Almásy Tamás atyának, a Budapest-Pestújhelyi Keresztelő Szent János plébánia kormányzójának különleges küldetése is van: a mozgássérültek lelki gondozásának referense immáron hetedik éve. Súlyos balesetéből felépülve lépett a papi pályára, és most egy igen aktív közösség vezetője, folyamatosan építkezik, szépíti, gazdagítja környezetét. Kitartása, szívóssága mellett egyszerű, mély hitről tesz tanúságot.
– Figyelemre méltó Tamás atya papi jelmondata, amit 2012-ben, szentelése előtt választott: „Ha a gyökér szent, az ágak is azok” (Róm 11,16). Ez óriási bizalmat, ráhagyatkozást jelez Isten iránt. Miért ezt választotta „mottóként” a papi életéhez?
– Pappá szentelésem előtt olyan jelmondatot szerettem volna választani az életemre, ami kifejező vagy inspiráló lehet. Olyan helyet kerestem a Szentírásból, ami nem „elcsépelt”, jól ismert, hanem személyes, és hozzám kötődik. Nagyon-nagyon szeretem a természetet, a virágokat, a fákat, és egy csomó szentírási helyet találtam, ami a természettel függ össze, és ezek közül választottam. Érdekes, hogy ezt a kis idézetet nem minden fordítás tartalmazza. Ezen kicsit megakadtam, meglepődtem, ezért fölkerestem Székely János püspök urat, hogy megkérdezzem, vajon választhatok-e olyan szentírási idézetet jelmondatnak, amely csak az egyik típusú fordításban van benne. Azt mondta, hogy ha ez egy hiteles fordítás, akkor igen. Ez megnyugtatott, így ennél az idézetnél maradtam. Nemcsak a − szerintem szentként élt − szüleimre gondolok, hanem arra, hogy az élet Krisztustól mind a mai napig folytonos, mindannyiunk számára. A keresztség által, a szentségek által, a papság által. Ez a folytonosság biztonságot ad és feladatot is, hiszen tovább kell adnunk azt, amit kaptunk. Nekem ezt fejezi ki leginkább a gyökér és az ágak összefüggése ebben a képben. És azt is üzeni ez a jelmondat, hogy nincs olyan nehéz élethelyzet, amit a Jóisten ne tudna helyrehozni.
– A nehéz élethelyzetekről ön igazán hitelesen tud beszélni, mivel 2004-ben egy vonatbaleset következtében eltört a gerince, és nyaktól lefelé lebénult.
– Győrben egy álló vonatról rosszul léptem le, és megcsúsztam a lépcsőn. A betonszegélyre esett rá a nyakam, két csigolya teljesen eltört, három pedig megsérült. A nyelvemtől a lábujjamig lebénultam.
– Beszélni sem tudott?
– Nem. Mentő vitt kórházba, rögtön életmentő műtétet hajtottak végre rajtam, majd egyik műtét követte a másikat, hónapokig éltem becsövezve. Rengeteg fájdalmat, nehézséget, szenvedést éltem át, de innen üzenem mindenkinek, hogy nem olyan szörnyű ez a helyzet, mint ahogy elképzelik. A baleset előtt, egészségesen el sem tudtam volna képzelni, hogy egy évig ágyban fekszem. Én, aki középiskolai tanár voltam, soha nem tudtam otthon ülni; folyamatosan jöttünk-mentünk, kirándultunk, zarándokoltunk a gyerekekkel. Mégis, a Jóisten napról napra ad annyi erőt, hogy azt a napot szépen, méltóságteljesen valahogy kibírja az ember. És ez megerősítő. És hát a hivatás gondolata is itt, a kórházi ágyon lepett meg engem.
– A baleset miatt választotta a papi pályát, vagy ez a gondolat korábban sem állt távol öntől?
– A baleset harminckilenc éves koromban változtatta meg az életemet. Az ELTE-n végeztem fizika-matematika szakon, de világiként teológiát is tanultam. Amikor a Szent Margit Gimnáziumban tanítottam, sokan duruzsoltak, kérdezték, hogy miért nem megyek el pap tanárnak.
Nem zártam ki ezt sem, de úgy éreztem, hogy ez a dolog nem úgy megy, hogy bekopogok egy szeminárium vagy szerzetesrend ajtaján, hogy itt vagyok, mert még nem éreztem, hogy Isten papnak hív-e vagy nem.
Úgy voltam vele, hogy majd a Jóisten jelzi, ha komolyak a szándékai velem.
– A kórházi ágyon jelezte.
