Bízzuk magunkat Istenre

Beszélgetés Görföl Tiborral

Teológus, tanár, fordító, a Vigilia folyóirat főszerkesztője. Férj és négy gyermek édesapja. Hit és kultúra szerves kapcsolatáról, az Istenről való beszéd mai útjairól, a belső élettel, illetve az intéz­ménnyel való viszonyáról és a könnyen irritálóvá váló Jézusról beszélgettünk.

– Napjaink elvallástalanodó világában a nem szakember számára mitől lehet vonzó a teológia?

– A teológia akkor kezd érdekessé válni, és akkor mutatkozik meg a je­lentősége, ha valaki belátja, hogy nem tudunk még mindent egyértelműen, és nem látunk még át mindent ma­gától értetődően. A teológiának, az Istenhez fűződő viszonynak, a vallá­sosságnak vannak nyitott vagy sokfé­leképpen értelmezhető kérdései. Nem arról van szó, hogy van egy zárt, egy­séges, mindent megválaszoló állítás­tömegünk, amit egyszerűen csak újra és újra el kell mondanunk. A teológia Isten kimeríthetetlen valóságát, cse­lekvésének titokzatosságát és jelenlé­tének felfoghatatlanságát próbálja meg új és új módon megérteni, feldolgozni és problémássá tenni. A teológia ak­kor válik érdekessé, ha valakinek kér­dései vannak Istennel kapcsolatban, és ez nagyon ritka. Egy püspök me­sélte nemrég, hogy már tíz éve vezeti az egyházmegyéjét, de még senki nem tett fel neki kérdést a Szentháromság­gal kapcsolatban. Nem hiszem, hogy van olyan, aki átlátja a Szentháromság valóságát, és megérti azt, ami a Szent­háromságban történik. Miért nem te­szünk fel, miért nem merünk kérdése­ket föltenni ezzel kapcsolatban? Miért gondoljuk azt, hogy már minden vilá­gos, és szégyen lenne problémákat fel­vetni? Az a szégyen, hogy ezt nem tes­szük. Ha nincsenek kérdéseink, az azt jelenti, hogy Isten is kezd érdektelenné válni számunkra.

Az is igaz, hogy véget ért az a korszak, amikor élő teológiai klasszikusok vet­tek körül bennünket. A katolikus egy­házban Henri de Lubac, a protestantiz­musban Wolfhart Pannenberg volt talán az utolsó teológiai óriás, akinek a mun­kássága provokatív volt, és új szempon­tokat vetett föl. Ma ilyenek nincsenek. Azt hiszem, a katolikus gondolkodást elsősorban már nem teológusok jele­nítik meg, hanem olyan értelmiségiek, akik bizonyos tudományterületeken te­vékenykednek, és nyíltan vállalják ka­tolicizmusukat. Ilyen a filozófia terén Charles Taylor, a vallástörténet terüle­tén Rémi Brague, a vallásfilozófiában, illetve a szociológiában Tomáš Halík vagy a politikatudományban Hans Maier. De Hans Joas is idesorolható a társadalomtudományok területén, aki arra figyelmeztet, hogy az emberek nem azért idegenednek el a kereszténység­től, mert nem érdekli őket Isten, hanem azért, mert nem tudják elfogadni a tör­ténelmi és társadalmi folyamatokkal kapcsolatos magatartását. Azt hiszem, elsősorban ma őket érdemes figyelni, ők azok, akik a katolikus szellemet nyíl­tan és nyilvánosan képviselik. A teoló­gusokra sajnos már jóval kevesebben figyelnek.

Ez talán abból is fakad, hogy ne­hezen tudjuk megvalósítani azt, ami egyébként a leglényegesebb az én sze­memben. Romano Guardini mondja Jézusról, hogy teljesen fölötte állt kora eseményeinek, és teljesen benne is volt kora eseményeiben. A teológusoknak is teljesen fölébe kellene emelkedniük a nyers valóságnak, azaz Isten életét kel­lene kutatniuk, és közben teljesen bele kellene merülniük a kézzelfogható tör­ténésekbe, azaz véleményt kellene for­málniuk korukról, bírálniuk kellene az égbekiáltó igazságtalanságokat, és di­csérniük kellene az éggel rokon nagy­szerűségeket. Ehelyett sokszor a „fölöt­te” és a „benne” között húzódó köztes szférában rendezkedünk be, ami szín­telen, erőtlen és unalmas. Én nem ezt tanultam a Názáreti Jézustól.

