A fél ország ismeri látásból, hiszen ő alakította Szilágyi Mihályt a Hunyadi című sorozatban, a marcona külső mögött rejtőző érzékeny lélek azonban csak kevesek számára nyílik meg. A Szív olvasóival most kivételt tett az Erdélyben élő színművész.
Föld, Székelyföld, szülőföld, termőföld: ön számára mit jelentenek ezek a szavak?
Akárhányszor repülőgéppel utazom, és ha jó a kilátás, újra és újra rácsodálkozom, mennyire kompakt és szervezett a bolygó, amelyen élünk. Minden természeti jelenségével, minden ember által alkotott létesítményével együtt. Székelyföld ezen belül egy olyan régió, ahol magukat székelynek vallók élnek együtt olyanokkal, akik nem tartják magukat székelynek. Ugyanazt a levegőt szívva, ugyanazt a földet használva és mégis különböző világlátással osztoznak ezen az élettéren. A cél ugyanaz: élni, és ezt javarészt az itteni jó minőségű termőföld biztosítja. Van mezőgazdálkodás, állattartás, fakitermelés, kézművesség, fejlődő vendéglátóipar és van jellegzetes humor, furfang, az itteniek együttéléséből fakadó sajátos észjárás, van hit, van születés, elmúlás és ezeknek lenyomata irodalomban, zenében, táncban, színházi előadásokban.
Fotó: D. Nagy László
A színészkedés mellett gazdálkodik is. Hogyan?
Korábban sok állatom volt, lovak, disznók, juhok, nyulak, szárnyasok, kutya, macska. Krumplit, kukoricát, gabonát termesztettem, mindent, ami az állatoknak kell. Most már csak egy juh van, a cica, három komondor, de érkezik egy negyedik kutya is, egy bukovinai juhász. Nagy testű kutyák, néha begyömöszölöm őket az autóba, kirándulunk, de olyan is volt, hogy egyikkel leszaladtam a tengerpartra, ott aludtunk két éjszakát, én sátorban, ő meg mellettem a szabad ég alatt, szuper volt.
Részben vakmerőség volt, hogy a gazdálkodásba belevágtam, részben meg szükségszerű az állattartás miatt. De nagyon szerettem csinálni. Jó dolog visszatérni a természethez, megtanulni, hogy a föld mi mindent ad nekünk. Az udvar megtanít például arra, hogy mennyi gyógynövény van közvetlen körülöttem, és elgondolkodtat, hogy ezeket kiirtom, mert azt szeretném, hogy szép gyepem legyen. Az, hogy reggel felkelsz, állatod van, kimész, enni adsz neki, nem egy különleges állapot. De kötelességtudat társul hozzá, ezzel az életformával jár a felelősség is. Volt már olyan, hogy rám kopogtak korán reggel – a színészélet ugye mégiscsak bohém élet, éjszaka is intenzív –, hogy „az állat így nem fog hízni”. Megvan az ideje a szántásnak, vetésnek, aratásnak, ezt a természet jelzi. Én csak úgy belecsöppentem a vidéki életbe, ezeket meg kellett tanulni.
Mi történt a lovakkal?
A Hunyadit két évig forgattuk, nehéz volt távolról gondoskodni róluk, ezért nincsenek lovak. Nekem azért melós volt velük, és éreztem, hogy nem tudok továbbfejlődni a lovas életformában. Szóval be kell vallanom férfiasan, hogy ennek azért vannak kellemetlen oldalai is. A nehézkedés több volt már, mint amennyi örömem származott belőle. Elkezdett teher lenni, elkezdett nyomasztani az, hogy nem tudok megfelelni a helyzetnek, így belenehezültem, és már csak néztük egymást, lovak meg én. Ha tartanék lovat, akkor csakis egyet.
Édesapja meteorológus, mindig magas hegyeken dolgozott, gyermekkorának vakációit vele töltötte. Mire emlékszik szívesen?
Emlékszem, hogy a Fogarasi-havasokban télen két méter magas ösvényt vágtak a hóban a Bâlea-tóig, s ebből a kristálytiszta tengerszemből hozták a vizet a régi menedékházba. Édesapám ott a hegyen a külvilágtól eléggé elszigetelten élt, és én erre büszke voltam, különlegesnek éreztem magam a suliban, alig vártam, hogy hegyi kalandjaimat kicsit felnagyítva elmeséljem az iskolatársaknak. Nem készítettem fényképeket, akkoriban nem az volt, hogy egy kattintás után máris megy a kép az Instára egy hozzáillő zenei aláfestés kíséretében. Mégis minden beégett az agyamba.
