Xavéri Szent Ferenc álmai

Részlet a hamarosan megjelenő kötetből

A Loyolai Szent Ignácról szóló, Egyedül, gyalog című könyv szerzője egyik utolsó műveként meg­írta a másik világhírű jezsuita alapító atya életrajzát is. A Jezsuita Kiadó gondozásában 2023 tavaszán megjelenő kötet részlete olvasható az alábbiakban, Tőzsér Endre piarista fordításában.

Ferenc atya és társai [1551.] december 24-én érkeztek Szingapúrba. Ott tudomásukra jutott, hogy Melakában béke ural­kodik. Sokan mentek a kikötőbe, hogy üdvözöljék őket. A je­zsuiták kicsiny házában Ferenc atyát Francisco Pérez atya fogadta, aki átadott neki egy maréknyi, két év alatt összegyűlt levelet. Még Pérez atya sem kapta meg a Ferenc atya által kül­dött leveleket. Utóbbi nagy örömmel olvasta rendtársai írása­it. Talált köztük egy latin nyelvű, Ignác atya által aláírt levelet. Ebben kinevezte őt az új indiai jezsuita tartomány provinci­álisává. Az új tartomány, immár leválasztva a portugál tar­tományról, Mozambiktól a Távol-Keletig terjedt. Ignác atya ráruházta legfőbb elöljárói jogkörét, kivéve az ünnepélyes fogadalomtételre bocsátás jogát. De ami Ferencet legjobban meglepte, az maga a levél, amelyet Ignác atya évekig tartó hallgatás után saját kezűleg írt. Nem tudott válaszolni rá, mivel a hajó december 30-án felszedte a horgonyt, és elindult Indiába, de a rákövetkező hetek során újra és újra elolvasta. Január végén érte el Kocsínt, és néhány napra ott maradt.

Sok órát töltött az európai rendtársaknak és az Ignác atyá­nak szánt hosszú levelek megírásával. Az előbbieknek teljes körű tájékoztatást ad Japánról, saját tapasztalatainak gyü­mölcseként. Nem egy felfedező vagy földrajztudós beszámo­lója ez, hanem egy misszionáriusé, aki utat tör mások előtt. Úgy tűnik neki, hogy Japán egy szigetekből álló, rendkívül nagy ország. Csak egy nyelve van, és nem nehéz megtanul­ni. Nyolc-kilenc évvel korábban a portugálok érkeztek oda elsőként.

Japánról adott leírásában mindenekelőtt az emberek büsz­keségét és harciasságát emeli ki. Úgy véli, hogy ami a fegyve­reket és a lovagiasságot illeti, nincs hozzájuk fogható.

Nagy becsben tartják a fegyvereket, mindig maguknál hordják, még alvás közben is a fejük mellett tartják őket. „Jobban bíznak a fegyverekben, mint bárki más, akit életemben lát­tam.” Nagyszerű íjászok, és gyalogosan harcolnak. Folyama­tos háborúban élnek, és aki a legerősebb, az a legnagyobb úr. Csak egy királyuk van, de másfél évszázada nem engedel­meskednek neki, és emiatt folyamatosak a háborúk közöt­tük. Rendkívül udvariasak, de az idegenekkel, akiket kevésre becsülnek, nem annyira. Röviden olyan országról van szó, amely mindaddig önmagába zárkózott. Ferenc atya jobban felderítette, mint a portugálok. Tisztában volt azzal, hogy ő az első, aki alaposan bejárta. […]