– Ma már nagyon sok világi hívő is foglalkozik elmélyülten vagy akár főállásban teológiával, igyekezve összeegyeztetni az „ideig tartó” dolgok­kal való törődést és az örökkévalóság szemszögének képviseletét. Hogyan látod e változást?

– Nem hiszem, hogy a laikusok kizá­rólag a világban való tevékenységre, míg mondjuk a klerikusok a világtól való tá­volságra lennének rendelve. Szerintem ezt máshogy kellene fölfogni. Amúgy is lehet, hogy egy hivatalviselő többet fog­lalkozik pénzzel és építkezésekkel, mint egy laikus. A kérdés azzal függ össze, hogy az egyházban mit akarunk kez­deni a laikusokkal. A II. vatikáni zsinat óriási bölcsességét tükrözi, hogy az életállapotok előtt tárgyalta az életszentség­re való általános keresztény meghívást. Szent II. János Pál pedig azt mondta, hogy az egyháznak az életszentséggel kapcsolatos dimenziója fontosabb, mint az intézményi dimenziója.

Tehát a leg­lényegesebb az, hogy mindannyian az életszentségre törekszünk, pontosabban Isten szentségét igyekszünk befogadni, az pedig ez után következik, hogy mi­lyen életállapotban.

Az életállapotok – laikusok és nem laikusok, házasok és szerzetesek – lényegileg különböznek egymástól, ezt nem akarom tagadni, sőt, nagyon fontos számomra. De nem biz­tos, hogy a különbözőséget „világ” és „nem világ” között húznám meg.

– A II. vatikáni zsinat sok szem­pontból jelentős változást hozott ma­gával. Vannak, akik ezért az egyház liberalizálásával vagy épp tönkretéte­lével vádolják. Mi erről a véleményed?

– A zsinat után mélyreható átalaku­lások kezdődtek a katolikus egyház­ban. Sokszor elhamarkodottan, sok­szor bölcsen, de annyira időszerűek voltak már a változások, hogy nem le­hetett elodázni őket. Tüzet kellett olta­ni. E nagy átalakulások következtében nagyon sokan elbizonytalanodtak, mert megváltozott az a magától értetődő és látszólag rendezett állapot, amiben ko­rábban az egyház létezett. A bizony­talanság pedig sokakban azt az igényt veti fel, hogy nyúljunk vissza azokhoz a kulturális összefüggésekhez, ami­kor még bizonyosság és kiszámítható­ság volt. Ezért nagyon erős az az igény, hogy a zsinat előtti egyházat, a barokk közeget, a „keresztény kurzust”, az „úri világot” elevenítsük föl minden külső­ségével együtt. De azt hiszem, ez zsákut­ca, a történelmi folyamatoknak a teljes félreértése. Nincs visszaút a II. vatikáni zsinat előtti állapotokba, és azt hiszem, nagyon nagy kárt okoznak azok, akik mégis ezt szorgalmazzák.

– Idehaza mi lehet az oka a zsinat­tal szemben megnyilvánuló ellenér­zéseknek?

– A II. vatikáni zsinat dokumentu­mai akkor válnak igazán termékennyé, érdekessé és életre váltandóvá, ha ve­lük együtt az a kontextus is megjelenik, amelyben születtek. Ezeknek a szöve­geknek a kialakításában a XX. század legnagyobb katolikus gondolkodói vet­tek részt, és a zsinati dokumentumok akkor válnak érthetővé, akkor eleve­nednek meg, ha azoknak a gondolko­dóknak a szellemiségét is ismerjük, akik ezeket alkották. Sajnos az látszik, hogy ők, köztük Henri de Lubac, Yves Con­gar, Karl Rahner vagy Edward Schille­beeckx nagyon nagy közönybe ütköz­nek Magyarországon. Lubacnak vagy Congarnak az írásai szinte egyáltalán nem olvashatók magyar nyelven. És részben az irántuk megmutatkozó kö­zönynek a következménye, hogy a zsi­nat szellemisége csak nagy nehézségek árán tud érvényesülni. Éppen ezért na­gyon fontos lenne, hogy ezeknek a gon­dolkodóknak a munkáit végre hozzá­férhetővé tegyük. Ez várat magára, de a következő évekre az az egyik fő célki­tűzésem, hogy ezeket a szerzőket vég­re megismertessük Magyarországon, mert az ő klasszikus műveik nélkül maga a zsinat sem képviselhető.

