Ha nem vagyunk képesek áldozatot hozni, szeretni sem tudunk – vallja Laczkó Zsuzsanna, a Jézus Szíve Társasága elöljárója. E szerzetesközösséget A Szív újságot is elindító Bíró Ferenc jezsuita alapította.
A szerzetesi életed alapvetően áldozat?
– Én inkább úgy fogalmaznék, hogy szeretetből történő odaadás. De persze úgy is lehet az életre tekinteni, mint valakinek, valamiért odaadott áldozatra.
Tehát a szeretet áldozat?
– Szent Ignác meghatározása szerint „a szeretet a kölcsönös közlésben áll, aki szeret, adja és közli azt, amije van”. Aki igazán szeret, számítgatás nélkül ad, és maga is benne van az ajándékban. Végső soron minden szeretet életünk egy részének odaajándékozása, tehát áldozat is. Ha nem tudunk áldozatot hozni, akkor szeretni sem tudunk. Lehet persze adni a fölöslegből is, de az nem áldozat. Közösségünk alapítója, korának sajátos nyelvezetével, arra bátorított bennünket, hogy teljesen adjuk oda magunkat áldozatul Jézus Szent Szívének. Ajánljuk neki testünket, lelkünket, vágyainkat, érzéseinket, terveinket, gondolatainkat, cselekedeteinket – mindenünket.
Konkrétan miben szoktad érezni legjobban, hogy áldozatot hozol?
– Néha nagyon nehéz időt szakítanom egy-egy olyan tennivalóra, amire feladatom figyelni, de nem annyira az én világom. Mégis foglalkoznom kell vele. Ilyenkor arra gondolok, hogy az Úr kéri ezt tőlem, türelemért imádkozom, és teszem, amit kell.
Az áldozathozatal az emberré válás kezdetétől megfigyelhető, ott van a legkorábbi barlangrajzokon, és minden komolyabb vallási irányzatnak központi témája. A „mai ember” azonban mintha nem tudna mit kezdeni vele…
– A „mai ember” talán inkább a jóléti társadalom embere, aki nem éli meg, hogy az élet érdekében a közösséggel összefogva kell küzdenie, áldozatot kell hoznia. A fogyasztói társadalom az individualizmusra épít, abból húz hasznot, hogy kiélezi az emberek önközpontúságát. Azt sulykolják, hogy ezt vagy azt megérdemeljük, kijár nekünk. Jálics Ferenc jezsuita szokta mondani a lelkigyakorlatain, hogy kétféle módon lehet élni: énközpontúan, vagy úgy, hogy az életem során Istent igyekszem a középpontban tartani. Monty Williams kanadai jezsuita, aki ismert játékfilmekkel szokott lelkigyakorlatokat szervezni, ezt úgy fogalmazza meg, hogy narcisztikusan is lehet élni, de az az igazi élet, ha az ember öntranszcendens.
Mégis inkább énközpontúak vagyunk.
– Az önközpontú ember zsákutcája, hogy kiszolgáltatottságának és elégtelenségének tudata szorongóvá teszi, félelemmel tölti el. Énközpontúságának igazolására és a folyamatos belső szorongás kompenzálására még ideológiákat is gyárt. Esetleg hatalommal igyekszik védeni a status quót, azokat a határokat, amelyek között még úgy-ahogy biztonságban érezheti magát. Ezzel szemben az öntranszcendens ember nem a földi dolgokban keresi a biztonságát, hanem a meggyökerezésben. A hívő ember számára semmi sem jelenthet nagyobb biztonságot, mint hogy Istenbe gyökerezetten élhet. Nem gyárt ideológiát, hanem rácsodálkozik a misztériumra. Nem keresi a hatalmat, és nem akar manipulálni, hanem az Istenbe gyökerezettségéből fakadóan kreatívan él, a nagylelkű odaadó szeretetben tapasztalja meg a biztonságot. A hívő ember élete ezért tulajdonképpen a kiüresedés által válik teljessé.
Van-e valamilyen módja annak, hogy öntranszcendens lényekké nevelődjünk?
