A beteg lélek gyógyító intézete

Szanatórium bankhitelből, avagy a zugligeti Manréza története

Bár csak 1928-tól 1950-ig működhetett, és kizárólag férfiakat fogadott, több száz jezsuita novícius és csaknem ötvenezer lelkigyakorlatozó – köztük munkások, értelmiségiek, papok és politikusok – szerzett az egész ország erkölcsi épülésére kiható lelki élményeket az első ma­gyarországi lelkigyakorlatos házban, a zugligeti Manrézában.

„Az első világháborút követő években egyháziak és világiak egyaránt azt kí­vánták, hogy a külföld példájára ná­lunk is építsenek lelkigyakorlatos há­zat, mely a katolikus férfivilágnak és a papságnak az egész éven át magá­ba vonulásra rendeltetésére álljon” – írja Petruch Antal SJ nagyszabású rendtörténeti munkájában a Manréza gondolatának megszületéséről. Ke­vésbé tapintatosan fogalmaz Bikfalvi Géza a Jezsuita olvasókönyvben, ami­kor egyenesen „a trianoni sokk utá­ni általános lelki és erkölcsi válságot” nevezi meg az ország első zárt – kü­lönálló, állandó jellegű és zavartalan bentlakásra alkalmas, azaz mai szóval: dedikált – lelkigyakorlatos házát életre hívó okként.

A Manréza kápolnája és lelkigykoarlatos szárna az 1928-as megnyitó idején (archív fotók: JTMR Levéltár)

Ahogy a pesti Jézus Szíve-templom történetéből emlékezhetünk (A SZÍV, 2023. november), a Mária utcai rend­házzal szomszédos épületben már az 1920-as években elkezdtek az atyák bentlakásos, előadásokból, beszélge­tésekből és meditációs imaidőből álló Szent Ignác-i lelkigyakorlatokat adni férfiaknak, de az ingatlan szűkössége és a belvárosi környezet miatt megle­hetősen korlátozott körülmények kö­zött. Épp az itt folyó munka ígéretes eredményei sürgeték a lelkigyakorlatos ház mielőbbi megnyitását.

A nemes cél érdekében az összes korabeli jezsuita sajtótermék rend­szeresen cikkezett a lelkigyakorlatok gyümölcseiről, a Jézus Társasága kül­földön működő lelkigyakorlatos há­zairól, és adománygyűjtések sorát hir­dették meg, a Jézus Szíve Szövetség és a Szívgárdák hálózatát is megmozgat­va. Nem sok sikerrel – a derék hívek részéről az adakozó lelkület ugyan nem hiányzott, de a tőkeerő annál in­kább. A lassan gyűlő forrásokból első­ként telket vásárolt a rend az ekkoriban Jézus Szíve Férfi Lelkigyakorlatos-ház­ként emlegetett leendő központ szá­mára. Először Gödöllőn, majd Gödön kerestek alkalmas helyszínt, végül az akkor szinte teljesen beépítetlen bu­dai hegyvidéken, a Zugligetben vásá­roltak egy ötholdas területet. Jellemző, hogy az eladókkal, a Csolich bárónők­kel nehézkesen haladtak a tárgyalá­sok, ugyanis a baroneszek olyannyi­ra ragaszkodtak a kedves gyermekkori emlékekkel övezett egyes fákhoz, hogy a telekhatárt nyugati irányból egészen zegzugosra jelöltették ki.

Szanatórium bankhitelből

A leendő épülettel kapcsolatos alapve­tő elvárásokat P. Bernhard Zsigmond SJ, Csávossy Elemér tartományfőnök sociusa dolgozta ki, aki belga, hol­land és német tanulmányutak során behatóan megismerte a korabeli ren­di jó gyakorlatokat. A terveket név­rokona, Bernhardt (Bernárdt) Győ­ző építész készítette el (az ő édesapja volt a városligeti Sacré Coeur-épület­tömb egyik építője; a XIX. század vé­gén Budapestre érkező első jezsuiták épp itt adták első lelkigyakorlataikat), az alapkőletételre pedig 1926. október 9-én került sor. Az ünnepi beszédet P. Bangha Béla tartotta, az alapkövet gróf Zichy Gyula kalocsai érsek áldot­ta meg. A mellé helyezett, P. Csávossy által írott okmányból kiderül, hogy az épületet végül a rendalapító megtéré­sének spanyolországi helyszíne után, számos más jezsuita lelkiségi központ­hoz hasonlóan Manréza Lelkigyakor­latos Háznak fogják hívni, és Loyolai Szent Ignác tiszteletére szentelik majd.

