Ha Szent Ignác-i szemüvegen keresztül szeretnénk ránézni karácsony szent ünnepére, első közelítésben azt látjuk, mintha a Lelkigyakorlatok sokkal nagyobb hangsúlyt helyezne a megváltásra. Egy egész hetet tölt a lelkigyakorlatozó Krisztus szenvedésében részesülve. De Jézus születése is igen hangsúlyos, a megtestesülés, az inkarnáció, az inkarnációs teológia a Szent Ignác-i lelkiség alapvető nézőpontja. Mit is jelent ez?
A mi szempontunkból talán a legegyszerűbb az ember Jézushoz közeledni: anya szülte, ráadásul útközben, nehéz körülmények között. Őt is kellett táplálni, gondozni, nevelni, mint bármelyik kisbabát. Közel tudunk hozzá kerülni, mert ismeri a kiszolgáltatottságunkat. Jézussal Isten nem megközelíthetetlen távolságban van, hanem betoppan a hétköznapi életünkbe.
A nehezen értelmezhető megtestesülés
Az első keresztény közösségek az ősegyházban még dogmák nélkül indultak, a Feltámadottal való találkozás adta hitük alapját. Ahogy telt az idő, növekedett a létszám, elindult a strukturálódás, szükség volt bizonyos rendszerekre, definíciókra, hittételekre. E reflexiós folyamat során talán az egyik legnehezebb dolog volt megérteni, megfogalmazni, hogy Jézus Krisztus személyében hogyan van jelen egyszerre az isteni és az emberi.
Nagy viták voltak ebben a kérdésben, sőt olyan magyarázatok is születtek, amelyeket az egyház nem tudott elfogadni.
Már korán kérdés lehetett Jézus megtestesülése, ezt láthatjuk Antiochiai Szent Ignác trallésziekhez írt levelében: „Ha valaki Jézus Krisztust kihagyva tanítana benneteket, aki Dávid nemzetségéből való, aki Máriától valóságosan született, evett és ivott, akit valóban üldöztek Poncius Pilátus alatt, valóságosan megfeszítették és meghalt, miközben látták a mennyeiek, a földiek és föld alattiak, dugjátok be a fületeket! Jézus valóban feltámadt halottaiból, mert Atyja feltámasztotta őt, aki hasonlóképpen feltámaszt minket is, benne hívőket, így támaszt fel az Atya Krisztus Jézusban, aki nélkül nincs igazi életünk. Ha azonban néhányan istentelenek, azaz hitetlenek, azt mondják, csak látszólag szenvedett, hát ők maguk a látszat, miért vagyok akkor én megbilincselve, miért is kérem, hogy vadállatokkal küzdhessek? Hiába halok meg akkor, meghazudtolom tehát az Urat.”
Az egyik ilyen tévtanítás, eretnekség a II. században a doketizmus volt, amely megkérdőjelezte a Fiú emberségét, azt állítva, hogy az Ige valójában nem vált testté, hanem csak a test látszatát öltötte magára. A doketizmus kifejezés a görög dokein, „látszani”, „mutatkozni” szóból ered. A doketisták tagadták Krisztus testének valóságát. Számukra Jézus egyfajta görög isten, aki közülük valónak álcázva meglátogatja a halandókat, csodálatos tetteket hajt végre, és tanítóként viselkedik, titkos tudást közvetít – de anélkül, hogy ténylegesen emberré válna. A doketisták azt állítják, hogy Jézus Isten – de csak Isten; teste és embersége csak látszat.
Erre a tévtanításra a niceai zsinat (325) adott választ, megerősítve, hogy Jézus valóságos Isten és valóságos ember.
A másik téves magyarázat a megtestesülés titkára az V. században megjelent nesztrorianizmus volt. Nesztoriosz alapvető kérdése a következő volt: hogyan fogjuk fel Isten személyét, ha Isten Jézus Krisztusban tényleg emberré lett? Ha Isten Isten, akkor Isten nem lehet ember. Tehát annak megértéséhez, hogy Krisztus egyszerre emberi és isteni, az lehet a megoldás, hogy Krisztusnak két különböző természete van – egy emberi és egy isteni. És ezek teljesen elkülönülnek egymástól. Ezt a tanítást a 431-ben összeült efezusi zsinat vitatta meg és vetette el, s megerősítette az isteni és emberi természet egységét Krisztusban. Nesztoriosz azt is kijelentette, hogy Mária nem lehet Isten anyja, mert Isten, aki mindenek előtt létezett, nem születhetett vagy jöhetett létre – más szóval élete nem kezdődhetett – egy nőben. A zsinat világossá tette, hogy Mária Theotokosz (Istenszülő).
