Manilában működik az ACAY ifjúsági misszió (Association Compassion Asian Youth Missions Philippines), melyet a Mária misszionáriusai szerzetesrend nővérei alapítottak. A rend elhivatott közössége arra tette fel életét, hogy veszélyeztetett és hátrányos helyzetben élő fiatalok számára esélyt teremtsen a teljes életre.
A Shoeshine stábja e misszióról forgatott filmet, melyet Faces of Love (A szeretet arcai) címmel mutatott be néhány hazai mozi áprilisban. Huszár Domonkos rendezővel, Bazsik Ádám producerrel és Farkas Ferenc operatőrrel beszélgettünk.
Belevágtatok a film megvalósításába, pedig elsőre nem aratott osztatlan sikert az ötlet, hogy a Fülöp-szigetekre utazzatok.
Huszár Domonkos: Két éve találkoztunk először Fabian Edith Mirjam magyar származású misszionárius nővérrel. Ő akkor azt kérte tőlünk, hogy készítsünk egy dokumentumfilmet a Manilában működő ifjúsági missziójukról. Az első gondolatunk az volt, hogy menjen, aki akar… Távolinak éreztük magunktól a Fülöp-szigetek világát. Aztán a meghívás csak nem hagyott nyugodni, látszott, hogy még hónapokkal később is foglalkoztat bennünket. Úgy gondoltuk, hogy Istennek tényleg lehet valami terve ezzel. Kilenc hónapnyi előkészület kezdődött, amiben benne volt partneri kapcsolatok építése, egy közösségi finanszírozású kampány és mindenféle ismeretszerzés. Aztán tavaly szeptemberben ott álltunk indulásra készen a repülőtéren.
Farkas Ferenc: Mirjam nővér kapta a hivatásgondozás feladatát a manilai missziós közösségben. Ő pedig arra gondolt, hogy ideje lenne készíteni egy átfogó filmet, ami kedvet adhat a világ más részein élő fiataloknak az önkéntességhez, de a hivatásébresztésben is komoly szerepe lehet.
Ez volt a célotok a film elkészítésével?
Huszár Domonkos: Több cél is volt. Az egyik, hogy szerettünk volna segíteni a nővéreknek. Azt akartuk, hogy tevékenységük szélesebb körben is ismert legyen. Egy másik cél volt, hogy az ottani életet kicsit közelebb hozzuk az itthoniakhoz. Itt Európában megvan a mi kis bejáratott életformánk, életfelfogásunk. Számomra sokkoló, hogy ez a felfogás a Fülöp-szigeteken teljesen máshogy jelenik meg. Mást jelent az emberi méltóság, mást jelent vallásosnak lenni, még a hitről alkotott fogalmuk is különbözik a miénktől. Ezzel együtt az ottaniak sokat adhatnak a talán túlontúl elkényelmesedett európaiaknak.
Bazsik Ádám: A Shoeshine történetében minden filmünknél cél volt és lesz is, hogy Isten helyet kapjon a tervezésben. Még ha ez esetleg meg is nehezíti a gyártást. Jelen esetben nem azt igyekeztünk eldönteni, hogy el fogunk menni Manilára, hanem azt, hogy ami tehetségünk vagy talentumunk van, azt hozzátesszük ehhez a történethez, ha úgy érezzük, hogy Isten elképzelésében ott van a Faces of Love film. Nyilván külön kópiák készülnek a misszió tagjainak, akik hivatásgondozásra és saját maguk bemutatására használják majd ezeket, és külön kópiákkal igyekszünk célba venni az európai közönséget.
Ahogy a szavaitokból kiveszem, Manila a felkészülés után is tudott meglepetést okozni…
Bazsik Ádám: Koppantunk, erre nincs jobb szó. Engem főleg az készített ki, hogy állandóan figyelni kellett valamire, egy percig sem lehetett elterülni és pihenni. Mit ne igyak, mit ne egyek, figyelni a felszerelésre a folyamatos hőségben, hova ne menjek, mert ott megölhetnek, vagy hol tudnánk valóban koncentráltan dolgozni. A lelkünk és a testünk is állandó mozgásban volt. Jól összekaristolt minket ez a világ.