Az alapkőletétel szertartása, középen P. Csávossy Elemér SJ 

Az építkezést végül jelentős külföldi bankhitelből finanszírozta a rendtarto­mány. A harminc év alatt visszafizeten­dő hatvannyolcezer pengős (eredetileg sok millió koronás) kölcsönre P. Zsi­ros Ferenc SJ, A SZÍV akkori főszer­kesztője beszélte rá Csávossy Elemér provinciálist azzal, hogy a lap bőséges bevételeiből a tanuló rendtagok el­tartása mellett bőven jut majd a tör­lesztőrészletekre is. (Micsoda idők!) Egy holland bank magyarországi ügy­nökén keresztül vették fel a hitelt, ám az 1929-es nagy gazdasági világválság miatt hamarosan bajba kerültek az el­adósodott atyák, olyannyira, hogy csak holland jezsuita közbenjárással sike­rült elsimítani az ügyet. Nem csoda, hogy a nők és gyermekek lelkigyakor­latai céljára szánt Jézus Szíve Gárda­ház felépítésének párhuzamos terve még tovább húzódott, ugyanis az erre szánt összegeket is fölemésztette a zug­ligeti építkezés, illetve az infláció. (Az első hazai női lelkigyakorlatos házat végül 1938-ban szentelték fel Pécelen, a Bíró Ferenc SJ által alapított Jézus Szíve Népleányok telkén – s ez utób­bi épület tervezője szintén Bernhardt Győző volt.)

A költségek emelkedéséhez nyil­vánvalóan hozzájárult, hogy 1927-ben úgy döntött Csávossy, hogy az akkori­ban Érden működő noviciátust, azaz újoncházat is Zugligetbe költöztetik, s emiatt egy új épületszárny felépítése vált szükségessé. Ám ahogy körvona­lazódtak a lelkigyakorlatozók szobái és a közösségi termek, mai szemmel is profinak számító fund- és friend­raising kampányt indított a rendtar­tomány: az egyes helyiségeket „örök­befogadásra” ajánlották fel, s 1930-ra az ajtók több mint fele fölött a „név­adó szponzorok”, azaz egyházi és világi méltóságok, illetve az általuk választott szentek neve előtt tisztelgő táblácska függött. A kápolna felirata és felaján­lása hasonló okból Cordi Christi Regis – Krisztus Király Szívének lett, hálából A SZÍV újság és a Szívgárda pénzgyűj­tő akciójáért. (A Jézus Szíve- és Krisz­tus Király-tisztelet kapcsolatáról lásd Bartók Tibor SJ cikksorozatát A SZÍV 2022. szeptember–novemberi száma­iban.) Az átadás előtti nagytakarítást a budapesti Jézus Szíve Szövetség női csoportjának tagjai vállalták maguk­ra, s végül 1928. június végén szen­telték fel ünnepélyes szertartás kere­tében, egyházi és világi főméltóságok jelenlétében a Manréza lelkigyakorla­tos szárnyát és kápolnáját. „A szociá­lis probléma ma a lelkek problémája. A lélek erősítésére, kiegyensúlyozására született meg a Manréza, amelynek fel­építése éppen ezért a leghatalmasabb szociális cselekedet. – Szociális fejlő­dés nem lehetséges szeretet nélkül. Az egészséges lélek az élet sikerének egye­düli biztosítéka. A Manrézával a gya­korlati katolicizmus hathatós eszköze valósult meg. A szeretet forrása van itt. A Manréza szanatórium, a beteg lélek gyógyító intézete” – idézi a Nemzeti Újság tudósítása Wolff Károly keresz­tényszocialista országgyűlési képviselő avató beszédét, mellyel lényegében ki is jelölte a Manréza mint a két háború közötti katolikus szellemű társadalmi megújulás olvasztótégelyének misszi­óját. Az avatással csaknem egyidejűleg kezdődött meg az első lelkigyakorlat ötvenkilenc fővel (köztük katonatisz­tekkel, politikusokkal, egyetemi taná­rokkal, orvosokkal, ügyvédekkel), Bíró Ferenc tartományfőnök vezetésével.

