Egy metálegyüttes frontembere, egyetemi oktató, tudományos kutató, múzeumigazgató és nem mellesleg háromgyermekes anyuka. Zenéről, a csongrádi életről, maximalizmusról és alázatról beszélgettünk vele, és megtudtuk azt is, hogyan vezetett az útja a rózsafüzér-társulat és a látomások témáján keresztül a vallási néprajz kutatásáig.
– A sok közül az egyik elfoglaltsága, hogy énekesnője az Uneksia Nightwish Tribute Bandnek. Milyen zenét játszanak?
– 2017-ben alakult meg Csongrádon a zenekar. Az Uneksia finnül azt jelenti: Vágyálom. A Nightwish finn szimfonikus metálegyüttes zenéjét játsszuk, de vannak saját szerzeményeink is. A metálzenét ötvözzük a szimfonikus hangzással, ami nagyon egyedi. Jellemző ránk a tanulás, az első időszakban például nem számoltunk azzal, hogy nagyon nehéz a hangszeres zenei követés, és az éneket illetően is adódtak kihívások, de folyamatosan csiszolódunk, fejlődünk. Bíztatóan érkeznek a külföldi megkeresések is, lassacskán valóra válik az álmunk. Kezdjük feszegetni a határainkat, hogy egyre több saját szerzeménnyel álljunk a közönség elé.
– Miért éppen a szimfonikus metál mellett döntöttek? Egyáltalán, háromgyermekes, dolgozó anyaként hogyan került a zenekarba?
– Az együttesben játszik az öcsém és a párom is, igazán „biztonságos” a közeg számomra, de alapvetően csak belesodródtam a dologba. A templomi kórusban hallottak szólót énekelni, és megkértek, énekeljek a bandában, mert a templomi klasszikus hangzás nagyon illik a szimfonikus metál világába. Egyszerűen szeretjük ezt a zenét, és egyfajta örömzenélés céllal indultunk, nem a közönséget vettük célba. De a hallgatóság tudott vele azonosulni, és egyre több rajongónk lett, megtaláltuk a közönségünket.
– Hogy érzi magát a színpadon?
– Kapcsolatba kerülünk a hallgatósággal, fontos, hogy együtt rezdüljünk. Az éneklésen túl szeretnék jókedvet varázsolni a színpadra. De nem „magamutogatásról” van szó, nekem szinte élettanilag is fontosak ezek a fellépések, mert a hétköznapokban felgyülemlett stresszt a színpadon le tudom vezetni. Mivel kamasz lányként nem jártam ilyen helyekre, most ismertem meg ezt a típusú klubéletet, és nagyon jók a tapasztalataim. Nagyon sok előítéletet felülírt bennem a koncertek kapcsán szerzett tapasztalat. A nappali koncertekre néha elviszem a gyerekeket is, akik nagyon büszkék rám. Ebben sok munka van, képzem a hangomat, énekórákra járok. De látom, hogy hosszú út áll előttem, mert az éneklés nagyon komoly szakma, testkontroll meg tudatosság kell hozzá.
– Életének intenzitására jellemző, hogy a doktori fokozat megszerzését követően az MTA–SZTE Vallási Kultúrakutató Csoport munkatársa lett, a Szegedi Tudományegyetem Néprajzi és Kulturális Antropológiai Tanszékének óraadó oktatója, az MTA köztestületi tagja. Szakmai munkásságát 2022-ben a Magyar Néprajzi Társaság Jankó János-díjjal ismerte el. Hogyan lehet ennyi munkát végezni ilyen magas színvonalon?
– Maximalista vagyok, igényes arra, amit csinálok. Ha valamihez a nevemet adom, legyen az egy előadás vagy akármilyen ismeretterjesztő tevékenység, arra rengeteget készülök. Van retorikakönyvem, amiből megtanultam, hogyan kell úgy beszélni az emberekhez, hogy eljusson hozzájuk a mondanivalóm. Megtisztelem a hallgatóimat azzal, hogy az ideszánt idejük ne legyen elvesztegetve. Ezért arra is figyelek, hogy egy-egy előadás ne legyen hosszabb ötven percnél, mert ezen túl nehéz figyelni.
Fotók: Hegedüs Márton
– Komoly tudományos munkája köthetné egy nagyvároshoz is. Mennyire fontos a „csongrádiság”, a helyi beágyazottság?