Ezután a Japánban végzett missziós tevékenységéről szá­mol be. Pál segítségével lefordította japánra a katekizmust, amely a világ teremtéséről, a megtestesülésről és Krisztus életéről szól. Keresztények és nem keresztények egyaránt örömmel hallgatták ezt a tanítást, és úgy érezték, hogy ez az igaz tanítás, mert „különösen értelmes és az észnek igen en­gedelmes emberek” voltak. Ezt követően a Hiradóban szer­zett kedvező tapasztalatait és a japánul jobban tudó Juan Fernández testvér kíséretében Jamagucsiba tett útját ismer­teti. Sok olyan nemest és egyszerű embert találtak ezeken a helyeken, akik alig várták, hogy megtudják, mit hirdetnek. Sok napon át prédikáltak az utcákon, s ennek eredménye­ként a nemesek otthonukba hívták és arra kérték őket, hogy magyarázzák el alaposabban beszédjük tartalmát, ugyanak­kor olyan emberekből, különösen gyerekekből sem volt hi­ány, akik nyíltan kigúnyolták tanításukat, és kövekkel do­bálták meg a szegényes kunyhót, ahol laktak. Munkájuk gyümölcse igen kevés volt.

Xavéri Szent Ferenc szobra Melakában, az egykori Miasszonyunk – később Szent Pál – templom maradványai előtt, ahol Ferenc atya rendszeresen prédikált, s ahol halála után rövid ideig maradványait őrizték (Fotó: Lawrence OP / Flickr)

Ezért úgy döntöttek, hogy a kiotói királyi udvarba men­nek. Két hónapig gyalogoltak, metsző hideget kellett elvi­selniük, rablók és harcosok elől kellett kitérniük. A háború romba döntötte a nagy várost, és a királlyal nem beszélhet­tek. Miután megtudták, hogy népe nem engedelmeskedik neki, nem ragaszkodtak ahhoz, hogy engedélyt kérjenek a prédikálásra, és visszatértek Jamagucsiba. Fájdalmas ta­pasztalat volt ez, érezték magányukat és idegenségüket, ami nem ritka a missziós munkában. […]

A nagy kudarc után visszatértek Jamagucsiba. A herceg vagy daimjó, azaz hadúr jóindulatú volt, kolostort adott ne­kik, engedélyezte, hogy prédikáljanak, és megtérítsék az em­bereket. A termés figyelemre méltó volt, „igazi kereszté­nyek” születtek. Ez azonban a boncok ellenszenvét váltotta ki, akik látták, hogy hazugságaik lelepleződnek. Bungóban, ahová Ferenc atya a herceg meghívására ment, lázadás tört ki. A herceg a fiával együtt menekülni kényszerült. A fiát megölte, ő pedig öngyilkos lett.

Jamagucsi volt Ferenc atya kedvenc városa. Ott sok meg­térést értek el. Azt is tervezte, hogy házat épít a Társaság­nak, ahol a leendő jezsuiták megtanulják a japánok nyelvét és tanításait, különösen az „igen éles elméjű és értelmes” boncokét. Ezúttal kedvezőbben nyilatkozik a boncokról. Azt mondja, hogy elmélkedéssel töltik az idejüket, „azon gon­dolkodnak, mi lesz velük, és milyen véget érnek”. Némelyek a dolgok végső értelmét kutatják, nem ismerik el a világ te­remtését, de örömmel hallgatják Isten törvényét. Egyikük, egy hallatlanul művelt ember, elhagyta a boncok életét, el­utasította tanításukat, megkeresztelkedett, ami nagy örömet szerzett a keresztényeknek.

Ugyanakkor a japán keresztények nagyon szomorúak vol­tak. Mélységesen szenvedtek, amikor arról prédikáltak ne­kik, hogy a pokolra jutókon nem lehet segíteni; szüleikre és őseikre gondoltak.

Ferenc atyát is fájdalom töltötte el, ami­kor azt látta, hogy szeretett barátai „olyan dolgok miatt gyá­szolnak, amelyekre nincs orvosság”.