Ma már a hegymászással óvatos vagyok, színészként sokkal elővigyázatosabbnak kell lenni, figyelnem kell az esetleges sérülésekre. De azért most is voltunk a Királykőn (hegység Erdély keleti részén) Demeter Villővel, a Véletlenül írtam egy könyvet című film gyerekszereplőjével és családjával, helyenként drótkötélen kapaszkodtunk fel, mindig figyelve a biztonságra.
Még mindig fontosak Önnek a hegyek?
A hegy számomra mindenképp megtisztulás. És azt hiszem, ott az ember közelebb van a felettünk lévő világhoz. De most az erdélyi hegyek nagyon tele vannak turistákkal. Egyébként nagyon jó, hogy az emberek mozognak, és mindenféle jó felszerelésük is van, de a lényeg, annak megértése és megérzése, hogy a természet nem giccsparádé, már kevésbé van meg. Én még úgy nőttem fel, hogy a gyapjúpulóverét évekig hordta az ember, a síbakancsot, sífelszerelést nem cserélték le, amíg működött. Az apámtól tanultam meg, hogy „a hegyen a hegy az úr”.
De ebben a digitális korszakban meg kell várnom, hogy lejárjon a „turistaszezon”, a nyüzsgés, hogy úgy kapcsolódhassak a természethez, ahogy szeretek. Most mindent meg „kell” mutatni, azt, hogy hol, merre járunk, folyamatosan megosztjuk, posztoljuk, hogy hű, nézzétek, mi van. A kitettség korszakát éljük. Én az őszi vagy a tavaszi túrázást részesítem előnyben, annak van számomra intimitása.
Színészként is kiteszi magát a színpadon.
Igen, de csak ott meg a filmvásznon. Mi a testünkkel és a lelkünkkel is dolgozunk. Amit kiteszünk, megmutatunk, az a munkánkba, életünkbe való beavatás.
Fotó: D. Nagy László
Mit gondol a teremtésvédelemről, az ökológiáról, az ember természet iránti felelősségéről?
Én úgy vagyok vele, hogy a természet erősebb, mint az ember. Nem féltem attól, hogy elpusztítjuk. De felelősek vagyunk a teremtett világért, és ezt a felelősséget úgy lehet tettekre váltani, ha először kicsiben kezdünk újítani. Van itt egy kis folyó, a Feketeügy (Kovászna megyében, az Oltba ömlik). Bár archaikus neve folyóvizet jelent, olyan, mintha szőnyeg alá sepert sötét ügyeinket hordozná. Vize nem mély, sodrása lassú, én nagyon szerettem a lóval végigcaplatni benne, de nincs olyan szakasza, ahol ne találnék eldobott műanyag palackot, felakadt szemeteszacskót, olykor elhullott állati tetemet, és ez szomorú. Kidobjuk, ami nem kell, és nem gondolunk arra, hogy még egyszer végig fogunk menni azon az úton. Hogy jön mögöttünk még valaki más is, ez egyszerűen senkit nem érdekel. Meg kell értenünk, hogy szerves részei vagyunk a környezetünknek.
A Véletlenül írtam egy könyvet című legutóbbi filmjében kétgyermekes édesapát alakít nagy meggyőzőerővel, miközben nincsenek gyermekei. Hogyan élte meg ezt a szerepet?
Örültem a feladatnak, de egy kicsit bajban is voltam. Egyrészt kevés idő volt gondolkodni, készülődni, forgattuk a Hunyadit. Aztán találkoztam a gyerekekkel, és rájöttem, hogy nem valamiféle apaszerepet kell eljátszani, hanem hozzájuk kell kapcsolódni, a szemükbe kell nézni, és hagyni, hogy történjen, aminek történnie kell. A gyerekek a valódi kapcsolódásra vágyakoznak, és mivel az én életemben ez nem sikerült, a filmben próbáltam megélni, megtapasztalni. Én így tudok mesélni az apaságról. A színpad egy kicsit arról is szól, hogy újra és újra megtisztulok, vagy büntetlenül vagyok bűnös, vagy apává érek, ha kell. A színház nagy lehetőség, hogy önmagunkkal foglalkozzunk, hogy megismerjük magunkat, hogy megéljünk dolgokat. Igaz, ma már egyre kevésbé divatos ez a megélés, a színháztechnika, a játszástechnika próbálja elkerülni ezt, de azért még mindig nagy lehetőség.