A SZÍV | Jezsuita Magazin – 2022. december – 2023. január
940 Ft
Az inkarnáció értelmezése a modern világban: a „testetlen hit”
Mi, gyakorló hívők minden vasárnap, a szentmise keretében megvalljuk hitünket, de nagyon gyakran figyelmen kívül hagyjuk annak gyakorlati következményeit. Lehet, hogy „testetlen hitet” élünk? Ha Jézusra mágusként tekintünk, vagyis csak akkor fordulunk hozzá, amikor csodát várunk, ha szétválik a hétköznapi és a „vasárnapi”, templomi hitünk, akkor gyakorlatilag mi is doketisták vagyunk. Akkor is, amikor elzárkózó, „gettókereszténységet” építünk, hogy így védjük magunkat. Jézus „határátlépő” volt, párbeszédbe lépett mindenkivel, nagyon emberi szinten. És ez a missziós küldetés alapja és módja. Őszintén szólva néhány teológuson kívül manapság kevesen töprengenek el az inkarnáció jelentésén, Krisztus isteni és emberi természetén. A II. vatikáni zsinat Gaudium et spes kezdetű lelkipásztori konstitúciója mindannyiunk számára érthetően ír erről:
„Az ember misztériuma csak a megtestesült Ige misztériumában világosodik meg igazán. Ádám, az első ember ugyanis az eljövendőnek, tudniillik az Úr Krisztusnak előképe volt. Krisztus, az új Ádám az Atya és az ő szeretete misztériumának kinyilatkoztatásában teljesen föltárja az embert az embernek, és megmutatja magasztos hivatását. Nem csoda tehát, ha ezek az igazságok belőle fakadnak, és benne érik el csúcspontjukat. Aki »a láthatatlan Isten képmása«, ugyanő tökéletes ember is, aki Ádám fiainak az ősbűn által elcsúfított istenképiségét helyreállította. Mivel Ő az emberi természetet fölvette, nem elemésztette, e természet magától értetődően bennünk is nagy méltóságra jutott. Isten Fia ugyanis megtestesülésével valamiképpen minden emberrel egyesült. Emberi kézzel dolgozott, emberi értelemmel gondolkodott, emberi akarattal cselekedett, emberi szívvel szeretett. Szűz Máriától születvén valóban egy lett közülünk, a bűnt kivéve mindenben hasonló lett hozzánk” (GS 22).
A megtestesülés az ignáci lelkiségben
Olcsó megoldás lenne azt javasolni, hogy vegyük szemügyre a Lelkigyakorlatokban azt a szemlélődést, amely Krisztus születésével foglalkozik. Ennél jóval szélesebben ágyazódik be a Szent Ignác-i spiritualitás az inkarnációs megközelítésbe. Emmanuel da Silva e Araújo brazil jezsuita behatóan foglalkozik ezzel a kérdéskörrel. Nézzük végig az ignáci lelkiséget az ő gondolatai alapján. Ignác úgy tekint Istenre, hogy ő itt és most képes működni. Ez nagyon eredeti és új a szemléletében.
Így fogalmaz a Lelkigyakorlatok 15. pontjában: „…sokkal jobb, ha maga a Teremtő és Úr közli magát a szolgálatra kész lélekkel: körülöleli szeretetével és dicsőségével, és arra az útra vezeti, amelyen ezentúl jobban szolgálhat neki”.
Az ignáci lelkigyakorlat dinamikájában a lelkigyakorlatozó eljut ahhoz a kérdéshez, hogy „mit tudok tenni Krisztusért?”.
