Az egyház jövőjéről gondolkodva mindig bizakodó voltam. Úgy gondolkodtam erről, némiképpen leegyszerűsítve a tapasztalt jelenségek értékelését, hogy nincs is krízis az egyházban. A tapasztalható válság ugyanis csak a nyugati kultúra válsága, miközben az egyház virágzik a déli féltekén, Afrikában, Dél-Amerikában vagy a Távol-Keleten. Ebben a hiszemben vettem kezembe a közelmúltban két könyvet, melyek az egyház lehetséges jövőjével foglalkoznak. Kizökkentettek nyugalmamból.
Mindkét kötet szerzőjétől elolvastam már számos szöveget. Mindketten sokat tettek az egyházért. Egyikük Ralph Martin (1942), az Amerikai Egyesült Államok katolikus karizmatikus megújulásának nagy öregje. Mit mond a Lélek (1994) című könyve hatalmas hatást tett rám gimnazista éveim alatt. Martin családos ember, teológiai tanár Detroitban, elnöke a Renewal Ministriesnek, amely szolgálatai által az egész világra kiterjedő hatást fejt ki, elsősorban a katolikus karizmatikus közösségekben. A másik szerző, Andrea Riccardi (1950) ugyancsak világi ember, a Sant’Egidio alapítója ennek a közösségnek szentelte az életét. Emellett a római La Sapienza Egyetem történészprofesszora, egykori miniszter, akinek gondolkodásmódja az elmúlt években feltárta számomra a szegények evangéliumának mélységét és szolgálatuknak az erejét.
Martin említett könyve, az A Church in Crisis – Pathways Forward [Egyház válságban – Előrevezető utak] címmel 2020-ban jelent meg, míg Riccardi La Chiesa brucia – Crisi e futuro del cristianesimo [Az egyház lángol – A kereszténység válsága és jövője] című kötete 2021-ben látott napvilágot. Korábbi jövőképem nyugalmából éppen e két kötet zökkentett ki, ugyanis mindkettő az egyház fennálló és mély válságáról beszél. Olyan szerzők munkáiról van szó, akik a keresztény misszió frontvonalában, jövőképünk formálása szempontjából pedig kulcsfontosságú szerepben vannak. Mindkettőjüket sokan olvassák világszerte, így Magyarországon is, a hatásuk nem elhanyagolható. Eltérő szempontok szerint értékelik a jelen helyzetet, de érdekes módon mindketten a lángoló Notre-Dame-székesegyház képét veszik mondandójuk alapjául. Riccardi így ír erről:
„A Notre-Dame tüze ma kiemelte azt a sokféle, különböző természetű szálat, amely az európaiakat ehhez a szimbolikus épülethez köti. De már nem csak az európaiak sorsáról van szó: az esemény szimbolikusan az egyház eltűnésének kockázatát is felvetette. A Notre-Dame ég, és a kereszténység kialszik: az egyház szempontjából ez az Anya kudarcának képe, az Anyáé, amely Európa történelmének és kultúrájának gyökerét jelenti. A Notre-Dame sorsa hirtelen szinte materializálja azt, ami a katolicizmussal történik Franciaországban, Európa különböző részein, sőt az egész világon.”
Vajon tényleg válságban van az egyház?
Vajon a strukturális reformok (gondoljunk csak a római kúria megújításának nemrég megjelent dokumentumára vagy a szinódus intézményének dinamikus átalakítására) elegendők lesznek arra, hogy a katolikus misszió hatékony legyen a harmadik évezredben? Vajon mi a katolikus egyház hosszabb távú jövőképe? Távlati jövőjével kapcsolatban az említett szerzők egyike sem pesszimista, hiszen az evangéliumból élő emberekről van szó. A jelenlegi helyzetet tekintve azonban nem túl derűs az a kép, amelyet megrajzolnak előttünk.