– Igen, mégpedig olyan módon, amit én nem is értek, hiszen akkor mozdulni sem tudtam, tehát még arról sem volt szó, hogy én valaha kerekesszékbe kerülök, nemhogy járni fogok. Sokan talán azt gondolják, hogy biztos azért lettem pap, hogy megháláljam, hogy a Jóisten felépített. Szó sincs róla! Egyáltalán nem gondolom, hogy a papi pálya felé való fordulásom hála lenne, hanem egyszerűen a betegágyon tudtam végre komolyan, nyugodtan válaszolni Istennek. Úgy voltam vele, ha a Jóisten hív, akkor ő erre alkalmassá is tesz, merthogy én meg az orvosok nem sokat gondoltunk a sorsomról.
– Elég sajátságos módon jelentkezett a papi szemináriumba…
– Amikor végre egy év után hazaadtak a kórházból, már tudtam kerekesszéket használni, és két mankóval meg tudtam tenni száz-kétszáz métert. A lelkem mélyén erősen, sőt elhessegethetetlenül szólt a hang, hogy Isten papnak hív, ezért azt gondoltam, itt az idő, hogy elmenjek Erdő Péter bíboros úrhoz.
– Bejelentkezett a bíboros úr hivatalába?
– Nem, egy közvetlenebb utat választottam. Olvastam, hogy a bíboros úr szentmisét mutat be a farkasréti Mindenszentek-templomban. Arra gondoltam, oda tudok menni, mert az 59-es villamos a templomhoz visz, sík terepen tudok közlekedni, a lépcsőn pedig majd felküzdöm magam valahogyan. Mire nagy nehezen felkúsztam a templomba, ömlött rólam a víz, úgy néztem ki, mint egy hajléktalan, de arra gondoltam, ez a kis probléma nem lesz akadály, ha a Jóisten azt akarja, hogy pap legyek. Amikor a bíboros atya jött kifelé, odaléptem hozzá, és csak annyit mondtam: „Én úgy gondolom, hogy a Jóisten engem a papságra hív.” Valamiképpen a Szentléleknek tudtam be, hogy a bíboros úr végül is azt mondta ott helyben, hogy nyár végén jöjjek a konkurzusra, a szemináriumba való felvételire. Mivel még fél év hátra volt a szeminárium kezdetéig, erre az időszakra még visszamentem tanítani a Margit gimnáziumba, mintegy hattyúdalként.
Nagyon érdekes időszak volt, mert a gyerekek nagy örömmel fogadtak, és én próbáltam nagy lelkesedéssel tanítani, de nem tudtam már úgy jelen lenni, mint korábban, mert már elköteleződtem a papság irányába.
– Egyes szentek életét is átformálta Isten egy-egy betegség által. Elég, ha Loyolai Szent Ignácra gondolunk, az ő megtéréstörténetére. Azonkívül, hogy ön megkapta vagy talán elfogadta a papi hivatást a betegágyán, mi egyéb változott a lelkében?
– Kezdem talán onnan, hogy a balesetem előtt napi áldozó voltam. Még a tanítás előtt, reggel, frissen rohantam a szentmisére. Belső igényem volt arra, hogy a Jóistennel kezdjem a napot. Ha véletlenül nem jutottam el a misére, az a nap már valahogy felborult, összevisszaság volt benne. A kórházban nem tudtam mindennap megáldozni, hiszen az atyáknak nincs lehetőségük arra, hogy mindennap jöjjenek. Volt egy kórházlelkész, aki olykor-olykor beesett hozzám, hullafáradtan. Mondtam neki, hogy én innen sehová nem megyek, itt vagyok mindennap, de arra kérem, hogy csak akkor jöjjön, amikor belefér az életébe. Ő gyakran este kilenckor ért oda hozzám. Ezek az áldozások nekem azt jelentették, hogy akkor, amikor egy millimétert sem tudok elmozdulni, maga Jézus Krisztus jön el hozzám, a betegágyamhoz. Ezek a szentáldozások sokkal mélyebbek voltak, pedig nem egy misén, nem egy szép liturgikus környezetben, hanem, bocsánat, de egy büdös kórteremben történtek.
– Szabad-e ezt a helyzetet úgy értelmezni, hogy ez a baleset valamiféle esély volt Isten számára is, hogy még mélyebb kapcsolatba kerüljön önnel?