A lelkigyakorlatos házban előbb öt­ven, majd ötvennégy szoba állt a lelki gyógyulásra vágyók rendelkezésére. A berendezés puritán volt, a „szol­gáltatások” azonban épp ellenkező­leg: központi fűtés és saját vizesblokk tartozott mindhez. A szertartások és előadások közötti egyéni, szemlélődő imaidő eltöltésére rossz időben a tá­gas folyosók vagy a pálmákkal és kak­tuszokkal felszerelt télikert, jó időben a hatalmas, ősfás park állt rendelke­zésre, napozóterasszal és sétautak­kal. A kert kialakításához számos más nagylelkű adakozó mellett Habsburg József főherceg járult hozzá, aki alcsúti mintagazdaságából nemcsak fákat és cserjéket küldött, de uradalmi cseléde­it is – lelkigyakorlatozni. (A kertben az atyák és a novíciusok számára később úszómedence is létesült.)

Az épület központi magja és legfon­tosabb helyszíne a kápolna volt. En­nek falfestményeit és a mellékoltárok képeit Karle János jezsuita testvér ké­szítette, aki később kilépett a rendből, és (Bicskei előnévvel) többek között a Székesfehérvári Egyházmegye egy­házi épületeiben sok minden mást is festett, restaurált. A szobrokat öccse, Karle István készítette, a sekrestye be­rendezését pedig Bencze István test­vér, aki később a kínai magyar jezsuita misszió tagjaként, majd utána Tajva­non szobrász- és ácsműhelyt alapított, s nemcsak a misszió templomépüle­tei és berendezésük elkészítésében vett részt, de számos buddhista és más he­lyi vallásokhoz kapcsolódó szobrot is faragott a lakosság megrendelésére.

Az emberszeretet főiskolája

A Manréza megnyitásától fogva foko­zatosan egyre több lelkigyakorlatozót vonzott. A különféle férficsoportok és egyéni jelentkezők mellett a ház fon­tos célközönséget látott a jezsuita kö­tődésű férfiszövetségekben és -ligák­ban, a Szívgárdák vezetőiben és a Jézus Szíve Szövetség férfi tagjaiban, illetve a fővárosi és a vidéki egyházközsé­gek számára is szerveztek alkalmakat. Utóbbiakat nem titkoltan azzal a céllal, hogy a háromnapos elvonulások után a résztvevők szervezzék meg a hely­béli férficsoportokat, műveljék és ter­jesszék a Jézus Szíve-tiszteletet, és ma­radjanak kapcsolatban a jezsuitákkal. (A folyamat nyilvánvalóan öngerjesz­tő volt, de az ország távolabbi részeiről nem volt olyan egyszerű elszakadni, úgyhogy egyre több vidéki misszióra, helyben megszervezett „kitelepülésre” hívták aztán el/vissza az atyákat.)

A többség a háromnapos alkalma­kon vett részt (melyek az érkezés es­téjétől az utolsó este után esedékes reggeli távozásig öt naptári napra ter­jedtek), papok esetében az öt–nyolc napos elvonulás is gyakori volt, a teljes, harmincnapos Szent Ignác-i lelkigya­korlatot viszont csak kevesen végezték el. A házban eleinte átlagosan évi kéte­zer ember fordult meg, később három­ezernél is több. „A csoportokat azonos vagy hasonló foglalkozású emberekből alakították ki. Az évek során az ország felső politikai és katonai vezetésétől kezdve, az értelmiségi rétegeken ke­resztül a diákokig és a mezőgazdasági cselédekig minden hivatásrend rend­szeresen képviseltette magát. A klérus vezetői az egyházmegyés és szerzetes papsággal karöltve látogatták a lelki­gyakorlatokat” – írja Bikfalvi Géza. Mai szemünknek e társadalmi csopor­tok közül a legizgalmasabbnak a poli­tikusok aktív lelkigyakorlatos életéről olvasható sajtóbeszámolók tűnhet­nek. A Nemzeti Újság 1929. március 15-i száma így számolt be a katolikus honatyák éves lelkinapjairól: „Az is­tenimádás és az emberszeretet főisko­lája, a Manréza világítótorony a sötét magyar éjszakában, amelyben a bet­lehemi csillag fénye ragyog, örök ér­tékek kincsestára. […] Soha nagyobb szüksége nem volt még az országnak tizenhárom próbás, hithű férfiakra, mint ebben a sivár és siralmas jelen­ben. A hitélet javulása szempontjából felbecsülhetetlen ez a haladás. A pápa őszentségének követe és a bíboros her­cegprímás áldoztatták az országgyűlés két házának tagjait, ezzel is jelezvén, hogy milyen nagy jelentősége van an­nak, hogy a törvényhozók elöl járnak a vallási kötelmek megtartásában.”