– A dédmamám Pesten élt, a VIII. kerületben. Jártunk hozzá látogatóba, és mindig az volt bennem, hogy nekem Budapest túl nagy, túlzsúfolt, elveszettnek éreztem magam ott. Nekem még Szeged is nagyváros volt, amikor odakerültem egyetemre, akkor láttam például először koldust, és nagyon megrázott ez a találkozás. De szokatlan volt az is, hogy rendszeresen utaztam villamossal. Sokáig éltem Szegeden, a három kislányom is ott született, de végig nagyon hiányzott a szülőhelyem, Csongrád. Szegeden lakótelepen laktunk, csak a boltos néniket ismertem. Olyan rossz volt, hogy a házak között sétálva nem tudok kinek köszönni, nem tudok kivel szóba állni. Vágytam a személyességre. Hiába tanítottam Szegeden, az egyetemen – most is tanítok –, ott is meg lehetett volna a helyem és a szerepem, de végül hazahúzott a szívem. Szeretném megadni a gyerekeimnek a nyugodt, személyes közeget, a kötődést, amit ez a kisváros nyújtani képes. A várost úgy is emlegetjük, hogy Ezerarcú Csongrád, mert a tízemeletes lakóháztól a háromszáz éves parasztházig minden megtalálható itt. Lelkem minden szegmensét kielégíti ez a város.
– Szakmailag mi foglalkoztatja a legjobban?
– Elsősorban a vallási néprajz, és ebben óriási szerepe volt a szegedi egyetemen Barna Gábor tanár úrnak. Egy szemináriumi dolgozat kapcsán megbízott a csongrádi rózsafüzér-társulat feltérképezésével. Az egyik adatközlőről kiderült, hogy látomásai vannak. Ezeket le is rajzolta. Egyik téma hozta a másikat, így jutottam el a rózsafüzértől a látomásirodalomig. Közben egyetem mellett elkezdtem Csongrádon dolgozni segédmuzeológusként. Az igazgatónő a kezembe adta Knapek Dezső csanyteleki kántor halotti búcsúztatóit. Azt sem tudtam, mi az a halotti búcsúztató, de teljesen „beszippantott” a téma, elmentem vele az Országos Tudományos Diákköri Konferenciára, ahonnan elhoztam az első díjat. Csodálkoztam is, hogy mit láttak bennem a professzorok, mert amellett, hogy kitartóan tanultam, elég komolytalan, naiv lány voltam. Például az évfolyamtársak onnan tudták, hol van szemináriumi óránk, hogy kihallatszott a nevetésem a folyosóra.
– A gyakorlati terepmunkák során milyen tapasztalatokra tett szert?
– Ezek tíznapos utak voltak. Bárth János tanár úr kitett minket Erdélyben Ozsdolán, Csíkmenaságon vagy Csíkszentgyörgyön, éppen ahova jártunk. A leleményességünkre volt bízva, hogyan boldogulunk. Hihetetlenül jó lelkű emberekkel találkoztam ott, a beszélgetések mögött meghúzódó értékrend és világszemlélet rengeteget adott nekem. A mai napig dolgozom meg élek belőle, sőt, az emberiségbe vetett hitemnek nagyon fontos alapját képezik az ott töltött hetek. Évtizedekig tartottuk a kapcsolatot az adatközlőkkel, sokakkal egészen halálukig.
– A helyi interjúzás, adatgyűjtés különbözik ettől?
– Az itteni adatközlők zártabbak, több interjúra van szükség, hogy eljussunk oda, ahol Erdélyben elkezdődött a beszélgetés.
– Ennek mi lehet az oka? Senki sem próféta a saját hazájában?
– Teljes mértékben így van. Nehezebb olyan emberrel mélyebb beszélgetést folytatni, akivel bármikor összefuthatunk az utcán. Ez teljesen normális dolog, itt a bizalmat még jobban meg kell alapozni és ki kell építeni. Pont a közvetlenebb közelség miatt. Például a saját nagymamámat sem tudtam szóra bírni a régi dolgokról.
– Csongráddal kapcsolatban milyen vallási témákban kutatott még?
