A lelkipásztor számára különleges lehetőségek adódnak szolgálata során, hogy olyan mélyen lásson bele a többségi társadalom közelében, de attól egészen eltérő szociokulturális közegben élő emberek, közösségek mindennapjaiba, életfordulóiba, ahogyan az másoknak nem adatik meg. Ennek következtében aztán közvetítővé, egy teljesebb emberség és elfogadás tanújává, képviselőjévé válhat.
Keresztényektől sokszor hallani, hogy a cigány közösségek életében „két szentség van”: a keresztség és a temetés. E megállapítás annyiban igaz, hogy náluk az élet tisztelete sokkal erősebb, mint a többségi közösségek körében. Ezzel nem állítom, hogy az utóbbi évtizedek során a többségi társadalom mellett a cigány közösségekben is ne erodálódott volna az élet tisztelete, azonban az abortusz, az eutanázia gondolata-gyakorlata elsősorban nem hozzájuk köthető.
A cigányság élet iránti tiszteletének sok összetevője lehet. Akik az évszázadok vándorlása során sokkal szorosabb kapcsolatban éltek együtt a természettel, mint mások, azoknak ez bizonyára a gondolkodásukra, életfilozófiájukra is hatással volt.
Ha figyelembe veszem, hogy a cigány közösségekben – sokszor az egészségtelen életvitel, a szegénység miatt – jóval rövidebb az emberek átlagos élettartama, nemegyszer akár tíz évvel is, mint a többségi társadalomban, az időskor sokkal nagyobb ajándéknak számít és tiszteletnek örvend.
Közösségeikben a magukkal hozott szellemhit mellett az örök életbe vetett hit is igen erős. Igaz, ez gyakran sokkal materializáltabb formában jelenik meg. Mindez jól látható a díszes sírhelyek kialakításán: a kripták szőnyegekkel borításán, az „üvegházakkal” körbevett sírhelyeken. A kriptában elhelyezett tárgyak: ruhák, használati eszközök, legyen szó akár az elhunyt televíziójáról, sokkal inkább egy immanens világra utaló környezet elképzeléséről tanúskodnak, mintsem a keresztény tanításban megjelenő transzcendens örök életről.
Szokták mondani: ki mint élte életét, úgy is hal meg. Ez hatványozottan érvényes a cigány közösségekre. A családi, testvéri kapcsolatok központi szerepe náluk már a búcsúzásnál, a beteg elkísérésében megmutatkozik. A kórházi látogatóknak a többség által nem értett nagy száma jelzi, hogy a cigányok körében a családi kapcsolatok megélése sokkal intenzívebb, mint nálunk. A cigánytelep sokszor közös otthon volt, ahol az egyes személyek civil életébe való belépés teljesen természetesnek számított. Nem voltak zárak, kilincsek. Mindenki mindenkinél otthon érezhette magát, még akkor is, ha a családok között olykor késhegyig menő viták akadtak.
Egy cigány közösség számára, ha megosztott is, az elhunyt temetésén való megjelenés egyértelmű, már-már kötelező gesztus.
Csobánkán az első szolgálatom egy elhunyt cigány emberért bemutatott, a gyászidőt lezáró szentmise volt. A község valamennyi cigány lakosa jelen volt a liturgián, függetlenül attól, hogy a katolikus vagy a baptista közösségbe tartozott-e. A temetés másnapján az egyik baptista testvér nagy örömmel köszöntött az élelmiszerüzletben, és meglapogatta a hátamat: „Üdvözöllek, József testvérem!” A katolikus pénztáros megkérdezte a barátomat: „Honnan ismered te a mi papunkat?” A válasz így hangzott: „Látod, te gádzsó (magyar) vagy, és még a saját papodat sem ismered? Tegnap óta mi barátok lettünk!” Mivel a halotti toron mindenki jelen volt, nagy örömükre, hogy elfogadtam a meghívást, a teljes cigány közösség, felekezethez tartozástól függetlenül a barátom lett.
Nagyszerű élményben volt részem Pilisvörösváron egy idős asszony temetésén, akit a helyi svábság is nagyon tisztelt. Legalább ötszázan lehettünk a nyitott koporsó körül. Elöl egy cigányzenekar, hátul pedig a sváb sramlizenekar kísérte a menetoszlopot. A kis ministránsfiú, aki mellettem jött, addig sohasem látott ilyen kompániát összegyűlni. (Igaz, én sem.) Odahajolt hozzám, és ezt súgta a fülembe: „József atya! Ez baromi jó! Legközelebb, hogyha ilyen lesz, megint engem hozzon magával!”
A sírnál, mivel még sok dalt elénekeltek a gyerekek, unokák, miután beszenteltem a sírt, elbúcsúztam tőlük, mondván, hittanórára kell mennem. Még megemlítettem: „Milyen szép lenne, ha szentmise keretében is elbúcsúznátok a mamától, és eljönnétek a templomba!” A „vajdájuk” megígérte, hogy így lesz, de most a halotti toron mindenkinek, aki él és mozog, jelen kell lennie.
Csodák csodájára a család befizetett egy szentmisét. Egy szombat reggel nyolckor vártam a közösséget. „Természetesen” senki sem volt a templomban. A kántorunk megjegyezte: „Atya nem lehet ennyire naiv. Elhitte, hogy eljönnek!?” No, mindegy. Elkezdtük a misét, úgy negyedórai várakozás után.
Néhány perc múlva, a közgyónás közben nyílik az ajtó, és két autóbusznyi ember tódul be a templomba. Miután mindenki helyet foglalt, szólok a kántornak, hogy akkor kezdjük elölről a szentmisét. Mikor búcsút mondtam a vörösvári közösségnek, a helyi lapban megemlékezett erről a szentmiséről, mint a legszebb élményéről, amelyet együtt éltünk át a faluban.
Nem kevésbé volt emlékezetes a szomszédos Csobánkán egy temetés, amikor is szintén egy közkedvelt, sokak által szeretett cigány férfit búcsúztattunk. Horváth Józsi daganatos betegségben hunyt el. Az egyetlen cigány ember volt, akit már a kórházban, majd otthonában is elláttam a szentségekkel. Korábban még Csatkán is együtt voltunk egy zarándoklaton. A temetésre nagyon sokan eljöttek, még a polgármester is jelen volt.
Nagycsütörtökön halt meg Józsi. A család kérésére nagyszombat délelőttre tettük a temetést. És képzeljék el, a szertartás kezdetén elkezdett esni a hó! A sírba tétel alatt már minden fehér volt. Néhány órára megmaradt a fehér hótakaró. Így szóltam a jelenlévőkhöz: „Látjátok! Józsi szerető, tiszta szíve kedvéért a Jóisten mindent patyolatfehérbe öltöztetett!”
„Halálodat hirdetjük, Urunk, és hittel valljuk feltámadásodat!” Feltámadt Krisztus, Józsival együtt. Valóban feltámadt! Így üzent nekünk.
A cikk A SZÍV Jezsuita Magazin 2021. novemberi számában jelent meg. Ide kattintva belelapozhat, megvásárolhatja, vagy akár elő is fizethet a lapra!
Illusztráció: Meszleny Anna