Egy évvel később „Zsitvay Ti­bor igazságügyminiszter vezetésével negyvennyolc törvényhozó és köz­életi nagyság hallgatta P. Bangha Béla háromnapos lelkigyakorlatát” címmel számolt be az Új Nemzedék 1930. áp­rilis 8-i száma a Manrézában megtar­tott centenáriumi lelkigyakorlatról. Az újságíró Jámbor László SJ igazga­tót idézi: „Az volt a célunk, hogy ezzel a lelkigyakorlattal, amely tulajdonké­pen századik lelkigyakorlatunk, a tör­vényhozás két háza példát adjon az egész katolikus társadalomnak, főleg pedig az intelligenciának. Mert tagad­hatatlan, hogy nagy hatása van annak a példának, hogy azok az urak, akik­től az ország sorsa függ, s akik a tör­vényeket hozzák, néhány napra ma­gukba szállnak és visszavonulnak ide, a Manréza csendjébe, megvizsgálni lelkiismeretüket.” Amint az újságcikk a folytatásban utal rá, a politikus-lelki­gyakorlatok híre eddigre már külföld­re is eljutott, és a bécsi és berlini sajtó egyenesen reklamálta a német katoli­kus törvényhozók számára tartott lel­kinapokat.

A jó példa – és a jó sajtó – minden jel szerint megtette hatását. Az első öt év­ben kicsivel több mint tízezren jártak a Zugligetben. A Manréza fennállásá­nak tízéves jubileuma alkalmából Az Est 1939. február 19-i száma P. Révay Tibor SJ igazgatótól kért statisztikát: „A lelkigyakorlatokon kezdettől fogva 25 683-an vettek részt. 147 személy tíz év óta minden esztendőben megfordul a Manrézában. Legtöbbször lelkigya­korlatozott egy alispán, aki 10 év alatt tizenöt lelkigyakorlatot végzett. Leg­gyakrabban munkások fordulnak meg; tíz év alatt 15 730 munkásember vett részt a lelkigyakorlatokon.” A Man­réza vonzerejét jelzi, hogy ez a bizo­nyos Révay páter 1926-ban még vilá­gi papként, a Kalocsai Főegyházmegye kanonokjaként vett részt az ünnepé­lyes alapkőletételen, majd négy évre rá, ötvenhat évesen novíciusként tért vissza, hogy az újoncidőt követően rögtön átvegye a lelkigyakorlatos ház igazgatói teendőit. Bár 1947-től nyug­díjasként visszavonult az intézmény­vezetéstől, később sem hagyta el a há­zat. A német, majd szovjet megszállás évéig, 1944-ig eltelt tizenhat év alatt összesen több mint negyvenhétezren fordultak meg a Manrézában. Mind­ezt a ház negyedéves nyomtatott hír­leveléből tudhatjuk, melyet 1928-ban még csak háromezer, 1944-re viszont már huszonháromezer-ötszáz pél­dányban postáztak a lelkigyakorlato­kon részt vett személyeknek és a jóte­vőknek. Volt a Manrézának általános tájékoztató füzete, képes albuma és há­rom kiadást megért saját imakönyve is, melyet Mezei Gergely jezsuita állított össze, és amelyben a lelkigyakorlatok menete szerint csoportosított imák, énekek és magyarázatok mellett meg lehetett találni a ház napirendjét is. Sőt további könyvek is megjelentek a ház kiadásában, többek között a Mócsy Imre SJ szerkesztette Szikrák Loyolai Szent Ignác lelkéből.