– Azt vettem észre, hogy nagyon sok közérdekű ügy a papságtól „ágazik le”. Például ilyen Csongrád első artézikútjának az ügye, de az első gyermek-egészségvédelmi intézkedések is a papsághoz vezetnek vissza. A csongrádi plébános volt az első, aki lejegyezte, hogy a bábaasszonyok milyen körülmények közt hozzák a gyermekeket a keresztelőre, például a koszos ujjukat a gyerek szájába teszik. A pap meglátta a problémákat, és próbált javítani a helyzeten. A kolerajárványok idején a káplán ment ki a házakhoz, ő vitte a gyógyszert. Volt, hogy meg is büntették érte. De nagyon érdekes téma a Bach-korszakbéli kivégzések ügye is. Kilenc ártatlan embert, akik családapák, gazdaemberek voltak, a betyárokkal való cimborálás vádjával elítéltek és kivégeztek. Ez az igazságtalanság nagy felháborodást keltett, és nagyon heroikus dolog volt, hogy a kivégzetteket egyházi temetésben részesítette a csongrádi plébános. Hihetetlen, hogy szinte nincs olyan téma, amihez ne kötődnének a helyi plébánosok, papok. A doktori disszertációmat is a csongrádi papok XIX. század végi helyi szerepvállalásából írtam. Jelenleg az 1783. évi népesség-összeírással foglalkozom, ott a családok név szerint vannak feltüntetve. Szenzációs forrás ez, remélem, hogy az elkészült tanulmány ajándék lesz azoknak a csongrádiaknak, akik családfakutatással foglalkoznak. Természetesen az 1783-as összeírást is a plébános, Kanyó András készítette, hogy jobban megismerje a rábízott közösséget.
– Ha visszamehetne az időben, ki lenne az a csongrádi, akivel nagyon szívesen találkozna?
– Váry Gellért piaristával, aki Csongrádon született 1843-ban, Meister Sándor néven. A helyi patikus fia, aki a papi hivatást választotta, piarista atya lett. Nagy karriert futott be, előbb novíciusmester volt, később pedig a rend generális asszisztense Rómában. De mivel nem plébános volt, a csongrádiak úgy könyvelték el, hogy „majdnem pap”. Nagy tudású, széles látókörű ember volt, sokoldalú, abszolút különc. Remek csongrádi helytörténeti munkákat készített, gyöngybetűkkel írt, lerajzolta a csongrádi viseleteket az 1860-as években. De szeretett hímezni és fuvolázni is. Ő az én „lelki plüssöm”. De érdekes személyiség volt az 1826-os születésű Csemegi Károly is, az első magyar büntető törvénykönyv megalkotója. A helyi legenda szerint papnak készült, jelentkezett a szemináriumba, de nem vették fel. A fáma szerint a vörös haja miatt tanácsolták el. Ő lett az egyik legnagyobb magyar jogtudós. Egy anekdota szerint amikor ügyvédjelöltként Csongrádon gyakornokoskodott, nagyon rossz véleménnyel volt róla a helyi bíró, meg is írta neki levélben: nem tanácsolja, hogy erre a pályára lépjen. Később, amikor már jó nevű ügyvéd és jogtudós volt, az eltanácsoló levelet bekeretezve az irodája falára függesztette, azt mutatva, milyen fontos, hogy higgyünk az álmainkban, legyenek céljaink.
– Az egyetem mellett más keretek között is foglalkozik oktatással?
– Amikor a múzeumba csoport érkezik, legyen szó óvodásokról, érettségizőkről vagy nyugdíjasokról, elég jól meg tudom találni velük a hangot. Amikor ovisok jöttek, beöltöztem.
– Népviseletbe?
– Nem, polgárasszonynak: a múzeum épületét emeltető evangélikus ügyvéd, Molecz Lajos feleségének, és úgy fogadtam őket. A piciknek hihetetlen élmény volt. Bízom benne, hogy ezek a gyerekek legközelebb kíváncsisággal jönnek a múzeumba. Vajon most is itt lesz az a ruhás néni? Mert valakinek csak a ruha marad meg az emlékeiben. De hívnak iskolákba is, például Felgyőre minden évben megyek, a László Gyula-napokra, elsőtől nyolcadikig ott van mindenki.
– Felgyőhöz különleges kötődése is van a nagyszülei révén. Mit kapott tőlük?