Óriási kísértése az egyháznak, hogy csak ön­magával foglalkozzon, s bár a zsinat az egyházi önkritika eseménye volt, nem az a legérdekesebb, amit az egyházról mond.

A másik tényező a zsinattal kapcsolat­ban, hogy azok, akik Magyarországról részt vettek rajta, sajnos nagyon nagy árat fizettek azért, hogy a képviselőiként tűnhessenek föl. Olyan kompromisszumokba mentek bele, amelyek a ké­sőbbiekben is megkötötték a kezüket, amikor a zsinat szellemiségét kívánták volna érvényesíteni. A harmadik nehéz­ség, hogy nemcsak kompromisszumo­kat kellett kötniük a zsinat megismerte­tése érdekében, hanem sokszor foglyai voltak egy Nyugat-ellenes retorikának. Magyarországon akkor a hanyatló, de­kadens és romlott Nyugat csepülése zaj­lott, és egy ilyen közegben kellett volna a nyugati kereszténység legkiválóbb föl­vetéseit és kezdeményezéseit képviselni, hiszen a II. vatikáni zsinat a nyugati ke­reszténység nagy vívmánya volt, noha az egész világegyház képviselte magát rajta, először a történelemben. Sajnos az a benyomásom, hogy ebből a Nyu­gat-ellenes retorikából még mindig na­gyon sok minden van velünk. És ezért a II. vatikáni zsinat megint csak gyanút ébreszthet azokban, akik ennek a reto­rikának könnyen felülnek.

– Kis híján egy évtizede tartó szol­gálata során Ferenc pápa is sokféle állóvizet felkavart már. Hogy látja őt a hittudomány képviselője?

– Ferenc pápa nehéz helyzetbe hozza a teológusokat és mindenkit, aki meg­próbálja nyomon követni a katolikus egyház történetét és helyzetét. Ő sen­kinek az igényeit nem kívánja kielégí­teni. A teológusok igényeit nem elégíti ki, mert nagyon kevés szisztematikus és összefüggő tanítást közöl. Vannak meg­lepő kijelentései, amelyeknek a megér­téséhez és értelmezéséhez mindenki­nek föl kell tűrnie az ingujját. S vannak félreérthető vagy sokféleképpen érthe­tő mondatai és nyilatkozatai, amelyek megint csak sokakat zavarba hoznak, akik mindig, minden körülmények kö­zött csak egyértelmű és egyféleképpen érthető állásfoglalásra törekednek.

Az a benyomásom, mintha Ferenc pápa könyörögne a világ katolikusainak, hogy merjék képviselni Jézus szellemi­ségét az életük konkrét körülményei kö­zött, azzal a szabadsággal, kreativitással és szuverén erővel, amivel Jézus lépett fel a történelemben. Ő szinte senkinek az igényeit nem elégítette ki. Nagyon kevesen maradtak meg mellette hos­szú távon. Idővel szinte mindenkit irri­tált, aki a környezetében volt. Egy ideig vonzó volt az emberek számára, aztán hátat fordítottak neki. Ferenc pápa – bár nyilván nem helyezhető egy szint­re Jézus Krisztussal – ebből az erede­ti jézusi szellemből, Isten jelenlétének, igazságának, irgalmának és szeretetének az emberek közötti képviseletéből na­gyon sokat meg tud őrizni és meg tud jeleníteni, ami irritáló lehet, mert La­tin-Amerika friss szelét hozta el a kissé megfáradt európaiaknak. Soha nem azt teszi, amit a hagyományos pápai vagy püspöki protokoll előír, ezeket fölrúgja, de csak azért, mert tudja, hogy a XXI. században e bevett és megmerevedett sémák már nem működnek és nem életképesek. Inkább elidegenítik az em­bereket a katolikus egyháztól, mintsem vonzóvá tennék számukra.

– Melyek napjaink legfontosabb teológiai irányzatai, legidőszerűbb kérdésfelvetései? Ha egyáltalán lehet ilyet kérdezni, hiszen ahány földrész, legalább annyiféle teológiai kontextus és látásmód érvényesül.