Ferenc atya beszámolójából teljesen kiviláglik az a vonzerő, amelyet Kína kezdett gyakorolni rá, „egy mérhetetlenül nagy, békés és háborúktól mentes ország”. A japánoknál éle­sebb elméjű emberek lakják, mindenben gazdag és roppant népes ország. Ennek fényében elhatározta, hogy 1552-ben útra kel Kínába, hogy elmenjen, és bemutatkozzon annak, akit ő Kína királyának nevez. Olyan vidék ez, ahol terjed­het Krisztus törvénye; és ha az ottaniak befogadnák, az nagy hasznára válna a japán missziónak. Nagyon remélte, hogy út nyílik a Társaság és más szerzetesrendek előtt is. Úgy érez­te, nagy testi ereje van, és bízott a kegyelem segítségében, „hogy képes lesz véghez vinni ezt az oly fárasztó kínai utat”. Kivételesen ezzel a mondattal jellemzi magát: „Tele vagyok ősz hajszálakkal, de ami a testi erőt illeti, úgy érzem, sosem voltam még ennyire erőim teljében, mint most.” Már a negy­venes éveiben járt.

Ignác atyának írt levele más hangvételű. 1548 óta nem ka­pott tőle levelet, de amikor visszatért, maroknyi levél várta, köztük Ignác atyáé, melyet könnyes szemmel olvasott. Ignác nagy szeretetet kifejező sorokkal ajándékozta meg, amit Fe­renc atya nem kisebb szeretettel viszonzott:

„Igaz Atyám: Melakában kaptam meg szent szeretettel tel­jes levelét, most, miután Japánból megérkeztem, és amikor olyannyira vágyott egészségének és életének hírét olvastam, Urunk, Istenünk tudja, nagy vigasztalás töltötte el lelke­met. Levele sok más szava és vigasztalása között olvastam az utolsó szavakat, melyek így szólnak: »Egészen az Öné az, aki Önt soha nem tudja elfelejteni: Ignác.« Ahogyan ezeket könnyes szemmel olvastam, most is könnyes szemmel írom le, emlékezve a régi időkre, arra a nagy szeretetre, amelyet mindig is érzett és érez irántam, és arra is gondolva, hogy Urunk, Istenünk mennyi megpróbáltatásból és veszélyből szabadított ki engem Japánban az Ön szeretetének köz­benjárására.”

Japánban szerzett tapasztalatai sok gyengeségét fedez­tették fel vele, és úgy érezte: „Igencsak szükségem van va­lakire, aki nagy gondot fordít rám.” Ezért bevallja, hogy nagy hiányosságai vannak a tartományfőnöki feladatok ellátásában. Volt még egy mondat Ignác levelében, amely megérintette a szívét; ebben azt írja neki, „mennyire vágyik arra, hogy még földi életének vége előtt lásson engem”. Erős érzelmeket váltott ki belőle ez a mondat, mert szavai nagy szeretetről tanúskodtak. Mindig sírt, valahányszor eszé­be jutottak, és úgy gondolta, hogy a szent engedelmesség számára semmi sem lehetetlen. Szembeötlő, mekkora vá­gyakozás élt benne az iránt, hogy még láthassa „igaz aty­ját” ebben az életben.

A levél további része egyetlen nagy esdeklés: jezsuitákat kell Japán egyetemeire küldeni, olyanokat, akik készek ül­döztetést is vállalni. Kipróbált szerzeteseknek kell lenniük, akik képesek elviselni, hogy az emberek folyamatosan, éj­jel-nappal keresik őket, akiknek nincs idejük imádkozni és elmélkedni, misézni és zsolozsmázni, akik jól képzettek, nem félnek a hidegtől és a szerény étkezéstől, s tudnak fo­lyamatos és nyilvánvaló halálveszélyben élni. Reálisan vá­zolja a jövőbeli japán missziót:

„A sok munka miatt ez a vidék nem való öregeknek, de nem nagyon való fiataloknak sem, hacsak nem rendelkez­nek nagy tapasztalattal, mert különben ahelyett, hogy mások javát szolgálnák, elvesznek.

Olyan vidék ez, amely minden­ féle bűnre alkalmas; minden apróságon megbotránkoznak, amit azokban látnak, akik szóvá teszik ezeket a bűnöket.”

