A szerencsésebbek talán még egyáltalán nem vagy csak kevés alkalommal vettek részt temetésen, illetve nem kellett még elhunyt hozzátartozójuk örök nyugalomra helyezéséről gondoskodniuk. Mások már megtapasztalták, milyen ügyintézéssel jár ez a szomorú folyamat. De miért temetik el a keresztények a halottaikat? Milyen típusú temetések vannak, mik a szokások, miért tartanak gyászmisét, és hogyan fogja össze a fővárosi ügyintézést egy központi szervezet? A Budapesti Katolikus Központi Temetőlelkészség vezetője, Szederkényi Károly gazdagréti plébános segített megérteni mindezt.
Az ember teste szent, Isten teremtménye, a halhatatlan lélekkel együtt alkotja az élet egységét, vagyis tisztelni kell – hangsúlyozza Szederkényi Károly. A földi maradványokat azonban más okból is fontos eltemetni: a katolikus tanítás szerint ugyanis a test a feltámadás várományosa, azaz a mennyországban valamilyen formában a jelenlegi testünk születik újjá. Ezt valljuk meg a Hiszekegyben is, amikor azt mondjuk, hogy „hiszem a test feltámadását”. A fogantatáskor is valamilyen formában a jelen testünkben élünk, pedig az akkor még csak néhány sejt. Majd foko-zatosan ebből a parányi, szinte láthatatlan „dologból” bontakozik ki az a forma, amelyet a külvilág is megismer, és amely később is folyamatosan változik. Így hát nem tudhatjuk, hogy jelen testünk melyik részéből és hogyan alakít majd Isten egy másik minőségű egységet, de hiszünk benne, hogy képes erre. Akkor is, ha valamilyen oknál fogva nem lehet eltemetni egy halottat, például azért, mert olyan katasztrófában vesztette valaki az életét, amely után a földi maradványait már nem találják meg, és nem tudják megadni neki a végtisztességet. „Ilyenkor sem vonjuk kétségbe az Úr mindenhatóságát, vagyis azt, hogy megtalálja és újjáteremti a testet, akárhonnan. Akár a tenger mélyéről, a hamu vagy a láva alól. Ez hitbeli kérdés. Mi, keresztények azért sem valljuk a lélekvándorlást, mert nem azt várjuk, hogy valamilyen más lényként kezdünk új életet, hanem azt, hogy saját személyiségünk támad fel, a saját testünkben.” Ez a temetések teológiai háttere, de a földi maradványok örök nyugalomra helyezésére a gyászoló hozzátartozók lelkének is szüksége van. Kell, hogy legyen egy kegyeleti hely, ahol később emlékezni lehet.
Urnás vagy koporsós?
Budapesten jelenleg túlnyomó többségben urnás temetéseket tartanak. Ezt mutatja Károly atya saját gyakorlata és a temetők rendje is. A hamvasztás kevesebb költséggel jár, és gyakorlati előnye is van. A fővárosi temetőkben ugyanis már alig van hely koporsók elhelyezésére, leginkább akkor nyílik erre lehetőség, ha egy korábbi sírhely felszabadul. Egy ilyen helyet ugyanis huszonöt évre váltanak meg, ezután a hozzátartozók döntenek arról, hogy hosszabbítást kérnek, vagy exhumálják a holttestet, esetleg elhamvasztják és máshová helyezik a földi maradványokat. A gazdagréti plébános azt is elmondta, hogy teológiailag nincs különbség a koporsós és az urnás temetés között: az egyházjog szerint lehet végezni hamvasztást, de fontos, hogy ez ne járjon együtt a feltámadás tagadásával – vagyis ne azért hamvasszanak el egy holttestet, mert mindegy, mi lesz vele. Vidéken egyébként más a helyzet: ott még többnyire hagyományos, koporsós temetést tartanak, mivel vagy a településé, vagy az egyházközségé a temető, ezért könnyebb megváltani a sírhelyet. Budapesten ezzel szemben gyakran a templomokban végzik el a temetési szertartást, főleg ott, ahol urnatemető is van. Emellett léteznek közös sírhelyek, illetve templomi szórók – ilyen található például Gazdagréten is. Ha ezt választják a hozzátartozók, akkor az elhunyt hamvait az altemplomban egy szóróurnából az úgynevezett osszáriumba, vagyis a közös nyughelyre pergetik. Ez azért is egyszerűbb megoldás, mert a sírhellyel így egyáltalán nem kell foglalkozni, mégis megszentelt helyre kerülnek a földi maradványok, és a szertartást is meg lehet tartani az altemplomban.
