Martos Levente Balázs a Központi Szeminárium rektora, lapunk állandó szerzője. A budapesti Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus alkalmából azt a megtisztelő felkérést kapta, hogy a rendezvény utolsó napján ő legyen a hazánkba látogató Ferenc pápa olasz–magyar tolmácsa. Arról kérdeztük, milyen benyomások érték e rendkívüli és felelősségteljes megbízatás során. A cikk A Szív magazin 2021 októberi számában jelent meg.
– Hogyan esett önre a választás?
– Júniusban értesültem arról, hogy szerepelek a tolmácsjelöltek listáján. Végül is júliusban tudtam meg, hogy engem választottak. Magamban úgy könyveltem el, hogy mivel a Pápai Biblikus Bizottságba tartozom, röviden találkoztam is a pápával, talán azt feltételezték, hogy könnyebben el tudom látni ezt a feladatot.
– Volt valamilyen speciális felkészítés?
– A szentatya érkezése előtt két nappal találkoztam azzal a küldöttséggel, amely a pápai csendőrség tagjaiból állt. Ők a látogatás legkonkrétabb körülményeit korábbi egyeztetések után személyesen, már a helyszínen rendezték el. Közöttük volt egy személy, aki a protokollügyekért felelt, és nagyon nagy szeretettel és figyelmesen segített abban, hogy ráhangolódjak erre a feladatra. Elmondta, hogy a pápának egy olyan országban, amelyet eddig nem látogatott meg, különösen is fontos, hogy megbízhasson abban, aki mellette van, aki tolmácsként segíti, és személyes kapcsolat alakuljon ki közöttük. Ez a férfi volt az, aki újra meg újra nagyon határozottan biztatott, hogy a protokollfotókon kívül mindig legyek a pápa mellett, és bármiben segítsek, amiben csak kell, igyekezzek az árnyéka lenni.
– Miután a gépe landolt Budapesten, személyautóval hozták a pápát a Hősök terére. Útközben ön ült mellette. Mivel telt az utazás?
– Neki is fontos volt, hogy a köztünk lévő kapcsolat megszülessen, ezért beszélgettünk. Egy idő után láttam, hogy kifelé is pillant, ezért jeleztem neki, hogy nem a legrövidebb úton jövünk, hanem a körgyűrűn. Amikor már közeledtünk a helyszínhez, s a beszélgetésben nagyon távol jártunk, éppen Argentínával foglalkoztunk, jeleztem, hogy hamarosan megérkezünk. Kiszál-láskor megjegyezte, milyen szép parkon keresztül haladtunk. Láttam, hogy a magyar emberekkel kapcsolatos emlékei voltak elöl a gondolataiban, ezek jelentették számára az egyik fogódzópontot az előtte álló találkozásokhoz.
Virágzó mandulafát látok
3510 Ft
– Hallotta a széles körben kerengő viccet arról, hogy mi lesz a mennyország nyelve?
– Igen, együtt nevettünk. Egyébként erre a nyelvi témára, hogy milyen nehéz a magyar, az autóban is visszatért Ferenc pápa. Ezért tényleg nagyra szabad értékelni azt a néhány kifejezést, amit köszönésként és búcsúzásként magyarul elmondott. Különben mondtam is neki az autóút közben, hogy nálunk már két-három éves kisgyerekek nagyon jól beszélik a magyart (nevet). Azt válaszolta viccesen, hogy persze, mert a gyerekek intelligensek.
– A politikai vezetőkkel történt találkozások hangulata nagyon formális maradt?
– Mind a két fél a maga módján készült. A szentatya részéről nagyon elevennek éreztem az összeszedettséget, a figyelmet, a türelmet és a békét. És mindkét oldalról a helyzethez illő nagyon komoly magatartást. Olyan tiszteletet, ami illik a fontos témákhoz. A találkozók kölcsönösen elismerő és bátorító légkörben zajlottak.
– Ferenc pápa láthatóan örömmel fogadta más egyházak képviselőinek a jelenlétét, a szentmise elején Bartholomeosz pátriárkát külön köszöntötte.
– Személyesen tudom állítani, hogy a pápára nagy hatást tett a protestáns felekezetek és a zsidó közösség jelenléte is. Utólag meg is jegyezte, hogy milyen értékes és mély megnyilatkozások voltak ezek. Őszinte figyelemmel volt jelen, és beszédes például a gesztus, hogy Radnóti Miklóst idézte. Úgy érzékelem, hogy nagyon egyszerű, tiszta az Istenhez és Jézus Krisztushoz való ragaszkodása.
Ugyanakkor közvetlen út következik ebből számára a felebarátnak, a másik embernek, a másik vallásos, hívő embernek az elismeréséhez. S ennek itt újra szép példáját láttam.
– Ferenc pápa megítélése a magyar emberek körében ellentmondásos, „hála” például a média szívós munkájának. Viszont most sokak bizalmát és szeretetét elnyerte, amikor a mise előtt találkozott az összesereglett hívekkel, két kisbabát is homlokon puszilt, mosolyogva viszonozta az üdvözlést. Fizikai gyöngesége ellenére erős kisugárzása, jelenléte, mély prédikációja, személyes jelenléte nagy hatással volt a hívekre. Ennyire fontos a közvetlen kapcsolat?