Megosztja Ignáccal azt a tervét is, hogy Kínába utazik, melyről magasztaló szavakkal szól. Levelét ezekkel a meg­indító szavakkal zárja: „A legkisebb fiú és a legnagyobb szám­űzött.” Mélységesen egyedül érezte magát. Ez abból a levélből is kiderül, amelyet Rodrigues atyának ír majd, azt gondol­va, hogy Rodrigues atya elmehetne azokra a távoli vidékek­re, még akkor is, ha „olyan messze vannak egymástól”. „Mi lenne, testvérem, Simão mester, ha újra találkozhatnánk Kí­nában?” […]

Miután megoldotta személyes problémáit, februártól áp­rilisig azzal töltötte idejét, hogy utasításokat fogalmazott számos jezsuitának, valamint levelet írt Simão Rodrigues atyának és a portugál királynak. A legtöbb utasítást Barzeo atya kapta, szám szerint hetet. Ezekben Ferenc atya pontos cselekvési szabályokat ad neki a ház igazgatására és a kollé­gium lakóinak kormányzására vonatkozóan, de természe­tesen nem feledkezik meg a már ismert parancsról: „Min­denekelőtt emlékezzen önmagára!” A tanácsok hátterében Ferenc atya tapasztalata, sokéves munkájának gyümölcse áll. Ő nem az elvont dolgok vagy a szőrszálhasogatás, hanem a konkrétumok embere.

André Reinoso: Xavéri Szent Ferenc Goában prédikál (Fotó: Wikimedia Commons)

Mivel személyesen részt vett több jezsuita kizárásában a Társaságból, felállított egy szabályt:

„Ne sok embert törekedjen felvenni, hanem keveset és jót, mert a Társaságnak ilyenekre van szüksége, hiszen látjuk, hogy a kevés és jó szerzetes többet ér és többet tesz, mint a sok, aki nem az. Sose vegyen fel a Társaságba kis tehetségű, gyenge és munkára alig fogható embereket, mert a Társaság­nak nem ilyenekre van szüksége, hanem nagy munkabírású, nagylelkű emberekre.”

A legtisztább ignáci szellem ragyog át ezen a gondolko­dáson. Ignác is úgy gondolta ekkortájt, hogy túl engedé­keny volt a jelöltek felvételében. Mindketten önmagukat ábrázolják ebben a követelményben: „Nagy munkabírású… nagylelkű.”

A harmadik utasítás az alázatról szól, az alázat megőrzé­séről és az alázatban való növekedésről. Ez refrénként Fe­renc atya saját lelki és apostoli életében is gyakran visszatér. Lelkébe sulykolta, hogy amit tesz, azt mindig vonatkoztassa el saját személyétől, és a sikert egyedül Istennek tulajdonít­sa: „Amit prédikálok, az egyáltalán nem az enyém, hanem Isten bőkezűségéből kaptam. Szeretettel és félelemmel kell felhasználnom ezt a kegyelmet, mint aki szigorú elszámo­lással tartozik Urunknak, Istenünknek.” Imádkoznia kell Istenhez, hogy észrevegye az önmagából fakadó akadályo­kat. „Felismerni önmagunkban”, egy másik ignáci mondás, melyet Ferenc atya jól megtanult. Kitartani az alázat belső gyakorlásában és hibáink beismerésében: „Ebből származik minden gyümölcs.”

Végeznie kell az alázatosságnak ezeket a gyakorlatait, hisz olyan sokat köszönhet Ignác atyának. Több ezer kilométerre Rómától, ahol még élt Ignác atya, szelleme ezekben a szabályokban elevenedik meg.