A tanya, ahol a nagyszüleim éltek, olyan egyszerű volt, hogy még a vezetékes víz sem volt bevezetve. Ez volt a nyaraim fontos helyszíne, komoly érzelmi alapokat kaptam itt. Nagy szabadságot, természetközeliséget éltem meg. A tanya mellett volt egy kis elhagyott, öreg temető. Azért írtam meg a történetét, hogy a nagyszüleim emléke előtt tisztelegjek. A vallásos neveltetésem is innen jött, édesanyám révén, merthogy a család felgyői ága katolikus. Anyukám vitt el templomba, vele együtt jártam a Nagyboldogasszony-templom kórusába, ahol szólista lettem.
– Nagyböjtben járunk, közeledik húsvét. Kapcsolódik-e sajátosan csongrádi szokás az ünnepkörhöz?
– A Bálint Sándor által lejegyzett alföldi szokásokhoz képest nincs csak erre a városra jellemző sajátosság. Bara Júliával írtuk meg a nagytemplom történetét, ennek keretében tárgyfotózásra is sor került. Ekkor vettük szemügyre a halva fekvő Jézus szobrát, amelynek katartikus ereje sokkoló. Annyira életszerű, hogy nem bírtam remegés nélkül rápillantani. A csongrádi hívek húsvétkor gyönyörűen felvirágozzák a szent sírt, ez a helyi szobor erős lelki élményt adhat húsvétkor. De ha már a templomi tárgyaknál tartunk, van itt egy csodálatos kivitelű Feltámadt Krisztus-szobor is, amiről most derült ki, hogy több mint kétszázötven éves. Van még egy Trónoló Mária-szobor is, ami Mária Terézia arcvonásait hordozza. Amikor a céhek privilégiumot nyertek a királynőtől, akkor készítették az iránta érzett hálából: olyan Mária-szobrot faragtak, ami rá hasonlít. Kiskunhalason láttam hasonlót.
– Márciustól ön vezeti a csongrádi Tari László Múzeumot, ahol már évek óta dolgozik. Lehet egy igazgató alázatos?
– Az alázat számomra nagyon szorosan összekapcsolódik a tisztánlátással. Az az ember alázatos, aki jól látja és értékeli magát ott, ahol van, ismeri és elfogadja a korlátait is, és ebből a valóságból próbálja kihozni a legtöbbet. Az alázatossággal kapcsolatban az ember pszichéjével kétfajta dolog történhet, amely nagyon veszélyes. Az egyik önmagunk alábecsülése, a másik pedig amikor az ego kicsit túlszalad, felfuvalkodik, és túlbecsüljük magunkat. Mindkét esetben illúzióban él az ember önmagával kapcsolatban. Ebben nagyon nehéz megtalálni az egyensúlyt. Állandó feladat.
– Mi segít az egyensúly megtalálásában, megtartásában?
– Nekem nagyon sokat segít a tudományos gondolkodás, megközelítés, mert teljesen háttérbe kell szorítanom magam, amikor egy témával foglalkozom. Nem szabad, hogy a saját prekoncepcióim, előképeim számítsanak vagy közbeszóljanak. Tisztán az „anyagot”, a tényeket kell látni, és hagyni kell, hogy a sok-sok forrásból összeálljon egy kép. Ezért a tudományos gondolkodás az alázat nagyon szép példája. Számomra az őszinteséggel is összefügg ez a tisztánlátás. Az igazgatói kinevezésem nem azt jelenti, hogy akkor most beültem egy bársonyszékbe, és majd körülöttem zajlik minden, hanem szeretnék alapot teremteni az itt folyó munkához. Alul kell lennem, fontos támaszként, hogy segítsem a közös munkát. Ez nagyon szép feladat. Amit csinálok, az szolgálat, abban segítek az embereknek, hogy tényleg érezzék a gyökereiket, hogy minél többet tudjanak arról a helyről, ahol élnek. Ez büszkeséget, identitást is ad a helyi közösségnek, bár a dolgoknak nemcsak a pozitív oldalát szoktam megragadni, hanem a sokszínűségüket, összetettségüket is.
– Honnan gyűjti ezt a rengeteg energiát? Mi a forrása a lelki és fizikai erejének, motivációjának?
– Nagyon puha fészekből vagyok én. A családomtól, a gyerekektől, a páromtól és édesanyámtól merítem az energiát. Amikor egy nehezebb nap végén odabújok a kislányaimhoz, akkor hálát érzek, azt, hogy „Istenem, de jó, hogy itt vannak nekem, itt vagyunk egymásnak”, s ez kisimít mindent.