Ez a bensőséges istentapasztalat nem marad statikus, hanem megnyit, mások felé indít. A lelkigyakorlatozó szembesül a bűneivel, rendezetlenségeivel, ide „engedi be” Istent, így megtapasztalja, hogy az Úr a bűneivel együtt is szereti, elfogadja. A bűnről való elmélkedés során nemcsak egyéni, hanem esetleg történelmi vagy transzgenerációs bűnök is előkerülhetnek. A gonoszság egy sor egoista, büszke és önelégült hozzáálláshoz kötődik, ezek felfedezése a lelkigyakorlatozóban a „szégyen és zűrzavar” (Lgy 48) érzését kelti, mely ugyanakkor az irgalom élményét is magával hozza, amely átöleli és „megtéríti” a lelkigyakorlatot végzőt. Ekkor megszületik a hála és a nagylelkűség, hogy szeretett bűnösként kövesse az Úr hívását (Lgy 98). A lelki folyamatban csak ezt követően jutunk el a szemlélődéshez, amely a megtestesülésről szól (Lgy 101). Ez nem a Szentírás szövege, hanem Ignác saját története, kozmikus kép arról, hogy a Szentháromság hogyan szemléli a világban elharapózó bűnt, s küldi Jézust megváltónak.
„Idézzem fel a történetet, amiről szemlélődnöm kell: hogyan nézi a három isteni Személy az emberekkel teli egész földkerekséget, és – látva, hogy mind a pokolba jutnak – hogyan határozza el a maga örökkévalóságában, hogy a második Személy az emberiség megváltására emberré legyen. És így, amikor az idők teljessége elérkezett, elküldi Szent Gábor angyalt Boldogasszonyunkhoz.”
Csak ezután kerülünk az evangéliumi születéstörténetbe: látjuk az utat Názárettől Betlehemig, Máriát és Józsefet, a szolgálót és az épp megszületett Kisjézust (Lgy 110). A lelkigyakorlatozó mélyen megérti a Filippi-levél üzenetét: „Ő Isten formájában volt, és az Istennel való egyenlőséget nem tartotta olyan dolognak, amelyhez föltétlenül ragaszkodnia kell, hanem kiüresítette magát, szolgai alakot öltött, és hasonló lett az emberekhez. Külsejét tekintve olyan lett, mint egy ember” (2,6–7).
A lelkigyakorlatozó maga is inkarnálódik
Ezt a misztériumot szemlélve a lelkigyakorlatozó maga is részese lesz egyfajta beletestesülésnek. Maga is „inkarnálódik” Isten művébe, és ahogyan Mária, aki méhében hordozza a megtestesült Igét, elindul, hogy találkozzon Erzsébettel, a lelkigyakorlatozó is elindul, formálódni kezd azért, hogy jobban tudjon másokat szeretni és szolgálni.
Az ignáci szemlélődés nem puszta képzelgés, kellemes érzéseket keltő fantáziálás. A Lélek által átjárt lelkigyakorlatozó bensőséges tapasztalatot szerez Jézusról, és átéli az első tanítványok megélését. A szemlélődésben tehát a lelkigyakorlatozó megtapasztalja, hogy Jézust követi – más szóval: tanítvánnyá válik –, és képes a belső tapasztalatból a megélt tapasztalat felé haladni. A Lelkigyakorlatokban Ignác elvezet minket Krisztushoz, a megtestesült Igéhez, aki az előfeltétele annak, hogy megtestesült és hiteles hitet éljünk. Az ignáci lelkigyakorlat végeztével azok, akiknek valódi tapasztalatuk volt, Istent mindenben megtalálják: a saját életükben, a világban, mások életében, a teremtésben, a történelemben. Ennek alapja a folyamatos kommunikáció Istennel, hogy mindig és mindenben keressük és megtaláljuk. Ebben segít a naponta végzett examen, a szerető figyelem imája. Ennek során hálát adunk a kapott ingyenes kegyelmekért, és felfedezzük Isten jelenlétét körülöttünk és bennünk.
Egyesülés Istennel
Szent Ignác annyira egyesültnek érezte magát Istennel, hogy teljesen át tudta adni magát az ő munkájának. Semmi sem tudta elterelni a figyelmét Istenről, mert sikerült megtalálnia mindenben, amit tett. Számára Isten jelenléte és a mindennapi szolgálat szinonimává vált. Az ignáci misztika megélése azt jelenti, hogy belépünk – és benne maradunk – a világ valóságában. Azt jelenti, hogy felismerjük,: Isten és a világ között nincs szakadás, Isten teljesen jelen van a környezetünkben, hat és működik, itt és most. Nemcsak vasárnap vagy éppen szenteste, hanem mindig lehet keresni és meg lehet találni.
Képek: Pásztor Péter, iStock