A negyedik utasítás a viselkedésmódra vonatkozik, amely szilárdan az alázatosság gyakorlásán alapul. Ennek az alázat­nak szükség szerint visszafogottságban vagy szigorban kell megnyilvánulnia a közösség tagjaival való bánásmódban. Mindenesetre határozottan meg kell büntetnie a tisztelet­lenséggel párosuló engedetlenséget. Alacsonyrendű és egy­szerű megbízásokat kell adni azoknak, akik többnek gon­dolják magukat, mint amilyenek valójában. Tanácsokat ad neki a Társaságba való felvételről és a fogadalomtételről is, és figyelmezteti arra a kötelezettségre, hogy mindenről, amit tesznek, tájékoztassa Ignác atyát, valamint Rodrigues atyát, aki Coimbrában van, és őt magát. Ez azoknak a kötelessége, akik szétszóródva élnek a világban, és felelősek másokért. Óvatosnak kell lennie az emberekkel való beszélgetésben, mert eltérő szándékkal jönnek: egyesek lelki, mások e vilá­gi dolgokban kívánnak előrehaladni, sőt néha úgy járulnak szentgyónáshoz, hogy többet beszélnek e világi, mint lelki szükségleteikről.

Az ötödik utasításban arra vonatkozó tanácsokat ad Bar­zeo atyának, hogy miként bánjon a nőkkel, és hogyan kezelje a férj és feleség közötti viszálykodás eseteit. „Ne higgyen el mindent, amit mondanak, akár a férj, akár a feleség, hallgas­sa meg mindkettőjüket!”

Senkit sem szabad haraggal meg­dorgálni. Igyekezzen jól kijönni a szerzetesekkel és a papok­kal, kerülje a viszályokat, és hallgasson, amikor a jezsuitákat támadják, akkor is, ha semmilyen hibát sem követtek el. […]

Április 24-én még mindig Kocsínban volt, mert onnan küldött utasítást Antonio de Heredia atyának: „Amennyire csak tudja, próbálja mindenkinél elérni, hogy megszeresse Önt.” „Amikor ezekkel az emberekkel beszélget, ne legyen távolságtartó, ne mutatkozzon olyannak, mint aki tekin­téllyel lép fel velük szemben, és olyannak, mint akitől ők függnek.” „Az emberek előtti tekintély Isten ajándéka, és ő olyan embereknek adja, akiknek megvannak az erényei ah­hoz, hogy rájuk bízza tekintélyét és hitelét a nép előtt.” Nem ilyen volt-e Ferenc atya, akit – ahol csak megfordult – szent atyának neveztek?

„Ne tegye azt, amit sokan tesznek: azt keresik, ami mes­terkélt, és ami tetszik az embereknek, hogy elfogadják őket; mert ezek nem Isten megdicsőítésére és a lelkek iránti buz­góságra törekszenek, hanem arra, hogy az emberek jól érez­zék magukat velük. Igen veszélyes ez a viselkedés, mivel bi­zonyos hiúsággal jár együtt: hogy nevünk legyen az emberek körében, és elismerjenek bennünket.”

A 2023 márciusában megjelenő kötet borítóján szereplő festmény Alejandro Labajos kortárs spanyol jezsuita lelkivezető és művész alkotása

Ferenc atya megvesztegethetetlenül Isten dicsőségét ke­reste, és nem engedett az önteltség kísértésének.

Még mindig erősnek érezte magát, ahogy ez a már idé­zett, ritka, portrészerű kijelentése elárulja: „Tele vagyok ősz hajszálakkal, de ami a testi erőt illeti, úgy érzem, sosem vol­tam még ennyire erőim teljében, mint most.” Ekkor negy­venhét éves volt.

Mindazt, amit elmondtunk, Ferenc atya misszionáriusi végrendeletének tekinthetjük, aki már belekezdett egy óri­ási vállalkozásba, és akire bizonytalan, veszélyekkel teli jövő várt. Kína és Japán is olyan ország volt, amely teljesen elzár­kózott Európától. A portugálok mindkettő partjainál hor­gonyt vetettek, de pusztán kereskedelmi céllal. Ferenc atya nem kevesebbről álmodott, mint hogy találkozik a királlyal – így nevezte őt –, és kínaiak millióit evangelizálja. Istenbe vetett bizalma határtalan volt.

Megosztás