A pápa megválasztásának hírére szokás szerint nagy tömeg gyűlik össze a Szent Péter téren. Az új egyházfő kilép az erkélyre, de csak a sötét kontúrját lehet látni. Kérdést intéz a tömeghez: „Miről feledkeztünk meg?!” Nincs köszönés, bemutatkozás, ima nem üdvözöl senkit. Döbbent csönd. Majd még egyszer a fagyos hang: „Miről feledkeztünk meg?!” S ő maga ad választ: „Megfeledkeztünk Istenről!”
Paolo Sorrentino két legutóbbi filmjét a magyar művészmozik is játszották: A nagy szépség (La grande bellezza, 2013) és az Ifjúság (Youth, 2015) lélegzetelállító képei, valamint a rendezőre jellemző metsző bölcsességek újra elbájolhatták filmjeinek kedvelőit. Legutóbbi vállalkozása, Az ifjú pápa (The Young Pope, 2016) nem széles vászonra készült: tízrészes tévésorozat.
Régiesen új
Az ifjú pápa (Jude Law) amerikai, reggelire csak egy doboz diétás kólát kér. Alkatára nézve kék szemű leányálom, amire saját testépítő termében még rá is gyúr. Nagy élvezettel cigarettázik, de nem nyilvánosan, egyáltalán alig mutatkozik a Vatikán falain túl. Sajátos katolikus vallásfilozófiája, hogy elődeivel ellentétben Róma püspökeként vissza kell húzódnia. De miért hallgat a pápa? Talán haragszik? Vagy nem érdemeljük meg? Isten is hallgat, hát a pápa is hallgat? Esetleg így lehet újra felépíteni a kiüresedett, agyonmagyarázott és így lebontott katolikus misztériumot?
Az új egyházfő neve XIII. Piusz. Első teendőinek egyike, hogy washingtoni őrzési helyéről visszakéri a pápai hármas koronát. Ha éppen nem edz, vagy nem sétál a Vatikán kertjeiben, akkor csupa arannyal átszőtt liturgikus ruházatba öltözik. Szereti a latint, a tömjénfüstöt, a piros pápai cipőt, ahogy reneszánsz elődei is. Mindezeket azonban nem pusztán kedvtelésből veszi elő: új egyházképet épít általuk. Amit művel, abban nem sok jámborság van, inkább nagyon is átgondolt stratégia: olyan egyházat szeretne felébreszteni, amelynek középpontjában szigorúan csak a magasságbeli Isten van. Mivel azonban ő ebben a világban nem érhető el kézzelfogható módon, a tisztelet középpontjában marad a pápa. XIII. Piusz határozott meggyőződése, hogy csakis a pápa hatalmának megerősítése és a neki való feltétlen alávetettség által válnak újra értelmezhetővé azok a jelek, elevenednek meg azok a kérdések, és derengnek fel azok a félelmek az egyházban, amelyek az énközpontú embert visszavezetik Istenhez.
Nem jó, de szent
Első megjelenésétől világos, hogy Sorrentino pápája nem szokványos főpap, s nehéz is megszeretni. A rendező külön gonddal rá is élesít arra, hogy az egyházkormányzat központját – élen a pápával és a bíborosokkal – nem éppen a hit, az imádságos lelkület vagy meghitt viszonyrendszerek jellemzik. Sorrentino karakterei egyáltalán nem azok a kenetteljes, kissé bugyuta, de azért kedvesen jámbor főpapok, akik a latin szappanoperákban – többnyire mellékszereplőkként – felbukkannak. Az ifjú pápa Vatikánja csupa hatalmi játék és intrika, meglepő éleselméjűséggel (és a néző számára szórakoztatóan) fondorlatoskodó szereplőkkel. A néző talán észre sem veszi, mikor áll XIII. Piusz mellé, és kezd el szurkolni az ifjú pápa terveinek. Mert bár ez a pápa mindig kiszámíthatatlan, megnyilvánulásai világi szempontból eléggé furák, arroganciája pedig aligha szárnyalható túl, valahogy mégiscsak a legegyenesebb és legtisztább egyházi ember az egész Vatikánban. Mi több: a szentség jeleit kezdi mutatni, amin olyasmit érdemes érteni, hogy – másokkal ellentétben – nem csupán a saját erejében bízik. XIII. Piusz imádkozik is! Az ima mindenesetre számára nem annyira érzés vagy hangulat kérdése, inkább kötelesség, és ő teszi is a dolgát, még áldozatot is hoz, például amikor a nyilvános szereplésektől való irtózása ellenére kiáll gyermekeket keresztelni. Afrikába is elmegy a szegények közé, ahol az egyháziak részéről szörnyű visszaélésekre jön rá, amelyeket végül is rendbe tesz. Sőt még annak is tanúi lehetünk, ahogy másokat imádkozni tanít. És amikor igazán besűrűsödik körülötte a fondorlatosság, egyszerűen letérdel, és csendes imáival addig ostromolja az eget, amíg valami „csoda” nem történik. És valami mindig történik ilyenkor, valami, ami csodaként is értelmezhető, ám a film sohasem csúszik át a fantasztikum szférájába.
