„Mondd meg, hogyan haltál meg, és megmondom, ki vagy” – írja Octavio Paz El laberinto de la soledad (A magány labirintusa) című esszékötetében. A Nobel-díjas szerző szerint a mexikói halottak napja, amely felkerült az UNESCO által jegyzett szellemi kulturális örökségek listájára, sokkal több egyszerű ünnepnél: a prekolumbiánus szokások és a keresztény hagyományok keveredése okozta kettősség az ottani identitás szerves részét alkotja. A mexikói kultúrkör képviselői ugyanis megpróbálják kijátszani a halált: miközben az elkerülhetetlentől rettegnek, gúnyt űznek belőle. Részlet a Szív magazin novemberi számában megjelent cikkből.
A spanyolokkal együtt számos európai hagyomány, így mindenszentek és a halottak napja is megérkezett Mexikóba. A jelenlegi szokások, amelyekről először a XIX. századi újságcikkek számoltak be, a kulturális szinkretizmusról, azaz a prehispán és a spanyol tradíciók, gondolat- és hitvilág elegyéről tanúskodnak. A század elején függetlenedő Mexikóban az írott sajtó egyik fontos kérdése ugyanis éppen az volt, hogy mi határozza meg az ország és az ott élők identitását. A halottak napja felkeltette a korabeli publicisták figyelmét, ám a pogány szokásokat illető megfigyelések igen vegyes érzelmeket váltottak ki belőlük: bár egyesek értékelték, a többség elítélte az indián kultúrákra jellemző tradíciók továbbélését. Az újságcikkek a társadalmi rétegek közti különbségekre is rávilágítanak: míg a jómódú meszticek a keresztény hagyományokat követték (misét hallgattak), a szegényebb néprétegek – ahová az indiánok is tartoztak – a prekolumbiánus kultúrákban gyökerező szokásokat folytatták.
Ünnep a temetőben
A keresztény Európában a halottakról való megemlékezés hagyománya Clunyi Szent Odiló bencés apát nevéhez fűződik, aki a XI. század derekán jelölte ki november 2-át a tisztítótűzben szenvedő hívek emléknapjának. A holtak lelkéért való könyörgés a XIV. század elejére olyannyira elterjedt, hogy az egész egyház átvette, így nem meglepő, hogy az Újvilág őshonos lakóinak evangelizációja során a mai Mexikó területét is magában foglaló alkirályságban, Új-Spanyolországban is bevezették. Az indiánok viszont „átmentették” hitviláguk számos meghatározó elemét, így alakulhatott ki a halottak napja ma is ismert formája, amely az első pillanattól kezdve integrálta a keresztény hagyomány bizonyos elemeit.
Hozzánk hasonlóan a mexikóiak is kijárnak a temetőbe, virágot visznek a sírokra, mécsest gyújtanak, ám sokan nem csupán néhány percet töltenek szeretteikre emlékezve, hanem hosszú órákig, akár egy egész éjszakán keresztül is rokonuk nyughelye mellett maradnak. November első két napján számos temető a közösségi élet középpontjává válik, ahol holtak és élők találkoznak. A sírokat gyertyákkal díszítik, de elmaradhatatlan kellék – legfőképp jellegzetes színe miatt – a sárga cempasúchil, azaz a nagy büdöske, amely már a prehispán világ szertartásai során is központi szerepet játszott. Szintén az indián hitvilág hozadéka, hogy a halott által kedvelt ételeket és italokat helyeznek a sírra, majd együtt fogyasztják el ezeket. A halotti torra emlékeztető szokás egyébként a világ más pontjain, többek között Magyarországon is megfigyelhető: a visszatérő halott hitéhez fűződő, pogány halottetetés.
Bár írásos emlékek híján nehéz rekonstruálni a prehispán népek hitvilágának minden elemét, a kutatók úgy tartják, hogy számukra élet és halál nem állt ellentétben egymással: az élet a halálban, a halál pedig az életben folytatódik. A halál tehát nem az élet végét, hanem egy új ciklus kezdetét jelöli, melyben ismét újjászületik az ember. Az aztékok például, akik emberáldozatot is ajánlottak az isteneknek és az uralkodónak, azt vallották, hogy a halál módja határozza meg, melyik túlvilágra kerül a később visszatérő lélek. Ezzel szemben az Újvilágba érkező konkvisztádorok és hittérítők számára a halál a lét kiteljesedése, ahonnan nincs visszaút.