– A lelki szegénység megtapasztalása és a hálás lelkület ébren tartása segíthet. Ha ráébredek, hogy teljesen Istentől függök, és hogy az életben minden ajándék, akkor egyszerre tapasztalom meg a teljes szegénységet és a végtelen gazdagságot, ami hálássá tesz és viszontszeretetre indít. Mindannyiunk életében vannak dolgok, amelyekért hálát adhatunk, és ezeket fontos tudatosítanunk, ha máskor nem, hát lelkigyakorlatokon.
Lehetne az öntranszcendenciát intézményes formában is tanítani?
– Ha a diákoknak adunk esélyt arra, hogy ne csak elméleti tudást szerezzenek, hanem szociális gyakorlatuk is legyen, s találkozhassanak olyan emberek emberekkel, akik szükséget szenvednek, ezzel nagyon sokat segíthetünk nekik. Életre szóló élmény lehet annak megtapasztalása, hogy milyen is szegényekre, hátrányos helyzetűekre áldozni az időnket. Az ilyenkor megszülető érzés általában az öröm ajándéka: hogy öröm adni, segíteni, meghallgatni, türelmesnek lenni, és hogy ezáltal mi magunk is elfogadottá válunk, megtapasztaljuk szerethetőségünket. Ha szellemileg sérült emberekkel foglalkozunk, az is gyakori tapasztalat, hogy sokkal többet kapunk, mint amennyit mi tudunk adni. Így ébredhetünk rá arra, hogy minőségét tekintve többféle öröm van. Ahogy Loyolai Szent Ignác is rájött, amikor a betegágyán feküdt, és unalmában a szentek életét olvasta, hogy ez olyan álmodozásra indítja a képzeletét, ami felemeli a lelket, és maradandó békességet hagy maga után. Van aztán olyan álmodozás is – Szent Ignác számára a lovagregények világa volt ilyen –, amely először ugyan érdekes, és lelkesíteni is tud, de mindez hamar elillan, sőt, aztán fáradttá, elcsigázottá válik tőle az ember. Az igazi szeretet, bár áldozattal járhat, végső soron lélekemelő öröm, ezért van az, hogy nem fáradhatunk bele.
A te sorsodba hol „kavart bele” Isten úgy, hogy aztán szerzetes nővér lettél?
– Az egyik korai élmény, amit Istennel tudok kapcsolatba hozni, hogy otthon gregorián zenét hallgatok. Talán hatéves voltam, és világosan éreztem, hogy ez a zene átvisz egy másik világba. Fogalmam sem volt ekkoriban, hogy vannak szerzetesek, csak azt tudtam, hogy én szeretnék egy ilyen világban élni. A bakelitlemez borítóján volt egy román kori templom. Nagyon tetszett. Mozart Requiemjét is hallgattam órákon keresztül. A másik emlékem szintén kislány koromból való, nyolc-tíz éves lehettem. Hazajött a nővérem, aki akkoriban egyetemistaként már ritkán volt otthon, és esténként Lisieux-i Szent Teréz önéletrajzából olvasott föl nekem. Nagyon vonzónak találtam Teréz kapcsolatát Jézussal, vágyakozást ébresztett bennem.
Aztán nagy hatással volt rám a nővérem esküvője is. Semmi extra dolog nem történt, csak a nászmisét elkötelezett fiatalok közösségében ünnepeltük, és a körükben megtapasztalt szeretet mélyen megérintett. Erős vágy támadt bennem, hogy én is komolyan Jézushoz tartozhassak. Végül az életem első Szent Ignác-i lelkigyakorlatát említeném. Ekkor már egyetemista voltam. Isten szinte fogható közelségbe került, és hirtelen életem minden eseménye – köztük nehéz dolgok is, például édesanyám halála vagy a szerelmi kapcsolatom lezárulása – értelmet nyert. Ezen a lelkigyakorlaton azt éltem meg, hogy az életemben semmi sem volt véletlen, nagyon közel lehetek Istenhez, és szeretve vagyok, és ettől semmi sem fontosabb számomra. És természetesen úgy éreztem, hogy erre a szeretetélményre valahogy válaszolnom kell. Orvosi egyetemre jártam akkor, s arra gondoltam, hogy választok szépen egy betegápoló szerzetesrendet, és így élem majd le az életem. De nem találtam olyan közösséget, amelynél egyértelműen otthon éreztem volna magam. A lelkigyakorlaton viszont úgy éreztem, hogy ebben a világban nagyon otthon vagyok. Arra gondoltam, úgy használhatok legjobban, ha másokat is hasonló találkozásokhoz segítek Istennel, mint ami nekem megadatott. Ez annyira erősen határozott hívásnak tűnt, hogy orvosi diploma ide vagy oda, nagyon világosan éreztem, hogy nekem a lelkigyakorlatos szolgálatban kell elköteleződnöm.
