Írásunk nyomtatásban megjelent előző részében a Jézus Szíve-ünnep kialakulásának politikai-társadalmi hátterével foglalkoztunk, mely szorosan összekapcsolódott az egyház útkeresésével a változó történelmi körülmények között. Történeti vizsgálódásunkat most a Szent Szív tiszteletéből kibontakozó Krisztus Király-eszme születésének körülményeivel kapcsolatban folytatjuk.
Mint láttuk, XIII. Leó pápa a XX. század küszöbén Jézus Szíve királyságának eszméjében látta állam és egyház kapcsolatának újraszövési lehetőségét. A világot Jézus Szívének felajánló pápai kezdeményezés korántsem hatott idegenül. Hasonló felajánló aktusra már korábban is sor került a világ számos pontján, többnyire városok szintjén. Akadt azonban nemzeti felajánlás is. Ecuadort Gabriel García Moreno államelnök és José Ignacio Checa quitói érsek közös ünnepélyes szertatással ajánlotta Jézus Szívének 1873-ban. Az ecuadori országfelajánlás és ennek egyértelmű keresztény-konzervatív társadalmi célzata a szabadkőművesség mérhetetlen dühét váltotta ki. Moreno és Checa életükkel fizettek érte. Az egyházellenes körök megérezték, hogy az egyre szélesebb körben kibontakozó Szent Szív-tisztelet egy katolikus megújulás motorjává képes válni. Kérdés maradt ugyanakkor, hogy a továbbra is a konstantini egyházmodellel összekapcsolt Szent Szív-tisztelet és a Krisztus Király-eszme mennyire lesz tartós hajtóereje a legújabb kori katolicizmusnak.
Megújult katolikus társadalmi szerepvállalás
Jézus Szíve uralmának gondolata a XX. század elején valóban széles tömegeket elérő és formáló, katolikus szellemű, karitatív, szociális-kulturális, kommunikációs és nevelési program gyökerévé vált. Új lendületet adott az egyház társadalmi jelenlétének. Nemcsak az 1899-es Annum Sacrum, hanem a korábbi, 1891-es híres Leó-enciklika, a munkáskérdést keresztény alapelveken újragondoló Rerum novarum is segítette ezt a folyamatot, hiszen Jézus Szívében mutatta be az egyház által hirdetett és gyakorolt felebaráti szeretet megnyilvánulásainak forrását.
E katolikus megújulási folyamatban számos XIX. és XX. századi alapítású, apostoli jellegű szerzetesi kongregációa Szent Szív neve és emblémája alatt erősítette a katolikus társadalmi szerepvállalást.
Az ekkortájt születő Szent Szív-rendek alapítói közül említsünk meg hármat. A katolikus nőnevelés szempontjából kiemelkedő szerepet kapott a francia Barat Szent Magdolna Zsófia által 1800-ban alapított Szent Szív Társaság (Société du Sacré-Coeur de Jésus). 1878 és 1923 között öltött formát az ugyancsak francia Léon Dehon körül a szociális és missziós jellegű, egyben a sajtóapostolságra és az egyházmegyés papság képzésére összpontosító Jézus Szent Szívéről nevezett Papi Kongregáció (Prêtres du Sacré-Coeur de Jésus). Magyarországon a jezsuita Bíró Ferenc vált a XX. század első évtizedeiben Jézus Szíve apostolává. A nevéhez fűződő két kiemelkedő alapítás közül az egyik éppen lapunk, A Szív, mely 1915-ös indulásával az egyik legrégibb magyar katolikus folyóirat. A másik a Jézus Szíve Népleányai Társasága (ma Jézus Szíve Társasága) 1921-es létrehozása. Az sem mellékes, hogy az akkori magyar jezsuita rendtartomány hat Jézus Szíve-temploma és kápolnája közül négynek az építése közvetve vagy közvetlenül Bíró nevéhez kapcsolódott. Ő minden Jézus Szíve égisze alá rendelt munkásságán keresztül „szívet, irgalmat, szeretetet, erkölcsiséget [kívánt] vinni a szívtelen kapitalista világba”, megalapozva mindezzel egy „gyakorlatias”, azaz lelkiséget és tevékenységet összekötő, a társadalom széles tömegeit megmozgató Jézus Szíve-tiszteletet.
P. Bíró Ferenc SJ
Krisztus Király ünnepe
A századforduló egyházának társadalmi tanításában, a korabeli katolikus sajtóban és lelkiségben szervesen fűződött össze Jézus Szívének szeretetszimbolizmusa Isten országa társadalmi megjelenésének, megújulásának fogalmával és vágyával. Érdekes megfigyelni, hogy az „Isten országa” fogalom is egyre inkább krisztifikált formában jelentkezett a katolikus egyházi és közéleti nyelvben: Jézus Szívének országáról, királyságáról, Krisztus világuralmáról (Christi imperium) beszéltek lelkiségi és tanítóhivatali dokumentumok egyaránt.