– Inkább azt mondanám, hogy nekem volt esélyem, mert a Jóisten biztos, hogy máskor is szólított. Lehet, hogy én voltam süket, vagy nem figyeltem eléggé. Nem tudom. Nem bánom a pedagógusmúltamat sem, mert nagyon élveztem és szerettem, de igazából itt a templomi közösséggel még − hogy is mondjam − szélesebb a feladatkör, hiszen míg régen csak a középiskolás korosztállyal dolgoztam, akiket most is nagyon kedvelek, ma itt a küldetésem csecsemőkortól az élet végéig minden korosztályhoz hozzákapcsol. És ez öröm forrása. Ezenkívül kapcsolatban vagyok a mozgássérültekkel is, az ő világuk is kinyílt számomra. A telefonom tele van a számaikkal. Vannak köztük régi betegtársak, akikkel együtt feküdtem, de sok új emberrel is kapcsolatba kerültem.
– Elszánt, céltudatos, de remek a humora, és rendkívül friss szellemileg. Miből táplálkozik, mik az erőforrásai?
– Hát ezt nem tudom megmondani (nevet). Talán éppen a mozgássérültek világában tanultam meg, hogy nem érdemes panaszkodni, nem érdemes nagyon messzire tekinteni, hogy mi lesz majd, főleg a mai világban, amikor háború, betegségek, energiaválság fenyeget közvetlen közelről. Ha az ember ebbe mélyebben belegondol, akkor szinte belezakkan, ami nem jó. Az itt és most szükséges feladatkörök vagy szeretetkapcsolatok építése messze megelőzi a távoli nehézségeket. Tehát az aktuális feladatra fókuszáljunk, és ahhoz kérjük az erőt. És így nagyon hosszasan lehet szépen, nyugodt tempóban élni. Aki nagyon-nagyon messzire tekint, az sokszor csalódik. Kudarcot okoz, hogy nem jutottam előrébb, holott mindig csak a mai napot kell megtölteni örömmel, békével. Ezenkívül magamnak, másnak is szoktam mondogatni, hogy a nehézségben gondoljunk vissza az életünknek azokra a pontjaira, amikor a Jóisten átsegített a lehetetlen helyzeteken. Hiszen ha visszafele ez így működött, akkor a szerető Isten kegyelméből előrefele is így fog működni. Biztos kézben vagyunk, ha rá hagyatkozunk.
– Hogy ilyen hozzáállása legyen, biztos alapokkal kell rendelkeznie. Otthonról, a családjából mit kapott?
– Édesapám is matek–fizika szakos tanár volt, egy életet áttanított. Délelőtt az iskolában, délután otthon, magántanítványokkal. Édesanyám gondozónő volt. Nagycsaládban nőttem fel, a napi szentmise része volt mindannyiunk életének. A Reviczky utcai Krisztus Király-kápolnában kereszteltek. Budán laktunk a Móricz Zsigmond körtéren, és úgy kerültünk a pesti kápolnába, hogy – még a kommunista időkben – rászóltak apámra, hogy szélnek eresztik az állásából, ha még egyszer meglátják a családot a közeli Szent Imre-templomban vagy a környékén. Na, hát ekkor gondoltunk egyet, és átmentünk Pestre. Így kerültünk a Krisztus Király plébániára. Valószínűleg azért kereszteltek ott, mert édesanyám fiatalkorában azon a környéken lakott kollégiumban, és ismert onnan egy-két atyát. Úgyhogy lelkiismeretesen jártunk oda. Egyszer megszólított egy hölgy a testvéreimmel, hogy ministráljunk, persze örömmel vállaltuk. A jezsuitákhoz is átjártunk a Mária utcába nemegyszer misére meg gyónni. Voltak úrnapi körmenetek, akkor nagy dolog volt, hogy egyáltalán lehet énekelni az utcán. Körbeénekeltük a Rádió épületét − és még sok hasonló szép emlékem van.
– Hetedik éve papja a pestújhelyi híveknek. Ez a kis templom néhány falusias, kedves utcácskával két nagy lakótelep közé van beékelődve, egészen különleges hangulata van. Milyen itt az élet?