Ralph Martin saját korábbi, A Crisis of Truth [Az igazság válsága] című 1982-es könyvére utalva beszél arról, hogy a krízis évtizedek óta jelen van a katolikus egyházban. Az azóta elhunyt világhírű karizmatikus író, Michael Scanlan atya akkor nagy érdeklődéssel fogadta a válságot elemző szöveget, amely kettőjük későbbi barátságát is megalapozta, miközben az Opus Dein keresztül katolikus hitre tért biblikus teológus, Scott Hahn is a mű jelentős hatásáról beszélt. Az a kötet a II. vatikáni zsinat után kialakult válságot elemezte, s annak analízisével szerves folytonosságban született meg a most említett könyv. Ez utóbbiban Martin elsősorban a Ferenc pápa pontifikátusának idején történtek elemzése által von negatív mérleget, nem a pápa tanítását, sokkal inkább a holdudvarát és egyes világegyházi eseményeket bírálva. Ezek közül kiemelkedik az Amoris laetitia kezdetű apostoli buzdítás értékelése, illetve a katolikus szexuáletika elleni támadások számbavétele, elsősorban az egyneműek kapcsolatát és házasságát illető vitákat középpontba állítva. Kiemelkedő szerepet kap a szövegben a később szexuális visszaélések miatt megbukott Theodore McCarrick egykori bíboros története, James Martin jezsuitának az LMBTQ-mozgalommal való kapcsolata, a progresszív német és amerikai bíborosok világegyházi befolyásának kérdése, illetve a családszinódusok és az Amazónia-szinódus kapcsán felmerülő vitás kérdések már-már hangulatkeltő bemutatása. Az adatokkal alaposan és pontosan alátámasztott könyvet olvasva
az az érzésünk támad, hogy az amerikai karizmatikus katolikusok a legtöbb kérdésben a tradicionalistákkal kerültek egy térfélre, miközben megpróbálják megvédeni az egyház hagyományos erkölcsi tanítását a Ferenc pápa körül összegyűlt progresszív erőktől.
A LifeSiteNews [konzervatív kanadai hírportál – a szerk.] stílusában megírt valamiféle apokaliptikus vízióval van dolgunk, amely alapvetően negatívan értékeli Ferenc pápa idejét. Az olvasónak semmiképpen sincs jó érzése, amikor ezzel a szöveggel foglalkozik, engem is egyfajta szorongó nyugtalanság kísért az olvasása közben. Annyit azonban mindenképpen meg kell jegyezni, hogy Ralph Martin alapos ember, jó teológus és mélyen imádságos, elkötelezett keresztény, aki évtizedek óta a közösség szolgálatának él. Aggodalmai a mai kapaszkodók nélküli, összezavarodott kor emberének félelmeit is tükrözik, megoldási javaslata pedig az ima és a megtérés. Visszatérés az egyház hagyományos és szigorú erkölcsi tanításához, valamint az evangéliumi élethez. A kötet végén a szerző nem oldja fel a könyv kiváltotta szorongásunkat, azonban imával és a Szentlélek segítségül hívásával zárja le művét. „Marana tha! Jöjj el, Uram, Jézus!” Ezek az utolsó szavai, ami számomra mindenképpen mély befejezést jelentett.
Andrea Riccardi elemzését, amely a történész érzékével megírt szöveg, az előbbinél árnyaltabbnak tartom. Az egyház helyzetének értékelését mély, elsősorban európai, XX. századi hatások feltárásával végzi el. Bemutatja a konzervatív–progresszív ellentétet az egyházban, bírálja Rod Dreher bene-deki opcióját [a témáról lásd Patsch Ferenc SJ Benedek vagy Ferenc? – Melyikük időszerű című írását Az út befelé vezet című kötetben – a szerk.], feltárja a kereszténydemokrácia XX. századi tündöklését és napjainkra tapasztalható lehanyatlását, bírálja a szabadkeresztény pünkösdi mozgalmak katolikus közösségekre gyakorolt hatását, és miközben egy egész fejezetben vizsgálja a lengyel és a magyar „nemzeti kereszténységet”, bemutatja a ’68-as események rettentően károsnak ítélt kulturális hatásait is. Egy páratlanul gazdag fejezetben tárja fel II. János Pál pápaságának eredményeités utóéletét, majd a könyv harmadik harmadában Ferenc pápa idejének eseményeit bemutatva a mostani pontifikátus pozitív mérlegét vonja meg.
Azzal együtt, hogy elemzése elsősorban Európáról szól, főleg az egyes nyugati országok keresztény hagyományainak bemutatásáról, arra mindenképpen fény derül, hogy Riccardi az egész világegyházban egy elhúzódó válság jeleit látja.