– Összességében megfigyelhető, hogy a rendszeres teológiai gondolkodás és a dogmatika háttérbe szorul a kontex­tuális teológiákhoz képest, s az etika, a kultúra, a történelem vagy a társada­lom teológiai elemzése nagyobb szere­pet kap, mint például az istentan. Ez nem feltétlenül szerencsés fejlemény. Ugyanakkor meggyőződésem, hogy a kereszténység és a többi vallás viszo­nya a harmadik évezred meghatározó problémája és kérdésköre. Az úgyne­vezett vallásteológia nálunk sajnos ke­veseket érdekel, mert a vallások jelen­léte nem érzékelhető Magyarországon, de a világegyházban ez megkerülhetet­len kérdés lesz. Ugyanilyen érdekfeszítő szerintem, hogy kezd egymásra találni a hagyományos kontinentális filozófia és az angolszász analitikus filozófia, és utóbbinak az ajánlataival próbálnak élni teológusok. Van már analitikus teológia, amely nagyon frissítőleg hat a gondolkodásunkra. Lenyűgöző szá­momra Eleonore Stump analitikus val­lásfilozófus munkássága, aki egyrészt arra figyelmeztet, hogy megváltástani modelljeinkben sok a következetlen­ség, s ezért analitikus eszközökkel vi­lágítja meg a mélyükben húzódó gon­dolati logikát, másrészt arra int, hogy a bűnt leegyszerűsítjük, mert kevéssé foglalkozunk a vele járó szenvedéssel és szégyennel.

És azt is remélem, hogy a művészeteknek és az irodalomnak, ál­talában a kultúrának és a teológiának a kapcsolata érdekes lehet számunkra a XXI. században.

– Nálunk a keresztény szellemiségű szépirodalommal szemben is mintha érdektelenség jellemezné a hazai egy­házi világot. Vajon miért lehet így?

– Mert az a téves elképzelésünk, hogy az irodalom merőben csak illusztráci­ója vagy díszítőeleme a kereszténység­nek, lényegileg nem ad hozzá semmit. Ez borzasztó nagy félreértés. A XX. szá­zadban két nagy katolikus gondolkodó volt, aki nem engedett ennek: Roma­no Guardini és Hans Urs von Balthasar, akik tudták, hogy a művészet, az iroda­lom, a kultúra nélkülözhetetlenül hoz­zátartozik a kereszténységhez, nélkülük elsatnyul, életképtelenné válik, elveszíti vonzerejét, hús és szervek nélküli csont­vázzá alakul. Szerintem Balthasar volt a legnagyobb teológus a múlt század­ban, Guardini pedig az egyetlen, akit szentté fognak avatni: vagyis ez nem rossz társaság. Ez az irodalmi érzékeny­ség sajnos mégis nagyon ritka a teoló­gusok körében, de az irodalmárok kö­zött is ritka a teológiai érzékenység. Két párhuzamos világ él egymás mel­lett, és nagyon nehezen találnak egy­másra. Ezért fontosak számomra azok a keresztény írók, költők és művészek, akiknek van teológiai vénájuk. Az ötve­nes–hatvanas években alkotó Flannery O’Connornak vagy Walker Percynek, akik sajnos hidegen hagytak minket, szerintem volt ilyen vénája. Mai ko­runkból pedig például Rowan Williams korábbi canterburyi érseket említeném, aki költő és teológus egy személyben. Vagy az Egyesült Államokban a re­formátusoknál Marilynne Robinsont, a katolikusoknál pedig Dana Gioiát. Az ortodoxiában Arvo Pärt zeneszerző munkásságát. Ők nem egyszerűen csak földíszítik a kereszténység építményét a művészet ornamentikájával, hanem olyasmit képviselnek, ami nélkül egy­szerűen elveszítjük a kapcsolódásunkat a kereszténység lényegéhez vagy akár még a jézusi üzenethez is. Mi lenne ve­lünk ugyanis a zsoltárok költészete és zenéje vagy a jézusi példabeszédek iro­dalmiassága nélkül?

– 2020 óta vagy főszerkesztő­je a Vigilia című folyóiratnak, mely a harmincas évekbeli indulása óta fó­ruma a személyes és intézményes hit, illetve a kultúra, a művészetek talál­kozásának. Ma miben látod a folyóirat sajátos hivatását?

– Két fontos elképzelésem van vele kapcsolatban. Az egyik az, hogy a ke­reszténység szemléletmódját és a ke­resztény kultúrát olyanoknak is meg tudja jeleníteni, akik egyetlen keresz­tény közösséghez sem tartoznak. Na­gyon sokakhoz eljut a Vigilia azok közül is, akik közvetlenül nem kötődnek sem­milyen felekezethez, és nem vallásgya­korlók. Ez meglepő, bátorító, és felada­tot is jelent. A másik célkitűzésem, hogy azokat, akik keresztény önazonosságú­ak, és egy folyóirattól pusztán azt várják, hogy megerősítse őket abban a vélemé­nyükben, amely már szilárdan meggyö­kerezett a gondolkodásukban, mente­sítsük attól a kísértéstől, hogy beérjék azzal, amit már eleve tudnak.

