít a ház körül.

Van, aki az újszülöttosztályról egyenesen az érdi otthonba költözik kisbabájával. (Fotó: Zentai Rita)

Bár fontos a biztonságos, szerető környezet megtapasztalása, a cél mindig az, hogy a gyermek minél előbb hazakerüljön. Ezért kiemelt feladat a vér szerinti család támogatása és a szülői szerep megerősítése. Jóllehet a gyerekek kötődnek társaikhoz, pedagógusaikhoz, egy idő után hiányzik nekik az otthonuk. „Olyan ez, mint egy nyaralás: az ember nagyon jól érzi magát, de előbb utóbb mégis hazavágyik” – jellemezte az átmeneti otthonban töltött időt egy kamasz lány a ház lakói közül.

A szakmai körökben nagy elismerésnek örvendő Báló Ottília a gyerekek példáján keresztül értette meg a gyökerek jelentőségét. „Sokkal könnyebb azoknak, akiknek van valamilyen családi kapcsolatuk, még ha rosszak is az élményeik, mert van kapaszkodójuk.” Mint mondja, kulcsfontosságú, hogy legyen valaki – legalább egy nagynéni –, akihez kötődhet a gyerek, hogy átélje a családba tartozás élményét. „Meg kell találnunk a vér szerinti család helyét az életükben – magyarázza a szakember, aki úgy látja, a gyerekek rugalmasak, és még elutasítás esetén is meg akarnak bocsátani. – Bármit megtehetünk, de a szülőket soha nem fogjuk tudni pótolni.”

Az átmeneti otthon tehát lehetőség. Segítség a szülőnek a krízishelyzet megelőzésében vagy megoldásában; esély a családi kapcsolatok rendezésére; és lehetőség a gyereknek, hogy a származási családdal szoros kapcsolatban maradva egy biztonságos helyen lakhasson mindaddig, amíg ismét hazatérhet.