Sokan vannak, akik nem önkéntesen hoznak áldozatot, hanem maguk válnak áldozattá, még ha életben maradnak is. Ők hogyan viszonyuljanak ahhoz, ami velük történt?
– Még Kanadában az egyik tanárom fogalmazott meg egy gyönyörű képet: ha egy fát megsebeznek, megfűrészelnek, és ezt a sebét valahogy letakarják, ott a fa elkezd korhadni, mély odú alakul ki a seb helyén, és ha jön egy zivatar, ezen a ponton fog eltörni a fa. De ha nem takarják le a sebet, kiforrja
magát, és ez lesz az egész fa legerősebb pontja, beletörik a fűrész. Az emberi életben is így van:
ha nagyon mély sebet kapok, és takargatom, esetleg szégyellem, „elásom”, a fájdalom elkezd emészteni, és előbb-utóbb bele fogok törni.
De ha hiszek abban, hogy az életemben semmi sem lehet véletlen, és kiteszem a sebeimet Isten erejének, a tőle kapott élet napjának és melegének, esőjének és hidegének, akkor ki tudják forrni magukat, és gyógyult sebzettségem válik az életem legerősebb pontjává.
Szerzetesközösségetek alapítójának szerinted melyik gondolata különösen időszerű a mai ember számára?
– Páter Bíró nagyon sokat beszélt az engesztelésről, amely a száz évvel ezelőtti katolikus világ egyik kulcsszava volt. Attól tartok, ma már nem nagyon értjük ezt a kifejezést, és persze már Bíró Ferenc idejében is sokféleképpen lehetett engesztelni. Nekünk például a szerzetesi fogadalmunk része e felajánlás: „Fogadd életemet, melyet áldozatul fölajánlok népem és az egész világ bűneinek engesztelésére.” Tudni érdemes azonban, hogy alapítónk számára az engesztelés elsősorban nem böjtöt, sanyargató övet, önostorozást jelentett (ezeket nagyon komolyan alkalmazta a korabeli szerzetesség), hanem olyan viszonyulást a teremtett világhoz, ami ma is példamutató lehet. Azt tanította, hogy úgy használjuk a teremtett világ javait, hogy ne éljünk vissza Isten ajándékozó jóságával. Mi nem kihasználjuk az életet és a lehetőségeket, hanem nagy tisztelettel és hálával élünk velük, nem pusztán önmagunk hasznára, hanem a lelkek megmentésére és megszentelésére, végső soron pedig a Teremtő dicsőségére. Az „anyag megszentelése” páter
Bíró egyik központi gondolata volt, ami nagyon foglalkoztatta. Ferenc pápa is többek között erről beszél Laudato sí’ kezdetű enciklikájában, hogy mi, emberek mindig hármas kapcsolatban élünk: Istennel, a felebaráttal és a földdel (beleértve saját adottságainkat is). Fontos, hogy ennek a hármas kapcsolatnak mindig tudatában legyünk, ne csak magunkra gondoljunk, hanem például a jövő nemzedék iránti felelősséggel bánjunk a Föld javaival. És ez már az engesztelés egyik formája, mondaná Bíró Ferenc. Mert bizony áldozatot kíván meg, hogy ne kizsákmányoló, hanem kiengesztelt viszonyunk lehessen a környezetünkkel, végső soron pedig a minket megajándékozó Istennel.