– Már szó esett a fordítói tevékeny­ségedről, amelyet jó húsz éve hivatá­sodnak tekintesz. Ennyi idő távlatá­ból hogyan értékeled a magyar nyelvű teológiai kultúra helyzetét?

– Nem azért kell teológusokat is­mernünk, hogy műveltnek mondhas­suk magunkat. A teológiai gondolko­dás, a belső vagy lelki élet és az egyház intézményes élete összefügg, és ha az egyik meggyengül, akkor a többi is. Ha a teológiai gondolkodás elerőtlenedik, akkor a lelki élet eltompul, a keresztény­ség intézményes élete pedig sivárrá és unalmassá válik. Ha a lelki élet valakinél háttérbe szorul, akkor a teológiai gon­dolkodása száraz, erőltetett és érdek­telen lesz, az intézményes élet pedig merevvé válik. Ha pedig a teológiai gon­dolkodásból és a lelki életből, a legbelső szférából nem fakadnak intézményes, szervezett, kreatív, termékeny és építő tettek, az a kereszténység lényegének el­árulásával egyenértékű. Az elmúlt húsz évben jelentősen hanyatlott a teológiai kultúra Magyarországon, miközben az érdektelenség fokozódott, de szerencsé­re vannak, akik nem adják fel.

– A lelkiség területén kik voltak rád a legnagyobb hatással, mi vezet abban, hogy kinek a műveit fordítod magyarra? – A lelkiség sem egyszerűen díszí­tőeleme a kereszténységnek, hanem nagyon lényeges dimenziója és ve­lejárója, aminek mindent át kellene hatnia, és mindenben jelen kellene lennie. Nagyon nagy érdeklődés van komoly, súlyos és közérthető lelkiségi irodalom iránt. Egy kiadó bátorítására korábban lefordítottam három kötetre valót karthauzi szerzők elmélkedése­iből és gondolataiból. Nagy meglepe­tésünkre olyan érdeklődést váltottak ki, mint tíz-húsz teológiai könyv a pi­acon.

Azokat a gondolkodókat és imád­kozókat tartom fontosnak, akik be­tekintést próbálnak adni a belső élet törvényeibe.

Sokszor úgy tűnhet, hogy a keresztény ember és Isten közötti te­ret azokkal a buzdításokkal próbáljuk kitölteni, hogy az emberek mondja­nak el bizonyos imádságokat, időzze­nek a tabernákulum előtt, és járjanak szentmisére. Ez persze mind fontos, talán a legfontosabb. De a hívő em­ber és Isten között nagyon sok min­den más is történik, amit ismerni kell ahhoz, hogy a szentmise súlya kide­rüljön. A lelkiség, a belső élet meggyő­ződésem szerint átalakulási folyamat, és ennek sajátos útja van, amely egyé­nenként különböző lehet, de nagy tör­vényszerűségei, mozgásai és dinamikái vannak. A hetvenes években katolikus lelkiségi szerzők azzal szembesültek, hogy számos keresztény ember kele­ti vallásoknál keres útmutatást a bel­ső élet átalakulásával, dinamikájával kapcsolatban, mert a saját közegük­ben erről nem kaptak semmiféle ta­nítást. Az elmúlt ötven évben megje­lent a színen számos olyan gondolkodó – például Thomas Keating, Laurence Freeman, William Meninger vagy Ba­sil Pennington –, aki megpróbálja be­mutatni a lelki élet folyamatát, dinami­káját, azt, hogy mi történik azzal, aki hajlandó naponta bizonyos időt csönd­ben eltölteni Isten előtt. Nem hagyhat­juk teljesen egyedül az embereket az Isten előtt fenntartott csöndben vagy a belső élet útján. Nagyon sok minden történik ott, ami szakavatott ismere­tet, felkészültséget és nagylelkű útmu­tatást igényel.

– Milyen lelkiség képe rajzolódik ki az ezzel kapcsolatos választásaidból? Mik a legfontosabb alkotóelemei, vo­násai?