Létező gyakorlat az is, hogy a hozzátartozók egy urnában otthon tartják a hamvakat, noha a Hittani Kongregáció nem ajánlja ezt az eljárást. Nem véletlenül. Mert bár sokan választják ezt az emlékezési formát, de szintén sokakról idővel kiderül, hogy lelkileg nem bírják el ennek a terhét. A temetőlelkészség vezetője szerint békétlenséget okozhat, ha az elhunytnak nincs olyan külön kegyeleti helye, ahol más áhítattal, a hétköznapokból kilépve lehet emlékezni rá. Odahaza elég egy képet, szobrocskát vagy egyéb emléket őrizni.
A temetés katolikus szertartása
Sokan összemossák a temetés szertartását a gyászmisével, pedig utóbbit az örök nyugalomra helyezéshez egyáltalán nem kötelező tartani. A temetési szertartásnak két része van, az egyiket a ravatalozóban (vagy a templomban) tartják, a másodikat pedig a sírhelynél. Az első részben a pap köszöntése után válaszos zsoltár, majd az igeliturgia következik. Ennek része a gyászbeszéd, amely az egyház vigasztalását tolmácsolja, a család emlékező gondolataival. Ezután a búcsúvételkor a pap szenteltvizet hint a ravatalra. A hívek könyörgése, a Miatyánk és a záróének után indul el a gyászmenet a sírhoz – pontosabban ahhoz a helyhez, ahol az urnát vagy a koporsót elhelyezik. Itt a pap megáldja a sírhelyet, majd az urnát vagy a koporsót a sírba helyezik, közben a pap imával búcsúzik. Következik a Hiszekegy elimádkozása, a hívek könyörgése a hozzátartozókért, imádságok, énekek és a temetési szertartás néhány mondatos befejezése. Ez a pontos menetrend megtalálható a Budapesti Katolikus Központi Temetőlelkészség honlapján is, nem véletlenül: sokan nem tudják, hogyan zajlik a szertartás. Károly atya szerint ennek egyszerűen az az oka, hogy (szerencsére) egy átlagos katolikus hívő keveset jár temetésre. A szertartás egyébként az egyház részéről az irgalmasság testi és lelki cselekedetének is tekinthető, hiszen a pap vigasztalást nyújt, és megszenteli az elhunyt földi maradványait, illetve a sírhelyet, amelyet meg is áld. A szertartás során a kántornak is fontos szerepe van. Egyrészt akkor, ha a hívek kifejezetten igénylik az énekes emlékezést. De abban az esetben is szükség lehet a segítségére, ha csendes szertartás zajlik, mivel a liturgiában van párbeszédes ima, amelynél a feleleteket az egybegyűltek sokszor nem tudják. Ezzel együtt természetesen gyakran előfordul, hogy a pap egyedül vezeti a szertartást – mondta kérdésünkre egy kántor. A temetések nagy anyagi terhet jelentenek a hozzátartozók számára, akik ezért gyakran az énekes szolgálat elhagyásával csökkentik a költségeket.