E fogalomnak természetesen megvoltak a maga biblikus, valamint ó- és középkori alapjai. A Jelenések könyvéből (19,16) ismert fehér lovas Ige-Krisztus, mely derekán a „királyok Királya és az uralkodók Ura” címet viseli, valamint a középkori katedrálisok timpanonjain ítéletre megjelenő Rex et Iudex elsősorban eszkatologikus értelemben közvetítette Krisztus királyi titulusának teológiai értelmét és horizontját. Ugyanakkor magától értetődőnek számított, hogy nemcsak a lelki, de a világi hatalom és társadalomszerveződés is Krisztust tekintette alapjának.
Egyáltalán nem meglepő ezért, hogy Loyolai Szent Ignác, éppúgy mint kilencszáz évvel korábban Johannes Climacus, a földi király hadra hívó szavában nyugodt szívvel szemlélte a mennyei Király hívásának és programjának előképét.
Az idők azonban változtak. A politika és az erkölcs kapcsolatának machiavelliánus felfogásával, a felvilágosult abszolút monarchiák létrejöttével, majd a hobbesiánus és rousseau-i gyökerű népfelség elvére épülő köztársasági állammodell térhódításával anakronisztikussá vált a földi uralkodó és az Örök Király közti párhuzam. Sőt, egyenesen a földi társadalom vezetésének teológiai megalapozása vált kérdésessé. A demokratikus államfelfogás ugyanis elutasította a világi hatalom transzcendens gyökereit, miközben az egyház továbbra is igyekezett visszavezetni a saeculumot Istenben rejlő alapjaihoz. Az 1925-ben XI. Piusz pápa (1922–1939) által elrendelt Krisztus Király-ünnep ennek az erőfeszítésnek emblematikus kifejeződése a liturgiában.
A pápa az 1925-ös szentév emlékére és az I. niceai zsinat Krisztus-dogmája – Atya és Fiú egylényegűsége – kihirdetésének ezerhatszázadik évfordulója alkalmából rendelte el az új ünnepet Quas primas kezdetű enciklikájával. Krisztus Király ünnepét 1926-tól kezdve október utolsó vasárnapján tartották. A II. vatikáni zsinat utáni liturgiareform az egyházi év utolsó vasárnapjára helyezte át az ünnepet. Az enciklika leszögezte, hogy Krisztus uralma, az imperium Christi elsősorban lelki uralom, amely nem e világból való, és nem is válhat politikai eszközzé. Elsősorban belső átalakulást igényel, melynek során Krisztus az egyes ember értelmét, akaratát és szívét veszi birtokba.
A krisztusi uralom ugyanakkor egyetemes és szociális jellegű is, amely a teremtés és megváltás jogán minden embert átölel, amint ezt már az 1899-es Leó-enciklikában is láttuk. Szent Ágostonra hivatkozva Piusz pápa hangsúlyozta, hogy Krisztus mind az egyén, mind a közösség virágzásának és igazi boldogságának alapja. Mindebből – vonta le következtetését a pápa – „a nemzetek vezetői ne utasítsák vissza, sem saját maguk, sem népeik részéről, hogy a Krisztus uralmának kijáró tisztelet és engedelmesség kötelességét teljesítsék, ha valóban szeretnék, hogy saját tekintélyük sértetlen maradjon, hazájuk pedig fejlődjön és gyarapodjon”. Az enciklika Krisztus királyi hatalmának egyéni és nyilvános elismerését a helyes szabadság, a fegyelem, a nyugalom, a társadalmi egyetértés és béke zálogaként értelmezte. Krisztus társadalom feletti uralmának elfogadása mint a parancsolói tekintély megszentelésének, az állampolgári kötelességek és engedelmesség megnemesítésének és a népek közti testvériségnek a biztosítékaként jelent meg az enciklikában.
Krisztus Király ünnepének bevezetésével a pápa orvosolni kívánta korának „pestisét”, a „laicizmust”, mely korlátozta az egyház szabad tanítói-nevelői és igehirdetői tevékenységét, s egyfajta természetes – mondhatni immanens – vallási érzéssel kívánta helyettesíteni az egyház természetfeletti hitét.
A transzcendens társadalomalap elvesztése azonban a népek közti ellenségeskedéshez, az egoizmus és a kényelemszeretet növekedéséhez s a családok széthullásához vezetett – rótta fel az enciklika. Az új ünnep mintegy kifejezni kívánta az egyház vágyát, tudniillik hogy a „társadalom egésze az isteni parancsokhoz és a keresztény alapelvekhez hasonuljon, mind a törvényhozásban, mind az igazságszolgáltatásban, valamint az ifjúság lelkületének az egészséges tanítás és a sértetlen erkölcsök szerinti formálásában”.