– A média közvetítése rendkívül pozitív eszköz is lehet, de hajlamossá tesz bennünket arra, hogy felszínesek maradjunk. Gyakorta olyan médiaviharok határozzák meg az állásfoglalásainkat, amelyeknek nincs mélységük. A személyes látogatás nagyon sokak számára alkalmat teremtett arra, hogy megtapasztalhassák a pápa közvetlenségét, figyelmességét, a szentmisén kifejezetten befelé forduló jelenlétét. Ez a találkozássorozat megmutatta, mennyire sokféle tud ő lenni. A kérdés, hogy megengedjük-e magunknak, hogy az ő valamelyik oldala lenyűgözzön. Ilyen lehet az a fajta személyes lelkipásztori szeretet, amivel a gyerekek felé fordul, vagy az elmélyült szemlélet, ami a prédikációban jelent meg, esetleg azok a fontos komplex képek (a múlt és a jövő vagy a kultúrák közötti híd képe), amiket ő használ.
Ferenc pápa magyarországi látogatása során (Fotó: Vatican Media)
– Rengeteg pap jött el a közös szentmisére. Vajon azért voltak itt, mert ez kijár a katolikus egyház fejének? Vagy a személye iránti tisztelet jele volt? Esetleg az eucharisztikus kongresszus sikerének a jele?
– Gondolom, hogy mindez együtt. Hála Istennek, a különböző hatások felerősítették egymást. Amióta Ferenc pápa a mi pápánk, rengeteg kérdés merült fel, még személyesen vele kapcsolatban is. A magyar egyházi közösségek és a magyar nemzet, ahogyan egyébként az egész világ, a váratlan gesztusait olykor döbbenettel, olykor valamiféle belső reménységgel fogadja. Ez a találkozás Magyarországon nagyon jól sikerült; sokunkban azt erősítette, hogy a szentatya üzenetét pozitívan közel tudjuk engedni magunkhoz. A sok pap jelenléte is erről tanúskodik. Bízom abban is, hogy mindannyiunkat közelebb hoz a pápa személye Jézus Krisztushoz.
– Milyen volt a búcsúzás a repülőtéren?
– Jól sikerült találkozás, látogatás volt. Ahogyan Erdő Péter bíboros úr kifejezte, az eucharisztikus kongresszus a várakozásainkat felülmúlóan jól sikerült. Ő ebben az örömben, ebben a gazdagságban tudott osztozni a pápával. A búcsúzást az önkéntesek boldog jelenléte határozta meg. Egészen különleges atmoszférát teremtettek. Miközben a miniszterelnök-helyettes úr a pápával beszélgetett, ők énekelték a pápai himnuszt, és olasz nyelvű rigmusokkal éltették a pápát. Amikor a pápa rácsodálkozott erre a lelkes, nagy csapatra, elkezdett velük viccelődni. Azt mondta: „Hát én ezt nem értem… miért állnak kétoldalt, jobbra vannak a jók, balra a rosszak?” Ez nagy derültséget váltott ki. Amikor a szentatya felment a repülő lépcsőjén, még ott is lehetett látni, hogy az ujjával jobbra és balra mutat, az önkéntesek pedig felettébb örvendeztek. A búcsú pillanatai nagyon önfeledt vidámságban teltek, s bízom abban, hogy azok a látható eredmények, amik a kongresszussal kapcsolatban megfogalmazhatók voltak, tényleg sokáig hatni fognak.
– Egy ilyen hivatalos látogatáson szokásos, hogy a vendégek és vendéglátók megajándékozzák egymást. Esetleg ön adott ajándékot a szentatyának?
– Amikor a vatikáni csendőrség itt volt előkészülni, megkérdeztem a képviselőjüket, hogy adhatok-e személyes emléket a pápának. Megbeszéltük, hogy a Központi Szeminárium kispapjai készítenek számára egy csotkit (a Jézus- ima recitálásához segítségül szolgáló imafüzér – a szerk.). A kongresszus hetében minden kispap imádkozott ezzel a pápáért. Mivel én voltam az utolsó, aki elköszönt tőle, akkor adtam át neki. Elfogadta az ajándékot és a kispapok imádságát, s arra kért, továbbra is imádkozzunk érte.
– Van-e olyan mondata a pápának, ami különösen fontos az ön számára?
– Amikor a reptérre menet az autóban beszélgettünk, szóba került, menynyire szeretné, hogy a papság közel legyen a hívekhez. Erre azzal tudtam válaszolni, hogy ma reggel is megcsodáltam azt a konyhai dolgozónkat, aki kora hajnalban felkelt, hogy a szemináriumban elkészítse a reggelit. Ugyanő boldogan mondta, hogy előző este a tévében látta az eucharisztikus körmenetet Budapest utcáin, és mennyire büszke volt azokra a növendékekre, akiket a képernyőn látott. Azt gondolom, nem szabad elfelejtenünk egymást. Azt a konyhai dolgozót sem.
A cikk teljes terjedelmében A SZÍV Jezsuita Magazin 2021. októberi számában jelent meg. Ide kattintva belelapozhat, megvásárolhatja, vagy akár elő is fizethet a lapra!
Fotó: Vatican Media