A búcsúvétel zenéje
A temetéseket a katolikus egyház temetési szertartáskönyve (Ordo exsequiarium) alapján tartják. Ebben többféle változat megtalálható, amelyek részleteit a gyászolók – ha akarják – egyeztethetik a pappal vagy a kántorral. Maga a szertartás főleg gregorián énekeket tartalmaz, ezek mellett lehet szabadon választani népénekeket, amelyeket például a gyászmenetben vagy a sírnál énekelnek, a szertartás kötött menetén kívül. A temetési szertartáskönyv tartalmazza ezeket az úgynevezett gyászénekeket is, a kántor az itt felsorolt húsz-huszonöt ének közül választhat. Ezek egyébként többnyire megfelelnek a templomban is használatos gyászénekeknek – mondta A Szívnek nyilatkozó kántor. Így, bár van lehetőség a válogatásra, nem jellemző, hogy a hozzátartozók kérnek egy-egy éneket, ez sokkal inkább az esküvők alkalmával szokás. A vidéki szertartások egyébként zeneileg is eltérőek: itt helyi szokások szerint helyi népénekeket énekelnek. Az orgonás temetés is ritka – leginkább azért, mert a sírhelynél általában nincs orgona. Az viszont előfordul, hogy világi temetést tartanak a ravatalozóban, és ilyenkor nem a kántor, hanem egy meghívott zenész játszik például szintetizátoron. Gitáros temetéseket is lehet tartani, de ez sem gyakori, mivel a könnyedebb énekek többnyire nem az elmúláshoz kapcsolódnak. Korábban a pap mellett a kántor is liturgikus ruhába öltözött a temetés szertartásához, mostanában egy sötét, elegáns ruha is elegendő. Szintén szokás volt az, hogy a gyászolók külön anyagi hozzájárulással is megköszönték az énekes szolgálatát, mostanra ez is kikopott.
A gyászmise
Ezt a szentmisét nem feltétlenül kell a temetés mellett megtartani, Szederkényi Károly atya szerint azonban fontos, hogy a hívők megéljék az élő közösséget az elhunytakkal. Hitünk azt tanítja, hogy összetartoznak a földi, küzdő egyházban élő keresztények, a tisztítótűzben lévő lelkek és a mennyei, dicsőséges egyház üdvözült tagjai. Ez az egység a szentmisében valósul meg: „Az oltár szinte átnyúlik a túloldalra, ott vannak azok, akik már előrementek” – fogalmaz a plébános. Jézus is azt mondja: „Legyen a csípőtök felövezve, a lámpásotok pedig meggyújtva. Hasonlítsatok azokhoz az emberekhez, akik urukat várják, mikor visszatér a menyegzőről, hogy mihelyt jön és zörget, azonnal ajtót nyissanak neki. Boldogok azok a szolgák, akiket az Úr ébren talál, amikor megérkezik. Bizony mondom nektek: felövezi magát, asztalhoz ülteti őket, aztán megy, és kiszolgálja őket” (Lk 12,35–38). Vagyis azt képzeljük el, hogy együtt vagyunk azokkal, akik már egy mennyei lakoma részesei. Erről szól például Izajás prófétának az a jövendölése is, hogy a „Seregek Ura minden nemzetnek bőséges lakomát rendez e hegyen. Lakomát, ahol lesz finom bor, zsíros, legjava falat és erős színbor” (Iz 25,6). Így gondolunk a túlvilágra, mint egy önfeledt, boldog együttlétre, és ezt az együttlétet jeleníti meg a szentmise.
Károly atya azt is megemlítette, hogy egyes vidéki településeken kifejezetten szigorúan veszik azt, hogy legyen mise temetéskor. Sőt, a gyászmise után néhány héttel ismét be kell mutatni egy misét a halottért, majd van, ahol ezt többször megismétlik. Olyan hagyomány is létezett korábban, hogy egy elhunytért harminc misét kértek egymás után, de ezt ma már nagyon nehéz kivitelezni. Az viszont jelenleg is szokás, hogy a templomokban egész novemberben, vagyis harminc napon keresztül a már nem élő hozzátartozókért ajánlják fel a szentmisét. Ilyenkor a hívek jelezhetik, hogy kinek a lelkiüdvéért szeretnék, ha a pap bemutatná az áldozatot. Károly atya arra is felhívta a figyelmet, hogy
november 1. és 8. között teljes búcsút nyerhet az elhunyt lelkek javára az, aki meglátogat egy temetőt, és imádkozik a megholtakért.
Ezt tiszta lélekkel kell megtenni (vagyis szentgyónást kell végezni, és áldozni is kell), illetve el kell mondani egy imádságot a szentatya szándékára. (Tavaly, a világjárvány miatt egyébként az egyház ezt a búcsúlehetőséget egész novemberre kiterjesztette.) Mindemellett az év bármelyik napján kérheti a hívők, hogy egy elhunytért ajánlja fel a napi szentmisét a pap, ilyenkor az örök üdvösség elnyeréséért imádkoznak.