Afrikában ugyan növekszik a keresztények száma, de hitük bizonytalan, ki van téve a pünkösdi mozgalmak vagy a törzsi vallások hatásának. Hasonló a helyzet Dél-Amerikában is. Eközben a nyugati országokban a hívők és a papok száma szinte mindenütt drámaian csökken. Az egész egyházra nézve jóformán alig lehetséges világméretű reformokban bízni, hiszen egy ekkora és ilyen heterogén közösséget szinte képtelenség megmozdítani. A könyv utolsó sorai adhatnak kulcsot az egész szöveg olvasásához:
„A válság azonban nem hanyatlás, legfeljebb a tegnap még hatékonynak ismert modellek hanyatlása. Az pedig logikus, hogy a múlt hanyatlik. A válság a jövő felé vezet, és nemcsak egy nemzedék jövője felé, hanem a világ megértésének jövője felé is.” A krízis lehetőség, a történelem dinamikájának és Isten gondviselésének találkozási tere. „Az a nép, amely visszatér a templomokba énekelni, és amely a válságban megtalálja az öröm és a sírás képességét, már nem a naplemente árnyékában van, hanem az eljövendő nap hajnalának törékeny fényében ébred. Azok, akik hisznek, tudják, hogy a hívők története nemcsak a sajátjuk, hanem a Lélek is élénkíti. És akkor minden megváltozhat! A történelem tele van meglepetésekkel, amelyek ajándékok és egyúttal emberi eredmények, a népek és a világ történetét körülvevő mély áramlatok gyümölcsei.”
Bukta Norbert – Prometheus
Minden megváltozhat! Tutto può cambiare! Ez a mondat a jövőbe vetett bizalmunk egyik legszebb kifejezése is. Minden megváltozhat! – ismétli Riccardi újra és újra. Mert például senki nem számított arra, hogy egy lengyel pápa érkezik majd egy kommunista országból, ahogy arra sem gondolt volna senki, hogy egy hetvenhat éves főpap Argentínából megnyit egy kort, amely a világegyház, a déli félteke és a periféria egyházának a kora… Isten mindig okoz meglepetéseket. Ha a történelemben semmi sem kiszámítható, akkor a kegyelem terében még inkább igaz ez. A keresztények története sem determinált, és Isten néha görbe vonalakon ír egyenesen.
Saját megérzéseim egyre inkább azt súgják számomra, hogy izgalmas korban élünk, és nem éppen azért, mintha mindenestül rend volna.
A most ismertetett könyvek is arra mutatnak rá, hogy a világ bizonytalanságban van, és ennek része a katolikus egyház is a maga lomha reagálóképességével. Patsch Ferenc jezsuita az egyház helyzetét elemző közelmúltbeli cikkében (Mi a helyzet az imával? – A Szív, 2022. március) prófétai módon az imából indul ki. Azt írja: „A Krisztus-követés útját nem lehet intézményesen előírni vagy felülről meghatározni. Felfeladata minden korban a szentekre hárul. Közülük is azokra, akik kezüket a kor ütőerén tartják.”
Egyházi reformok voltak és lesznek is. A pápa és a püspökök sok mindent tesznek azért, hogy az egyház korszerű válaszokat tudjon adni a kor kérdéseire. De a felülről induló reform csak az egyik dolog. Minden megváltozhat, ha minden keresztény be akar lépni azoknak a szenteknek a sorába, akik a kor ütőerén tartják a kezüket.
Ebből a szempontból pedig igaza van Ralph Martinnak: a személyes megtérés elengedhetetlen.
A közelmúltban olvastam el Johannes Hartl (1979), a nemzetközi mozgalommá duzzadt augsburgi Imádság Háza alapítójának In meinem Herzen Feuer [Tűz a szívemben] című 2014-es könyvét is. A kötet egy laikus keresztény imatapasztalatának bemutatása. Hartl tanúságtétele a személyes imára hív. Magával ragadó kötet. Ez a szöveg ugyancsak erősítette a megérzésemet: ima, csend és megtérés. Mi, papok sokan kétségbeesve látjuk egyik-másik paptársunk kiégését és fáradtságát. Várjuk a reformokat, a segítséget felülről, a püspököktől. Miközben joggal várunk változást, nem szabad elfelejtenünk, hogy az leginkább a mi kezünkben van. Nekünk kell megóvnunk saját testi, lelki és mentális egészségünket, mert ez nem a felsőbb hatóság dolga. Nekünk kell visszatalálnunk az imádság forrásához, mert anélkül nem érdemes élnünk. Az imához való megtérés pedig már nemcsak a papoknak, hanem minden kereszténynek szóló felhívás is. Minden megváltozhat egy imától lángoló, alulról megújuló egyházban. Hogy a világméretű és joggal óhajtott megújulás mikor és miként következik be, nem tudom. De a körülöttünk és bennünk megszülető új valóságot ez nem is befolyásolja. Szívünk a világegyház állapotától teljesen függetlenül élhet át teljes belső változást, amikor megújulva lángolni kezd.
Nyitókép: iStock
A cikk A SZÍV Jezsuita Magazin 2022. július–augusztusi számában jelent meg. Ide kattintva beleolvashat, megvásárolhatja, vagy akár elő is fizethet a lapra!