A tavasz a megújulás ideje. Vágyunk a frissességre és arra, hogy energikusabbá, tisztább lelkűvé, belsőleg szabadabbá váljunk. Szeretnénk mély lélegzetet venni, s magunk mögött hagyni életünk minden hordalékát, ami eltávolít Istentől és embertársainktól. Mi segíthet ebben? Cikkünk praktikus szempontokat kínál ennek átgondolásához.
Dokumentumfilmeken, beszámolókban láthatjuk, ahogy régi, elavult gyárkéményeket robbantanak fel kontrollált, ipari körülmények között. Drámai a jelenet, ahogyan nagy robajjal, rázkódással, porral összeomlik a hatalmas építmény. A helyére teljesen új, korszerűbb, modern létesítmény vagy szerencsés esetben zöld terület kerül. De eszünkbe juthat az az emberiség kollektív emlékezetébe égett összeomlás is, amikor huszonhárom évvel ezelőtt az amerikai ikertornyokat érte váratlan és nemtelen támadás. A rombolás meglehetősen drasztikus befejezése valaminek. Az viszont biztos, hogy a rombolás után – legyen az tervezett vagy váratlan – az élet teljesen másképp megy tovább.
A lelki életben a rombolás általában destruktív esemény, azt követően radikálisan megváltozik az érintettek élete. Talán az egyetlen kivétel Jézus Krisztus megváltó drámájában a mondat, amit János evangéliuma hagyott ránk: „Bontsátok le ezt a templomot, és harmadnapra fölépítem” (Jn 2,19). Ez a radikalitás nyit utat Jézus kereszthalálának és feltámadásának. Jézus áldozata teljesen új alapokra helyezi Isten és a teremtés kapcsolatát, új minőséget és lehetőséget ad neki.
Hétköznapi életünkben szerencsére ritkán találkozunk rombolással. Ha valaki folyamatosan tör-zúz a kapcsolataiban, az valószínűleg nem tudatosan akar valami újat kezdeni, hanem rémült, kétségbeesett, és csak így tudja kifejezni, hogy segítségre lenne szüksége. De előbb-utóbb mindannyian elérkezünk – különösebb rombolás nélkül is – ezekhez a lényegi kérdésekhez: Hogyan változtassunk az életünkön, ha úgy érezzük, hogy már tarthatatlan a helyzet? Hogyan fordulhatunk Isten felé, végső soron hogyan térhetünk meg?
A Szent Ignác-i lelkiség a rendszeres reflexió, a saját lelkünk, életünk megértésének útját javasolja arra, hogy megtaláljuk Istent. Annak felfedezése ez, hogy hol van jelen Isten az életünkben, vagy éppen honnan hiányzik, hová nem „engedjük be”. Egy folyamat, ahol a vigasz és vigasztalanság időszakaiban megismerjük lelkünket, felfedezzük Jézus jelenidejűségét, megváltó működését. Ez a folyamatos kapcsolat Istennel, saját magunkkal és a környezetünkben lévőkkel inkább szelíd, nem akar azonnali és radikális változásokat elérni, de folyamatosan Isten felé fordít.
A szabályozott Elba
Hogy jobban megértsük ezt a kérdést, érdemes természeti jelenségek példáját segítségül hívni. Néhány éve nyáron nagyon komoly áradások voltak Németországban. Az Elba folyó kilépett a medréből, és nagy területet árasztott el, városokat fenyegetett, rombolt, emberek halálát okozta. Vízügyi szakemberek összevetették a víz alá került területek műholdfelvételeit és a régi térképeket, melyek a folyó korábbi, szabályozás előtti útjának vonalát mutatták. A képeket egymásra helyezve kiderült, hogy az Elba gyakorlatilag megkereste a régi medrét. A folyók szabályozása igen gyors, hatékony eszköz a termőterület rendezése szempontjából, a folyó számára azonban rendkívül radikális változás. Új mederbe terelik, gátak közé szorítják. De a folyó nem felejti el eredeti „természetét”, irányát, és megpróbál oda visszatérni.