Temetések világjárvány idején
A koronavírus-járvány a temetkezéssel kapcsolatban is sok mindent felforgatott – mondta a gazdagréti plébános. Egyrészt több halottat kellett eltemetni, ez különösen a Temetőlelkészség ügyintézésén látszott. Ahol volt rá lehetőség, a fertőzések elkerülése érdekében igyekeztek szabadtéren végezni a szertartást. Viszont gyakran előfordult, hogy a hozzátartozók elhalasztották az örök nyugalomra helyezést, ezért nemegyszer sok időt kellett várni, hogy sor kerülhessen egyegy szertartásra. A gyászolók ugyanis inkább megvárták, hogy mindenki, aki szeretne, búcsút vehessen a halottól.
Megkönnyítik az ügyintézést
A Budapesti Katolikus Központi Temetőlelkészség fogja össze a fővárosban a katolikus temetkezési ügyintézést. Míg egy kisebb településen a gyászolók megkeresik a plébánost, és személyesen kérik halottjuk eltemetését, Budapesten a Temetőlelkészség szervezi meg a szertartást: itt keresnek papot, kántort, itt intézik az adminisztrációt. A testületet Erdő Péter bíboros kérésére hozták létre, bécsi mintára. A kezdetektől Szederkényi Károly atya vezeti, jelenleg Gazdagréten van a központi irodája.
Alapvetően egy plébánosnak tudnia kellene a saját halottjáról, és neki is kellene eltemetnie. Azonban előfordul, hogy a hozzátartozók nem hívők, vagy nem ott laknak, ahol korábbi rokonuk templomba járt, így bonyolult felvenniük a kapcsolatot a helyi pappal. A Temetőlelkészség ebben segít: a partner temetkezési irodáktól megkapja az elhunyt adatait, amennyiben a gyászolók az irodánál jelezték, hogy egyházi szertartást is szeretnének. Ezután a lelkészség munkatársai felveszik a kapcsolatot az elhunyt családtagjaival, és egyeztetnek a szertartás részleteiről. Így előfordul, hogy a szertartást végző pap és a gyászolók nem is találkoznak a temetés előtt. Egyébként egy plébánosnak a hozzá tartozó halottat lehetősége és joga van eltemetni. Éppen ezért a központi szervezet rendszeresen megkeresi az illetékes papot, és egyeztet vele arról, hogy el tudja-e vállalni a szertartást. Ha ennek valamilyen akadálya van, más papot és szolgálattevőket keresnek. Az elhunyt személyes adatait azonban a saját plébániáján kell a halottak anyakönyvébe bejegyezni. A Temetőlelkészség arról is gondoskodik, hogy az adatok eljussanak a megfelelő helyre, és az anyagiak rendezését is koordinálja. Mindez komoly adminisztrációs és szervezőtevékenységet igényel, megfelelő munkatársakkal – hangsúlyozza a lelkészség vezetője. Többször is megesett már, hogy egy-egy plébános nem tudta, ki temette el a hozzá tartozó elhunytat. Ilyenkor a rokonok megkérnek egy világi embert, hogy tartson egy szép szertartást. Az illető akár fel is öltözött úgy, mint egy pap, és valamilyen – de nem keresztény módon – eltemette a halottat. A Katolikus Temetőlelkészség ezt a gyakorlatot is kiküszöböli, és biztosítja az egyházi szertartást.
Mi tehát a teendője a fővárosban annak, aki elvesztette egy szerettét? Felkeresheti az elhunyt lakóhelye szerinti plébániát vagy egyenesen a Katolikus Temetőlelkészséget. Emellett kapcsolatba léphet azon temetkezési irodák valamelyikével, amelyek elintézik a világi és az egyházi teendőket is – így is a Temetőlelkészséghez jut el. Ezután egyeztetik vele az elhunyt adatait, illetve a temetéssel kapcsolatos elképzeléseit. Károly atya szerint mindez kissé személytelenné teszi a temetési ügyintézést, ugyanakkor Budapesten szükséges és hasznos egy ilyen, a plébániákat összefogó szervezetet működtetni.
A cikk A SZÍV Jezsuita Magazin 2021. novemberi számában jelent meg. Ide kattintva belelapozhat, megvásárolhatja, vagy akár elő is fizethet a lapra!
Fotók: Orbán Gellért