A sebzettség ereje
Közben megtudjuk, hogy gyermekkorában az ifjú pápa életét szörnyű törés érte. A kamaszodó gyermeket szülei elhagyták, így került egy apácák vezette intézménybe, illetve később egyházi pályára. A háttértörténet által Sorrentino nagyon élesen rávilágít a XX. század második felében berobbanó erkölcsi szabadosság súlyos ellentmondásaira és következményeire. XIII. Piusz szülei ugyanis hippik voltak, és éppen a nagyobb szabad(os)ság nevében hagyták el gyermeküket. A filmben és a valóságban is ezért válik a next generation konzervatívvá: ami ugyanis a múlt századi generáció számára a szabadság győzelme volt, a következő nemzedék számára már a kiszámíthatóság, a rend, a biztonságot adó család s ezzel együtt egy egész világ szétesését jelenti. Ezért lesznek a modern kor utáni fiatalok sokkal fogékonyabbak a hagyományra, szomjazzák a törvények és előírások biztonságát, elbűvöli őket a múlt rendszereinek vélt vagy valós rendje, és mindez természetesen megfigyelhető az egyházi struktúrákban is. A XIII. Piusz alakján keresztül bemutatott jelenség tulajdonképpen reakció a teljesen széthulló nyugati társadalom és az üzenetében sekélyessé vált, küldetéstudatában meggyengült európai–amerikai vallásosság vergődésére.
Őszentsége tévedése
Sorrentino Vatikánjának legjobban félrevezető hiányossága, hogy XIII. Piusz és az evangéliumok Jézus Krisztusa köszönőviszonyba sem kerülnek egymással. A Názáreti egyáltalán nem referencia, egyszerűen kimarad a filmből. Neve is csak Krisztusként hangzik el egyetlenegyszer, de akkor is csupán a neokonzervatív pápa egyik titulusának díszeként, tudniillik hogy Róma püspöke Jézus Krisztus földi helytartója is.
Az ifjú pápa életével, egyház- és istenképével tulajdonképpen visszalép az Ószövetség korába: például épp azzal, hogy amiként Isten láthatatlan, úgy a pápát se lehessen túl sokat látni. A legfőbb főpap szerepe kimerül abban, hogy uralkodik, törvénykezik, és nagyritkán vállalkozik egy-egy liturgikus szerepre, ahogy a jeruzsálemi főpap is évente egyszer belépett a szentek szentjébe.
Keresztény megközelítésben éppen az a legnagyobb gond Sorrentino filmjével, hogy a benne mellékesen felsejlő, távoli, legfőképpen pedig hallgatag Isten képe szöges ellentétben áll a Mindenhatónak azzal az arcával, amely Jézusban ismerhető fel. A kereszténység legfőbb vonatkoztatási pontja ugyanis nem a hatalmi harcokban ügyesen manőverező neobarokk főpap, hanem az egyszerű vándortanító, aki megszólít, tanítványokat gyűjt maga köré, megesik a szíve az embereken, és megbékélést, gyógyulást hoz, ahol csak teheti. Legfőképpen pedig életét adja szeretteiért. Ezzel ellentétben XIII. Piusz irtózik az emberektől, egyházában a vallásos hitnek majdnem kizárólag funkcionális szerepe van, mégpedig a hatalom szolgálatában. A konkrét ember kérdései, gondjai, szenvedése, az emberi élet értelme és végső reménye többnyire mellékes marad a filmben. Itt az egyház elsősorban a belső hatalmi harcok csatamezeje. Ezenkívül a pazar vatikáni hátterek, a pápai lakosztályok, a csodás kertek és múzeumok világát látjuk, és persze a nagyszerűen kidolgozott karakterek feszültségekkel mindig teli és ezért szórakoztató súrlódását. Amikor azonban a rendező felvonultatja a kultúrkatolicizmus legjavát, arra is rámutat, hogy a sok csipke, a csillogó arany, a súlyos szépségű egyházhatalmi szimbólumok, a hímzett palástok, a drágakövektől csillogó süvegek és a sűrű tömjénfüst kiválóan alkalmasak arra, hogy eltakarják a megoldatlan problémák tömkelegét, sőt az égbekiáltó bűnöket is. Az akolszagú jó pásztornak, aki közelről ismeri juhait, ebben a filmsorozatban nyoma sincs.