Volt olyan szerep, amire nagyon vágyott, de nem adatott meg, hogy eljátssza?
Talán Antoine de Saint-Exupéry kis hercege. Hiszen majdnem két méter vagyok, karcos a hangom, de a lelkemben ott él a kis herceg. Most már azon gondolkodom, hogy meg tudnám mutatni a történetet egy másik nézőpontból, a pilóta szemszögéből.
Az önismereti munka a színpadon kívül is fontos szerepet játszik az életében. Mesélne erről?
Önmagammal való ismerkedést mondanék inkább, mert ez folyamat. Nálam is eljött a pillanat, amikor felismertem, hogy az életben is különböző szerepeket várnak el tőlem. Valószínűleg nem tudtam megküzdeni ezzel, elakadtam. A színpadra kidolgoztam sok mindent, amit az életben elbuktam. Nem tudtam példás férfi, a társadalom oszlopa lenni. Most megpróbálom felépíteni azt, ami eddig nem sikerült. A művész élete ilyen: nonkonformista, bohém, felborult lét. Ez a szakma megköveteli az őrületet is. Úgy éreztem, mindent meg kell tennem, hogy megértsem a szerepeket, a feladatokat, és ezekbe belehajszoltam magam. Én nem a háromszor nyolc órában élek, hanem úgy összevissza. Ettől egy kicsit kicsavarodik a lélek. És akkor bejött az alkohol, ami egyébként sokunknál, művészeknél stimuláns, oldószer, energiaforrás, ihletforrás.
Hogyan alakult ki az alkoholba kapaszkodás?
Kezdőként önbizalom nulla, az ember nem tudja, jól csinálja-e azt, amit csinál. Egyre inkább meg kell erősödni a pályán, és ezt a megerősítést valahonnan kapni kell. Mert a mi szakmánkban mindenki meg akar mutatni valamit, mindenki ég, mindenki pörög, mindenkinek önmaga a fontos. Én az alkoholhoz nyúltam, hogy legyőzzem – tulajdonképpen magamat. Azt hittem, a közönséget, a másik művészt kell leküzdeni, de nem, magamat kellett leküzdjem. Így tudtam továbbmenni ezen az úton, kellett az alkohol, hogy hinni tudjak magamban. De ez tulajdonképpen egy ördögi kör, ami elvakított. Aztán éreztem, hogy már nagyon vak vagyok.
Ez nagyon nagy sötétség. Hogyan sikerült kijönni belőle?
Megérett bennem, hogy elherdálok dolgokat, hogy már hamis ez az egész. Istent keressük, de megelégszünk a bálványokkal. Ez valahol elkezdett nálam sántítani. Éreztem, hogy a teljességhez így nem fogok közelebb kerülni, de nem tudtam, mit kellene másképp csinálnom. Elkezdtem kétségbe vonni saját eredményeket, ez volt a mélypont. Amikor azt érzed, hogy önmagad fele nem vagy hiteles, és másokat is átversz, az nagyon rossz. Mi történik, amikor lerántják rólam a leplet? Már nem vagyok sehol. Most a megtisztulás irányába próbálok haladni. Vállalom, hogy erőtlen is vagyok. Korábban többnyire olyan feladatokat kaptam, amelyek hordozták az erőt, az energiát, aztán megláttam magam kívülről, hogy mennyire hamis és gyenge a mutatványom. Letettem az alkoholt, de utólag kiderült, hogy ezt segítség nélkül megtenni elég veszélyes.
Miért?
Amolyan „heroikus” lépésnek mondanám, szakember segítsége nélkül akartam megoldani ezt a krízist, de aztán kezdett feltörni minden, amit addig elfojtottam, feloldottam magamban. Ezzel szembe kellett nézni, és reccsentem. Következett a pánik és minden velejárója, úgyhogy terápiába kezdtem.
Hogy reagált erre a lépésre a környezete? Érkezett visszajelzés?
A körülöttem lévők megnyugodtak egy picit. És a környezetemben talán egyre többen próbálnak leállni az alkoholfogyasztással. Ugyanakkor azt is tapasztalom, hogy az ismerőseim nem tudnak mit kezdeni ezzel a változással. Italozó társaságban nehéz elviselni, hogy a többiek jól érzik magukat, én meg nyűgös, feszült leszek. A társaság egyre jobb kedvre derül, én meg szorongok, és torkomban a gombóc, kevésbé mosolygok, és érzem, hogy már menni kéne, mert nehéz helytállni. Ha rosszul vagyok, és ezt látják, az meg kiszolgáltatottá tesz.