Talán ez lehet a magyarázata annak, hogy sokan úgy vélik, a mexikóiak máshogy viszonyulnak a halálhoz, mint a nyugati ember. A meghitt temetői megemlékezések mellett evésivást, zenélést, éneket vagy akár táncot is láthatunk. Számos, kifejezetten a halottak napjához köthető receptet ismerünk, amelyek bár tájegységek szerint eltérnek, minden bizonnyal az indián kultúrákból származnak. Ezekben leginkább az édes ízek dominálnak, amit sokan a torkossággal asszociálnak, ám Mexikóban merőben más jelentése van a halottak napi ételnek: az az ünnephez kapcsolódó rituálé szerves része, s elkészítésétől az elfogyasztásáig szinte vallásos áhítat övezi. Mivel november 2-án a holtak lelke visszatér, a temetői szokások központi elemét alkotó étel nem csupán az élőknek, de a holtaknak is táplálékul szolgál.
Házi oltárok
A temetői ünneplésnél jóval ismertebb szokás a halottak napi oltárállítás. A házi oltár nemcsak emléket állít a holtaknak, de oda is vonzza lelküket, hogy néhány órát családjukkal tölthessenek. Ahogy a november elején fogyasztott hagyományos ételek receptje, az oltárok felépítése is attól függ, az ország melyik részéből származik a család. A többlépcsős építmény a szinkretizmus újabb példája: bár felépítése a századok során kissé átalakult, a prekolumbiánus és a keresztény hitvilág elemei egyaránt megtalálhatók rajta.
Az oltárállítás az azték kultúrából eredeztethető: számos pogány ünnep alapeleme az úgynevezett tlamanalli, a földre helyezett áldozat, melynek célja az ég és a föld egyesítése. Mivel az indiánok számára a föld a női princípiumhoz köthető, a felfedezések előtt csakis a közösség nőnemű tagjai állíthattak oltárt. Az egyszintes, négyzet alakú oltár négy sarka a napot, a szelet, a földet és a vizet jelképezi. Közepére virágokat, magvakat és terméseket helyeztek, a hagyomány szerint ugyanis kizárólag a föld kincseinek segítségével léphettek kapcsolatba az istenségként számontartott anyafölddel, amelytől megkapták az elődök és az istenek által őrzött ősi tudást.
A felfedezések után a tlamanalli átalakult, és a halottakra való emlékezés legfontosabb eszközévé vált. Az oltárt nem a földre helyezték, hanem lépcsőzetes módon alakították ki. Megjelentek rajta olyan, a keresztény hitvilágra jellemző szimbólumok is, mint a szenteket ábrázoló képek, a rózsafüzér és a kereszt – ez utóbbit azonban jellemzően só, hamu vagy föld segítségével rajzolják ki.
A négy alapelem továbbra is központi szerepet játszik a házi oltáron. A naphoz a tűz szimbolikáját társítják, ezért a halott lelkéért négy, általában sötét színű gyertyát gyújtanak, mely ezáltal egyszerre jelképezi az életet és a gyászt. A szél megjelenítéséhez a mexikói népművészet egyik jellegzetes termékét, az úgynevezett papel picadót használják. Ez egy halottak napjához kapcsolódó motívumokat mintázó, átlyuggatott, színes papírcsík, amelyet könnyedén megmozgat a légáram – egyébként már az aztékok is préselt papírt (papel amate) helyeztek az áldozati oltárokra. Ahogy a felfedezések előtti időkben, a földet ma is termések (főként kukorica, bab és kakaó), valamint őshonos gyümölcsök és zöldségek (például chili) jelenítik meg, hiszen jellegzetes illatukkal hazacsalogatják a halottat. Hogy a visszatérő lélek szomját oltsa és megtisztuljon, egy pohárba vagy tálkába vizet öntenek.
[…]
A cikk teljes terjedelmében A SZÍV Jezsuita Magazin 2021. novemberi számában jelent meg. Ide kattintva belelapozhat, megvásárolhatja, vagy akár elő is fizethet a lapra!
Fotó: Randal Sheppard / Flickr