– Ezen a téren az egyik nagy példa­képem a feleségem, mert azt példázza, hogy aki imádkozik, akörül az élet ki­bontakozik, növekedni kezd. Az ő ese­tében nemcsak azért van ez így, mert kisgyerekeink vannak, hanem azért is, mert a belső életéből következően kö­zösségek kezdenek alakulni körülötte. Pécs egyik kis utcájában lakunk, talán száz ház lehet itt. Néhány éve a fele­ségem utcabált szervezett, és kiderült, hogy az utca felső és alsó végében évti­zedek óta itt lakó emberek ekkor talál­koztak először. És beszélgetni kezdtek. A kora délután elkezdődő bál éjfél körül ért véget, mert az emberek annyira jól érezték magukat egymással. És ezért az utcánkban sokan úgy tekintenek a fele­ségemre, mint a nagymamájukra vagy a nagynénjükre, aki összefogja őket, akihez lehet fordulni, aki valamiképpen a közösség meg az élet képviselője, és ez vallási területen is megnyilvánul, még az utcában is, ahol karácsony előtt lám­pásokkal vonulva házról házra kántálni mennek a gyerekek és felnőttek a veze­tésével. Lelkigyakorlatos és más csopor­tok szerveződnek köré.

Ezek kisméretű­ek, nem fogják megváltoztatni az ország vallási arculatát, de kis körben igenis látszik, hogy akik imádkoznak, komo­lyan veszik a belső életet, azok körül az élet elkezd növekedni.

Ha nem imád­kozunk, és nem bízzuk rá magunkat Istenre szívből és odaadóan, akkor az élet elhal körülöttünk. Kár, hogy a halál kultúrája igenis jelen van a keresztény­ségünkben. Számomra ebből a szem­pontból az a fontos, hogy ha valaki imádkozik, akkor legyen kész elenged­ni a biztosítékokat, az emberi támpon­tokat és támaszokat, és belevetni magát Isten felfoghatatlanságába, megmagya­rázhatatlanságába és irányíthatatlansá­gába. Számomra az imádság elsősorban azt jelenti, hogy a saját szavaimról, gon­dolataimról, terveimről, nyomorúsága­imról, elképzeléseimről, félelmeimről és minden egyébről lemondva igyekszem egyszerűen kiszolgáltatni magam Isten felfoghatatlan és – felfoghatatlansága, kiszámíthatatlansága miatt – időnként meglehetősen ijesztő jóindulatának, amely nem rendezetlen, de nem pusz­tán emberi rendet hoz létre, és tudato­sítja, mennyire összetartozunk minden­kivel. Nem akarom előre meghatározott csatornákba kanalizálni a tevékenysé­gét, hanem azt szeretném, hogy a te­vékenysége, jelenléte és átalakító ereje magának vájja ki azokat a csatornákat, amelyeken haladni akar.

– Teológusként mire tanít a családi élet mindennapi valósága?

– A család nyilvánvalóan annak el­lenére is fontos, hogy Jézus igehirdeté­sében és a keresztény hagyományban alig játszik szerepet. Ugyanakkor ve­szélyes jelenség, hogy a család témája és a gyermekek születése sokszor egé­szen beszűkíti az emberek tudatát, és a gyerekeiken kívül sokan már nem is nagyon tudnak másról beszélni, aho­gyan szintén visszás, ha a keresztény­ség a család védelmezésére korlátozza magát. Az evangélium azért gazdagabb ennél. Rossz látni, hogy hívő emberek olykor a gyerekeik számával büszkél­kednek, s ugyanolyan státuszba szám­űzik őket, mint a nem hívők a jachtja­ikat és az ékszereiket. A gyerekek sok más mellett szerencsére azzal szem­besítenek, hogy mennyire nehéz dol­ga van az isteni pedagógiának: amikor felbosszant, hogy századik figyelmez­tetés után sem teszik meg a gyerekek azt, ami értelmes, eszembe jut, hogy hiába hallottam százszor az evangé­lium intéseit, én sem váltom valóra őket. És a gyerekekkel élt élet még sok-sok módon nyújt vallási tapasztalato­kat. Mérhetetlenül hálás vagyok azért, hogy gyerekekkel és az édesanyjukkal élhetek együtt, már csak azért is, mert a barátságtól eltérően a család az ember egész testi valójára is igényt támaszt, s ez a közös testi tapasztalat fokozni tudja, amire a gyerekek folyamatosan tanítanak: az élet és minden elfogad­ható dolog szeretetét.

Fotók: Hegedüs Márton


Megosztás