Ilyen a mi természetünk, lelkünk is. Nem lehet egycsapásra tartósan „szabályozni” magunkat különféle külső elvárások alapján, ha azok ellentmondanak az alapvető adottságainknak. A megtérés útja az, ha el tudjuk fogadni, hogy Isten akart minket, azt akarja, hogy „sikerüljön” az életünk, mellettünk van, igent mond ránk. Alapvetően jók, szerethetők vagyunk. Megkaptunk minden képességet, ami az üdvözüléshez szükséges. De szembe kell nézni a hiányosságokkal, bűnökkel, sötétségekkel is. El kell fogadni, hogy ez is a természetünkhöz tartozik, és ide is be kell invitálni Jézus Krisztust, hogy ezt a részünket is meg tudja váltani. Amíg bezárjuk, tagadjuk, vasszigorral megpróbáljuk kordában tartani életünk sötét oldalait, múltunknak azokat az epizódjait, amelyeket szégyellünk, addig olyanok vagyunk, mint a túlszabályozott folyók. Énünk irgalmatlan beszorítása csak ideig-óráig tartható. Helyette nézzünk szembe a valóságunkkal, és bűnbánattal tegyük Jézus kezébe, hogy érintse meg, váltsa meg. És kitartóan várjuk a válaszát!
Markolási reflex
Nem egyszerű kiengedni a kezünkből mindazt, ami megterhel. A csecsemő „markolási reflexszel” születik, ami azt jelenti, hogy ha a tenyeréhez ér valami, automatikusan megmarkolja azt, és nem engedi el. Ez biológiailag a túléléshez szükséges képesség. Hamar kinőjük ezt a reflexet, de lelkünkben mintha megmaradna. Szeretjük megragadni, magunknál tartani, birtokolni a dolgokat, hiszen nagyobb biztonságban érezzük magunkat, ha mi kontrolláljuk az eseményeket. Ám nem lehet egész életünkben mindent kontroll alatt tartani. Ősi emberi tapasztalat, hogy a dolgokat, személyeket előbb-utóbb el kell engedni. Elköltözünk, elveszítjük egy szerettünket, idős korunk miatt lemondunk az autóvezetői jogosítványunkról, feladunk vagy elveszítünk dolgokat stb. Nem is kell ehhez aktívan „rombolni”, csak fel kell ismerni, hogy végül is semmit sem lehet birtokolni. „Az élet azt jelenti, hogy átöleljük az embereket és a dolgokat, és újra elengedjük őket, nem akarunk birtokolni semmit és senkit, és örülünk minden csillagnak, ami az égből lehull. Az élet titkának része az elengedés. Néha úgy gondolom, hogy az élet művészete az elengedés gyakorlása” – írja Phil Bosmans belga pap.
Helytelen istenképek elengedése
A lelki életben az „elengedés” nem flegmaságot jelent, hanem a függőségektől, a mások által ránk terhelt elvárásoktól való szabadulást segíti. Azt engedjük el, ami fölösleges, ami akadályt állít Isten és közénk. Talán alapvető a hamis istenképek elengedése, mert ezek mint súlyos bálványok fenyegetik és útját állják az élet fejlődésének. Az elengedés során szembesülünk Istenről alkotott saját, sokféle elképzelésünkkel, amelyek többnyire a gyermekkorban gyökereznek. Csak a tudatos szembesülés teszi lehetővé, hogy felszínre kerüljenek egyes torz, megbetegítő elképzelések, és hogy felismerjük az igazi Istent, akire Jézus által találhatunk, és akihez – benne és általa – szeretettel viszonyulhatunk. Az istenképek megkülönböztetésénél Loyolai Szent Ignác szabályai a mérvadók: az igaz Isten mélyről fakadó törekvéseinkben és az élet és a szeretet utáni ősi vágyainkban találkozik velünk.
Isten mint irgalmas és jóságos, szerető atya mutatkozik meg, aki gondoskodik gyermekeiről. Ezzel szemben a rossz, démonikus istenképek tartós vigasztalanságot és belső nyugtalanságot okoznak. Fontos tudni, hogy akiben téves istenkép él, az általában az imájában is ehhez az elképzeléshez viszonyul. Ilyenkor ajánlott másokkal – szerető családtagokkal, keresztény közösséggel, lelki vezetővel – együtt imádkozni. „Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük” (Mt 18,20). Az igazi Isten hűsége végtelen, és az életút során számos eseményen és találkozáson keresztül kommunikálja valódi önmagát.