AZ 1944/45-ös háborús évfolyam, soraiban Nemeshegyi Péterrel és Őrsy Lászlóval

Ahogyan a jezsuiták hazai népsze­rűsége nőtt, a világháború kitöréséig a Manrézában is egyre több novíci­us lakott. A két „évfolyam” újoncidős száma legtöbbször meghaladta a negyvenet, köztük tíz felett voltak a testvérnek, azaz nem papnak készü­lők. A Manrézában oktatták azokat is (a háború előtt évente általában tíz-húsz főt), akik a noviciátust olyan fi­atalon kezdték meg, hogy az azt kö­vető filozófiai képzésük előtt még be kellett fejezniük a középfokú tanul­mányaikat. A rekordévben, az 1930– 31-es tanévben harminchét papnak és húsz testvérnek készülő novícius lakott a házban, mellettük pedig tíz tanuló, vagyis összesen hatvanhét nö­vendék. 1934–35-ben pedig hatvan­hatan voltak, amikor (a ma boldoggá avatás előtt álló) Kaszap István az első évét töltötte a noviciátusban. Rajta kí­vül olyan neves személyek végezték itt a próbaidőt, mint Jálics Ferenc, Vácz Jenő, Muzslay István, a nemrég száz­kettedik életévében elhunyt Jaschkó Balázs, de sokak számára ismerős lehet Pálos Antal, Ádám János vagy Bálint József neve is. E sorok írása­kor az intézmény egyetlen még élő növendéke az 1921-es születésű P. Őrsy László SJ, nemzetközi hírű egy­házjogász. A Manrézában lett jezsui­tává Nemeshegyi Péter is, aki szokott derűjével rendszeresen felidézte a le­gendák homályába vesző történetet, mely szerint Budapest ostroma alatt (1944–45 telén, amikor a front átvo­nult a budai hegyvidéken, Péter atya pedig a noviciátus többi növendé­kével együtt néhány hónapra Kalo­csára menekült) a családja ezüstjeit a Manréza kertjében rejtették el egy fa tövében. Amikor csaknem fél év­századdal később, a rendszerváltást követően 1993-ban hazatért a japán misszióból, és megtudta, hogy a zug­ligeti házat nem kapja vissza a rend­tartomány, külön hatósági engedéllyel felásatta a kertet, hogy a megtalálni remélt kincs árából a nulláról újra­induló jezsuita műveket támogassa meg – de vagy még az oroszok, eset­leg az ávósok találták meg a ládikát, vagy nem jól emlékezett, melyik fa tö­vében kellett volna keresni. Az sem lehetetlen, hogy a kertben eltemetett orosz és német katonák, környékbeli lakosok sírgödreinek kialakítása so­rán kelt lába. Bárhogy történt is, a Ne­meshegyiek családi kincse a zugligeti telekkel együtt örökre elveszett.

A közös épületben elhelyezett két intézmény kölcsönösen profi­tált a másik jelenlétéből. Ahogy egy 1933-ban belépett növendék vissza­emlékezett: „A rendkívül nagyszá­mú, időt nem kímélő, intenzív életet élő személyzet szokatlan lehetősége­ket teremtett, pl. a fogadásra rendelt novíciusok, az asztali szolgálat, a ke­resztút, az asszisztencia a kápolná­ban stb., és az egész hátterében a no­viciátus maga, a folyamatos rejtelmes csengőjelekkel, a lesütött szemmel, de vidáman mozgó novíciusokkal. […] a noviciátus is nagyon érez­te a lelkigyakorlatos ház közelségét. Igaz, magányos volt a Manréza, de az egymást követő lelkigyakorlatok so­rán a noviciátus szeme elé került az egész ország.”