– Amikor ideérkeztem, volt egy kedves, összetartó közösség, de ezt igazából, mint a legtöbb templomunkban, az idősebb korosztály alkotta, akiknek egy része a koránál és betegségeinél fogva már nem is tudott misére járni. Mint minden pap, én is azt szeretném, hogy nyüzsögjenek a fiatalok, gyerekek a templomban, ezért elkezdtem átalakítani a környezetet, hogy ez a hely még inkább alkalmassá váljék közösségi használatra. A plébánia felújításával kezdtük, ahol is egy közösségi tér a pincehelyiségben volt, csak időközben ez annyira fölvizesedett, hogy már az utcán terjengett a dohszag. Mielőtt gyerekeket hívtunk volna, úgy alakíttattam, hogy legyenek használható közösségi terek, ahol össze lehet jönni, énekelni, játszani, gitározni, imádkozni, beszélgetni. Ez volt az első feladat. Aztán a bíboros úr kinevezett a mozgássérültek lelkipásztorának, emiatt pedig akadálymentesíteni kellett a plébánia és a templom bejáratát, amihez nagy lelkesedéssel fogtunk hozzá, és azt hiszem, hogy egész szépen sikerült, hiszen műemlék jellegű épület mind a kettő, nem lehet oda akárhogy építeni a rámpákat. Szeretem a szép, harmonikus dolgokat; ez a templom, ahová kerültem, Kismarty-Lechner Loránd tervei alapján épült, egyszerű, mégis összhangot sugárzó épület. Kisebb-nagyobb átalakításokat eszközöltem, hogy még harmonikusabbá váljék. Felújítottunk egy szép Mária-képet, és az akkor a templomban lévő, szerintem nem egészen odaillő keresztúti stációsor helyére a hívek segítségével megkerestük az eredeti sorozatot, az került a templomtérbe, a modernebb verzió pedig a templom körüli parkban kapott helyet, ott szépen emeli a miliőt.
– Mennyiben tér el a „normál” plébániai lelkipásztorkodás a mozgássérültekkel való papi szolgálattól?
– Rengeteg zarándokutat, hittantábort szervezek a templom közösségének, illetve a mozgássérülteknek is. Mindig megdöbbenek, hogy a mozgássérült zarándoklatra érkezőkkel és a kísérőikkel soha semmi baj nincs. Nem mintha a többiekkel lenne, csak sokkal gördülékenyebben tudjuk megoldani a felmerülő feladatokat, mint az „egészségesekkel”. Ha akadály adódik, például egy meredek, barokk lépcsősor, akkor pillanatok alatt kitaláljuk, kitalálják a segítők, hogyan is oldjuk meg a nehézséget. Nem is kerül szóba, hogy mit kéne csinálni, hanem rögtön két-három ember ugrik, és segít.
– Hová zarándokolnak a mozgássérültekkel?
– Most éppen Orfűn kaptunk szállást. Igazából a szállástól függünk, mert átalakított fürdőszobák kellenek, és megfelelő magasságú ágyak. Ez nehézség, mert a legtöbb magyarországi szállás egy, maximum három mozgássérült fogadására alkalmas. Ha mi éppen harmincan mozdulunk, akkor ez nehezebb. Úgyhogy, amikor megvan a szállás, akkor előzetesen föltérképezzük, hogy a környéken milyen szép egyházi kincsek, templomok, kolostorok, kulturális látnivalók találhatók. Van-e lehetőség pihenésre, lehet-e kirándulni, vagy gyógyfürdőbe menni.
– Egy-egy ilyen út alkalmával el lehet jutni lelki mélységekig?
– Ezeken a zarándoklatokon nagyon- nagyon jó, hogy időnként, amikor körbeülünk, nagyon komoly kérdések kerülnek elő. Mindenki valódi érdeklődéssel hallgatja a többieket, én is sokat tanulok ezekből az alkalmakból, egymás tapasztalatait megismerve.
– Kívülállóként azt gondolnám, hogy a fő kérdés az lehet: Isten miért engedi meg a bajt? Hol van a bajban? Törvényszerű ez a kérdés?
– Egészségesen én is pont így gondolkodtam. De most már sok-sok kérdőjelet tennék mellé. Eszembe jut egy Tamás nevű férfi, aki Heine–Medin-kórral (járványos gyermekbénulás – a szerk.) küzd, a lábai egészen elcsökevényesedtek, annyira, hogy amikor röntgengépbe teszik, nem látszanak a csontok. Egyszer egy egészséges föltette neki a kérdést, hogy „Tamás, te soha nem akartál járni?”. Én is megdöbbentem a válaszán: „Én így születtem, és nekem eszembe se jut, hogy nekem föl kellene állnom.” Azt hiszem, mélyebb az elfogadás ezekben az emberekben, és valóban arra fókuszálnak, hogy hogyan oldjuk meg a nehézségeket − ez nagyon-nagyon inspiráló még az egészségesek számára is. Nyilván vannak kihívások, mélypontok, elfáradás. Ez mindenkinél így van, de minden körülmények között merjünk a Jóistenre hagyatkozni!
Fotók: Hegedüs Márton
A cikk A SZÍV Jezsuita Magazin 2022. szeptemberi számában jelent meg. Ide kattintva beleolvashat, megvásárolhatja, vagy akár elő is fizethet a lapra!