Katolikus sci-fi
A tudományos-fantasztikus kalandfilmekhez hasonlóan Paolo Sorrentino is olyan világot vetít előre, amely rendkívül mereven strukturált, nagyon tekintélyelvű, szereplőinek öltözéke néha mulatságosan konzervatív, céljaik pedig az univerzális távlatok ellenére nagyon is földhözragadtak. (Sohasem értettem, hogy a sci-fik világában ugyan miért kellene a galaktikus utazásokra középkori öltözetben, súlyos palástokban, hosszú szárú bőrcsizmákban, vértekkel és kardokkal útra kelni, még ha utóbbiak pengéje lézerből van is…) Az ifjú pápa stílusa is alaposan a múlt kellékeiből építkezik, modora kínosan teokratikus, de azért látszik, hogy tanulékony. Sokkoló első megnyilvánulása miatt természetesen nem válik a média kedvencévé, a templomok kiürülnek, az egyház anyagi bázisa megroppan. Ez az első látásra „áldatlan” helyzet azonban nagyon jól megmutatja neki, kik azok, akikre az összeomlás szélén csakugyan számíthat. És ezek az egyháziak egytől egyik olyan sebzett lelkek, akiknek a társaságát XIII. Piusz korábban kifejezetten kerülte: alkoholfüggő plébánosok, hájas és nyájas méltóságok, homoszexuális hajlamú papok, együgyű jámborkodók. A megalázó helyzet, amelybe sajátos arroganciájával és éretlenségével manőverezte az egyházat, kikezdi az ifjú pápa világának eszmei merevségét, és a főpap kénytelen lesz megbízni az elsőre gyengének látszó emberek jóságában. Közben pedig saját sebzettsége is egyre jobban tudatosul benne. Mindez egészen új távlatokat tár fel XIII. Piusz és egyháza számára. Így a sorozat végére mégis kimondottan szerethetővé válik az első amerikai származású pápa.
Érdemes még egy gondolat erejéig megállni a katolikus világ meglehetősen tipikus „márkajegyénél”, a papi nőtlenségnél. Sorrentino filmjében ennek intézménye egyáltalán nem kérdéses, jóllehet szexuális kicsapongás, szaftos jelenetek ebben a sorozatban is bőven előfordulnak. Úgy látszik azonban, a rendező olvasatában nem a cölibátussal van baj, hanem az egyes emberekkel és a papneveléssel. A frissen megválasztott pápa legelső dolga ugyanis az, hogy a leendő papság nevelését mielőbb a lehető legjobb embereire bízza. Számára ez mindennél fontosabb, noha nem éppen könnyű feladat. A kettős életet élő, hivatásában meghasonlott klérust a film rendre rossz fényben tünteti fel, de a sorozat folyamán a pápa környezetében megfigyelhető a tisztulás reménykeltő folyamata. Ez külön fájdalmat tartogat számára , mert legjobb gyerekkori barátja is érintett egy kínos ügyben. Végül is az egyház XIII. Piusz kormányzása alatt e tekintetben is jobbá, tisztábbá, megbízhatóbbá válik. Az első amerikai pápa emellett kitartóan zéró toleranciát képvisel a gyermekbántalmazókkal szemben, a házasság intézményét pedig minden törékenysége ellenére egyre odaadóbban támogatja.
Az ifjú pápa a katolikus világot nagy kérdéseket felvetve, intrikákkal, alapvetően mégis a megújulás, az erkölcsi megtisztulás folyamatában jeleníti meg. Ezért az egyházat gyakran kifejezetten lejáratni igyekvő klisékkel ellentétben kifejezetten üde színfoltnak számít a kortárs filmek sorában.