 

A kápolna napjainkban mint előadóterem (fotó: Pásztor Péter)

Belügyi szolgálatban

A háború alatt az épület egy részében hadikórház működött, a telken 1945 elején az élelmiszerhiány enyhítésére még lómészárszék is nyílt, sőt a jezsui­ták mellé a saját szobáikba időről időre orosz katonák és magyar menekültek költöztek. Lényegében mégis sértet­lenül vészelte át a németek vissza- és az oroszok bevonulását, annak elle­nére, hogy – Kráhl József, későbbi tá­vol-keleti misszionárius 1947-ben pa­pírra vetett szavaival – „a ház környéke ágyúkkal volt teletűzdelve”. Nem sok­kal a front átvonulását követően a no­víciusok is visszatértek, és újraindul­tak a lelkigyakorlatok is. A Manréza háború utáni története mégis hamar véget ért. A szerzetesrendek feloszla­tásakor a zugligeti lelkigyakorlatos há­zat is kisajátította az állam. Lakói 1950. május 21-én Te Deummal, ünnepélyes litániával és ünnepi vacsorával vettek búcsút a Manrézától. Az épületet má­jus 23-án kedden déltájban hagyták el a jezsuiták, az ingóságok elpakolását az előző naptól kezdve géppisztolyos rendőrök (az egyik pakoló jezsuita be­számolója szerint „gitáros bácsik”) fel­ügyelték.

A tornyavesztett kápolna-szárny napjainkban (Fotó: Pásztor Péter)

„A rendszerváltásig eltelt négy év­tizedben a kápolna elvesztette ugyan a tornyát, a némiképp egyszerűsített homlokzatú, egykori szépségére még mindig emlékeztető főépület azonban csodával határos módon, bár modern épületekkel körbeépítve túlélte az el­múlt hetven évet” – állapította meg a Manréza legutóbbi funkcióváltása­kor Vincze Miklós urbanista. A telek­re különböző belügyi szervek költöz­tek be, leghosszabb ideig a Határőrség Országos Parancsnoksága működött benne, egészen 2008-ig. Az intézmény jelentősége, illetve a feltehetően ott el­helyezett szenzitív berendezések mi­att a rendszerváltozást követően az ingatlant sikertelenül igényelte vis­sza a Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya. A visszaemlékezé­sek szerint egy jó szándékú állami hi­vatalnok „súgta meg”, hogy érdemes lenne a dobogókői állami üdülőt kér­ni helyette csereingatlanként. Így ke­rült hosszas tárgyalások után a jezsui­ták tulajdonába 1993-ban a dobogókői volt Kádár-villa a kormányőrségi épü­lettel és a közeli pártüdülővel együtt, melyek immár több mint harminc esztendeje az – egykorinál befogadó­képességét és sajnos országos hatását tekintve is szerényebb – Manréza Lel­kiségi Központnak, a dobogókői rend­háznak, valamint az utóbbi években teljesen átépített és néhány hónappal e sorok megjelenése előtt Cardoner néven újranyitott hotelnek adnak ott­hont. Mindeközben a zugligeti Man­réza több mint tíz éven át üresen állt, mígnem 2019-ben – mintegy hat­milliárd forintos felújítást követően – a Nemzeti Nyomozó Iroda főhadi­szállásaként újra belügyesek vonultak be az épületbe. Persze a jezsuita idő­szak berendezésének, szobrainak, sőt még az épület külső díszeinek sem ma­radt mára nyoma. A kápolna tárgyaló­teremként működik és sajtótájékozta­tók helyszíneként szolgál, az egykor az elvonulást és a lelki elmélyülést, illet­ve a jezsuita utánpótlás-nevelést szol­gáló zugligeti telek egy részén pedig egyfajta VIP-börtönt alakítottak ki. „A szakmai munkát jól felszerelt iro­dák, kihallgatóhelyiségek, irattárak és a minősített adatok védelmét biztosí­tó technikai eszközök is támogatják. Az őrzésvédelem magas szintje bizto­sította azt, hogy a fogva tartott szemé­lyek elhelyezése az újonnan kialakított objektum területén megvalósulhatott” – írta büszkén a police.hu 2019. de­cember 12-én. Azaz, ha nem is egészen úgy, ahogy P. Csávossyék elgondolták, de az egykori lelkigyakorlatos ház vég­ső soron ma is a beteg lelkek gyógyító intézeteként működik s a hazai erköl­csök jobbítását szolgálja.