Huszár Domonkos: A megérkezésünk percében világos lett, hogy Manilára nem lehet felkészülni. Amikor testközelből érzékeled a bádogvárosok valóságát, a minimálisnál is kevesebb higiéniát, amikor arra figyelsz, nehogy megcsípjen egy halálos kórt terjesztő szúnyog, interjú közben pedig azt hallgatod, hogy ezt és ezt a manilai fiatalt hogyan bántalmazták, hogyan erőszakolták meg, milyen gyilkosságok történtek a közelmúltban, és hányszor, akkor lelkileg besokallsz, és bezárod a világodat. Én azt tapasztaltam, hogy ilyenkor saját magam legmélyebb hibáival, gyengeségeivel, sebeivel szembesülök. Ezt hozza ki belőlem, hogy folyamatosan rá vagyok kényszerítve a komfortzónámon kívüli életre. Hosszú távon ez alakíthatja az embert, és hozhat egyfajta megváltást is, de benne lenni iszonyú kemény.
Farkas Ferenc: Nekem más tapasztalatom volt. Azok a határok és keretek, amik itt Európában próbálnak bekebelezni, azok a Fülöp-szigeteken nem voltak jelen, és így nagy szabadságot éltem át. Számomra nem volt sokkoló, se túl kaotikus. Viszont csapatszinten valóban koppantunk. Nekem ebből inkább az volt a tanulság, hogy igazán csapat vagyunk. Együtt kellett megmásznunk a hegyet, aminek a legnehezebb szakasza kétségtelenül a manilai tartózkodás volt.
Huszár Domonkos: Maniláról nekem most már mindig az jut eszembe, hogy ahol túlárad a bűn, ott túlárad a kegyelem is. Ez most lehet, hogy nagyon jókisfiúsan hangzik, de hiszem, hogy Istennek célja volt azzal, hogy mi oda kimentünk. Számtalanszor ütköztünk olyan nehézségbe, ami abba az irányba vitt minket, hogy adjuk fel. Akkor sem adtuk fel, amikor sikerült elkapnom valamit, és hetekre kidőltem.
Milyen kapcsolatotok alakult ki az ottani fiatalokkal? A filmben sok megrendítő történetet hallunk tőlük. Hogy értétek el, hogy a legbensőségesebb dolgaikról is beszéljenek?
Bazsik Ádám: Húsz éve működik ez az ifjúsági misszió. Mi most olyan fiatalokkal dolgozhattunk, akik a misszió kedvezményezettjeiként már régen túl vannak azon, hogy a traumáikkal szembenézzenek. Sokkal nehezebb lett volna, ha olyanok érkeznek, akik ennek a folyamatnak még csak az elején járnak. Hosszú, pontos munkával érik el a nővérek, hogy egy fiatal talpra tudjon állni. Abban is sokat segítettek, hogy az interjúk elkészüljenek.
Farkas Ferenc: Nekem sokat jelentett látni, hogy a megszólaló fiatalok milyen mélyen hittek abban, hogy a készülő film a misszió s így az ő közösségük javát is szolgálni fogja. Szerintem emiatt is nyíltak meg olyan hamar.
Az jut eszembe, amit Ferenc pápa mondott a krakkói ifjúsági világtalálkozó virrasztásán: nagy veszély a fiatalság számára a kanapéboldogság és a wellness-kereszténység. Úgy tűnik, a Manilában élőkre ezek kevésbé jellemzők…
Bazsik Ádám: Én viszont azt mondhatom, hogy a filmes munka alatt, európai keresztényként nagyon könnyűnek találtattam. Persze küzdöttünk és hajtottunk, és megcsináltuk, amit kell, de kínkeservesen. Azon töprengtem, vajon ezért ki a hibás. Minduntalan az a bibliai jelenet jutott eszembe, amikor Jézus hívja Pétert, hogy menjen oda hozzá a vízen. Most engem is hívott. De én nem jártam, én süllyedni kezdtem. Erre most azt mondom, hogy rendben, akkor elfogadva ezt a helyzetet innen tudok fejlődni.
Huszár Domonkos: Mélységesen egyetértek Ferenc pápával, a wellness-kereszténység napjainkban jellemző Európára. Erről egyébként az egyik nővér is beszél a filmünkben. Bennem a kérdés inkább úgy visszhangzik, hogy mit teszek én, mit teszünk mi azért, hogy a kereszténységünk missziós küldetését megvalósítsuk, mit teszünk másokért. Egészen apró dolog: amióta hazatértem Manilából, sokkal jobban odafigyelek arra, hogy ne dobjak ki ételt a szemétbe.
Farkas Ferenc: A Faces of Love szerintem azt kérdezi mindnyájunktól, hogy ha itt Európában az anyagi biztonságunk vagy egyáltalán a biztonságunk összeomlana, akkor mi magunk is összeomlanánk-e. Vagy lenne valamilyen erő, ami megtartana bennünket? Ezeknek a manilai fiataloknak az életében az anyagi és az egzisztenciális biztonság összeomlott, vagy nem is volt meg. Mégis most azt látjuk, hogy egy belső erő biztosan megtartja őket.