Dolgozom azon, hogy elfogadjam, hogy rosszul vagyok, hogy nem csupán a létezés „gyönyörűsége” van. Korábban úgy gondoltam, az életnél nincs csodásabb, és ezt mindennap meg kell ünnepelni, a napnak minden órájában, az óra minden percében táncolni kellene. Ebben a révületben akartam létezni. Ebben hittem. Nem tartottam karban a hitem, cserben hagytam a lelkem. Már nem bíztam az egyházban, hitközösségben, kezdett üressé válni minden. Nemrég egy temetésen mozdult meg bennem ismét valami. Megérintett a temetési beszéd.
Fotó: Filep Zsombor-Nemere
Mit nyújtott önnek a gyermekkori hit?
Az elsőáldozás, a bérmálás misztériumát érezve vasárnapról vasárnapra újra találkozni akartam ezzel. A serdülő léleknek kellett ez a találkozás. És miden vasárnap gyóntam, sokszor gyötört a lelkiismeret-furdalás, és kellett a feloldozás. De sosem mertem ministrálni, vállalni azt, hogy kint vagyok az oltárnál. Pedig de szívesen beöltöztem volna! Vajon mi van a sekrestyében? Meg tudnám-e rázni a csengőt pont akkor, amikor kell? Aztán elszakadtam ettől az egésztől, és szép lassan erős bűntudat alakult ki bennem, hogy ezt elengedtem, sőt egyre szomorúbb lettem. Egyetemistaként az istenkeresés teljesen megszűnt az életemben. Aztán láttam egy Karamazov-színdarabot Bukarestben. Az egyik színésznek közvetlenül előadás előtt eltörött a kulcscsontja, így játszotta végig a darabot, nem adta fel. Reveláció volt számomra, hogy az istenkeresésben ott a fájdalom, mégsem lehet feladni. Gyerekként pap is akartam lenni. Meg tanár. Most a pedagógus is bennem van, egy kicsit a pap is, csak nem veszek fel reverendát.
Szokott imádkozni?
Ha imádkozom, akkor az Üdvözlégyet mondom, Máriához imádkozom. A földet is valamiért női természetűnek érzem. A szakállas Atyaisten képe elég erősen belém égett, a büntető Istené, akitől félni kell. Még ma is ki vagyok szolgáltatva ennek a képnek. Ma már inkább egyedül, hétköznap a csendes templomba ülök be.
A „pálfordulása”, az alkohol elhagyása is egy templomhoz kapcsolódik.
Karácsony után történt, gyönyörű nap volt. Egyik barátommal elgyalogoltunk a téli sárban egy elhunyt kollégám sírjához. Furcsa zarándokút volt ez, nem nagy távolság, aminek a végén a városszéli kocsmában kötöttünk ki. Majd a haverom hazacsavarodott, én meg elkezdtem az utcákon bolyongani. A katolikus templomnál kötöttem ki, éppen vége volt a szentmisének, bezárták a kaput, de ott maradt egy kis csapat, gitároztak, énekeltek. Emlékszem, milyen hamisnak éreztem ezt. Szörnyű állapotban voltam, azt éltem meg, hogy bűnös vagyok, és minden bosszantott. Hogy tudtok ti itt énekelni, és nem veszitek észre, hogy mellettetek egy ember szenved. Meghasadt a föld, és zuhant lefele az értelem, a lélek. Aztán két szerzetes nővér is csatlakozott az éneklő csoporthoz, ők rám csodálkoztak, én kinyújtottam a kezem, hogy valaki fogja meg. De még a kezét sem merte odaadni senki. Úgy álltam ott, mint egy leprás, egy kapucni volt a fejemen, és zokogtam. Nem volt hová menni. Azt vártam, hogy az Úr megoldja a problémákat, erőt ad, hogy változtassak, mert többször nekifutottam ennek, de mindig mélyebbre kerültem. A nővérek látták, hogy valami nagy baj van, és adtak egy rózsafüzért. Azóta is itt van a pénztárcámban. Aztán eltelt néhány nap, és 2023. január 1-től már nem fogyasztok alkoholt.
A hit nekem olyan, mint színvaknak a Rubik-kocka. Keresem, keresem, de nincs bizonyosság abban, hogy jó irányba csavargatom a kockát. A szépsége a keresésben van, nem a megvalósulásban.
A SZÍV | Jezsuita Magazin – 2025. október
1500 Ft