Egy későbbi – 1928-as – enciklikával (Miserrentissimus Redemptor) XI. Piusz a Jézus Szíve-ünnep és a mögötte álló Szent Szív-tisztelet engesztelő dimenzióját kívánta fokozni, amely már az Alacoque Szent Margit-féle Szív-kultuszban amúgy is hangsúlyos szerepet kapott. Az enciklikában a korrelatív értelemben használt expiatio (engesztelés), reparatio (helyreállítás, jóvátétel) és satisfactio (elégtétel) fogalmakkal a pápa a személyes és társadalmi bűnökkel megsértett isteni Szív kiengesztelésre buzdított mindenkit. A Leó-féle felajánló ima mellé bevezetett egy engesztelő imát, melyet évente Jézus Szíve ünnepén kellett elimádkozni, hogy „jóvátegyük ezzel bűneinket, és kárpótoljuk Krisztusnak, a legfőbb Királynak és legszeretőbb Úrnak megsértett jogait”. Az ünnep maga nyolcaddal bővült, és a legnagyobb ünnepek rangjára emelkedett az akkori liturgikus naptárban (duplex primae classis cum octava). Nem mellékes, hogy az enciklika XIII. Leó Annum Sacrumjának párhuzamára is hivatkozott a Konstantin-korabeli keresztjelenés társadalmi következménye és az újkori Szent Szív-kultuszhoz fűzött remények között.
Alacoque Szent Margit látomása (a rozsnyói Mária Mennybevétele székesegyház üvegablaka)
Jézus Szíve és Krisztus királysága egyház és állam változó kapcsolatában
XI. Piusz enciklikáinak számos megfogalmazása ma katolikus fülek számára is furcsán hangzik. Kétségtelen, hogy Krisztus királyságának a teremtésre és a megváltásra alapozott gondolata, mely az egész világot és az emberiséget a megtestesült Ige által megvalósuló üdvözítés és beteljesedés fényében szemléli, biblikusan megalapozott igazság. A Quas primas kezdetű enciklika bőven idézett erre vonatkozó ó- és újszövetségi helyeket. Szociológiai és történeti szempontból azonban mindkét Piusz-enciklika kötve maradt – mint ahogy ezt már XIII. Leó Annum Sacruma esetében is láttuk – a kereszténység európai fejlődésének Nagy Konstantintól induló és lényegében a francia forradalomig fennmaradó modelljéhez. E modell fönntartotta ugyan a világi és a lelki hatalom I. Gelasius pápa (492–496) óta megfogalmazott autonómiáját, a lelki hatalmat azonban magasabb rendűnek tekintette, aminek természetes következménye volt az egyház sajátos jogállása és befolyása a társadalmi kérdések területén.
A Konstantin-féle keresztjelenés és az Alacoque Szent Margit-féle Szent Szív-látomás közötti párhuzam mind Leó, mind Piusz pápa számára az evangélium és a kereszténység aktív kulturális, szociális és politikai szerepére, valamint egyház és állam társadalomformáló együttműködésére jelentett biztosítékot.
A Konstantinra hivatkozás lényegében azt fejezte ki, hogy az egyháznak és az államnak közös platformon kell állnia az emberek legfőbb java és végső célja, az örök üdvösség munkálása szempontjából. Csakhogy épp ebben a végső közös célban való egyetértés tűnt el a politika színpadáról, amely immár a XVII. századra visszamenő filozófiai „etsi Deus non daretur” elv – a dolgok Isten nélkül is érthetők és működőképesek – alapján rendezkedett be. A laikus állam szempontjából fölöslegessé váló szoteriológiai szempont, illetve annak teljes hiánya alapjaiban formálta át a világi és a vallási szféra együttműködésének lehetőségeit. A laïcité francia modellje alapján a politikus lehetett keresztény, de csak a magánéletében, nem pedig a közéletben.
Számos politikusnak sikerült persze elkerülnie a fentebbi skizofrén helyzetet. Mindamellett a kereszténység – társadalmi megjelenése és hatása szempontjából – több európai országban egyre inkább a Konstantin előtti állapotba lépett vissza, melynek újra része lett az üldözés és a sokrétű diszkrimináció a laikus állam eszméjének megerősödése nyomán, majd még inkább a nemzetiszocializmus és a sztálinista típusú kommunizmus évtizedeiben. Történelmi horizonton szemlélve a Jézus Szíve-tisztelet és a Krisztus Király-ünnep annak a küzdelemnek spirituális-liturgikus kifejeződési formái, melynek során az egyház evangéliumi küldetésének megerősítését kereste – egyelőre egy korábbi modell alapján – a politikai és kulturális dimenzióikban, valamint jogalkotásukban egyre inkább szekularizálódó, dekrisztianizálódó, burkoltan vagy nyíltan ateista alapokon nyugvó társadalmakban. Ahhoz azonban, hogy az újkori Krisztus-ünnepek és lelkiségeik új tartalommal teljenek meg, legalábbis a hívők számára, az egyháznak el kellett fogadnia helyzetének új, bizonyos szempontból mégis régi – Konstantin előtti – viszonyait, anélkül, hogy lemondana a jézusi üzenetnek nemcsak az egyént, hanem a társadalmat is formáló erejéről. Erre a fejlődésre szeretnénk kitérni írásunk harmadik részében.
Fotók: Dreamstime.com, Jezsuita Levéltár
A cikk A SZÍV Jezsuita Magazin 2022. novemberi számában jelent meg. Ide kattintva beleolvashat, megvásárolhatja, vagy akár elő is fizethet a lapra!