Rendrakás
Aki kíváncsi arra, hol tart az elengedésben, elég, ha körülnéz maga körül. Ha sok felesleges tárgy van felhalmozva a környezetünkben, az íróasztalunk tele van például bögrékkel, papírfecnikkel, kütyükhöz szükséges töltőkkel, csokipapírral, fülhallgatóval, akkor érdemes egy nagy rendrakással kezdeni. Átnézhetjük a ruhásszekrényeket, könyvespolcot, még az éléskamrát is, és a felesleges tárgyakat továbbadhatjuk másoknak. Ha belekukkantunk a telefonunkba, laptopunkba, ott is látható, ha zsúfoltak a virtuális memóriák. Amilyen információra, emlékre nincs szükség, attól nyugodtan szabaduljunk meg. A lelkünkben is elkezdhetjük az „elengedést” a rendszeres csönd és ima segítségével. A bűnbánat és a gyónás konkrét segítség arra, hogy Istent behívjuk lelkünk legjobban szégyellt, elzárt zugaiba. Aki folyamatos időhiányban szenved, annak érdemes számba vennie a tennivalóit, és elengedni azokat, amelyek „látszattevékenységek”, vagy csak megfelelési kényszerből, illetve maximalizmusból erednek. Az is lehet, hogy az időhiány oka a restség, ilyen esetben keressük meg, mi motiválja a hétköznapokat. Fontos, hogy figyelmesek legyünk arra, hogy milyenek a szokásaink.
Azok a tevékenységek, amelyeket azért végzünk, mert „így szoktuk meg”, reflexió nélkül akadályai lehetnek az Istenhez való kapcsolódásnak.
Vannak olyan szokások, amelyek megtartanak, de vannak olyanok is, amelyeket idővel koloncként cipelünk magunkkal. Talán a legnehezebb az elengedés az emberi kapcsolatainkban. Nem arról van szó, hogy meg kell szabadulni bizonyos emberektől, hanem azzal érdemes kezdeni, hogy a saját magunkról alkotott képet hozzuk közel a valósághoz. Sokan önmagukat zárják börtönbe kisebbrendűségi érzéssel, azokkal a feltevésekkel, hogy nem alkalmasak bizonyos dolgokra. De az is előfordulhat, hogy túl sokat képzelünk magunkról, és frusztráltak leszünk, ha nem sikerülnek a terveink. Hamis énképünket érdemes korrigálni sok őszinte beszélgetés, esetleg tudatos önismereti munka során. Sokan vannak megrekedve egyenlőtlen viszonyokban, amelyben meg akarnak felelni valakinek vagy valaminek, aminek nem lehet, vagy valóban nem tudnak. Erre a helyzetre reflektál a régi mondás: „Ne fuss olyan szekér után, ami nem vesz fel.” Ilyenkor nagy szabadságot ad, ha bátran elengedjük ezeket a megfelelési kényszereket, és olyan embereket, helyzetet választunk, ahol partnerségben lehet együttműködni. Anthony de Mello nagyon fontos dologról beszél Ébredj tudatára! című könyvében: „Nem akarunk feltétel nélkül boldogok lenni. Kész vagyok a boldogságra feltéve, hogy ez meg az meg amaz a dolog az enyém. De ezzel valójában azt mondjuk a barátunknak, Istennek vagy bárkinek: »Te vagy a boldogságom! Ha nem kaplak meg, nem vagyok hajlandó boldog lenni.« Igen fontos ezt megérteni. Nem tudjuk elképzelni, hogy feltételek nélkül boldogok legyünk. Arra tanítottak, hogy feltételeket szabjunk a boldogságunknak.” Aggodalmaskodásaink, félelmeink, „fixa ideáink” arról, hogy az életnek hogyan kellene mennie, mind nehezítik az élő, friss istenkapcsolatot, mert eltakarhatják, deformálják a valóságot. Ha észrevesszük, hogy ezek erősen működnek az életünkben, megpróbálhatjuk elengedni azokat, és lehetőséget adni annak, hogy ne a „szokásos módon” történjék az életünk.