Tatár Attila, a Bagossy Brothers Company tagja mesélt nekünk a közösségi médiáról, a zenekari létről, Gyergyóról, családi és baráti kötelékekről, hobbikról és egy bokatörés nélküli koncertről.
-Manapság sokan a zenészekre is influenszerként tekintenek. Amikor meghallja ezt a szót, mi jut először eszébe?
Egyrészt az, hogy én biztos nem vagyok influenszer. Aztán beugrik az a fajta, akihez általában több negatív jelzőt szoktunk társítani, aki mindig valami trendet képvisel, és legtöbbször valamit népszerűsít. Ugyanakkor ebben a jelenségben van rengeteg pozitívum, vannak olyan sportolók, zenészek, fényképészek – itt most a saját hobbijaimra gondolok –, akiket én is követek az Instagramon, és hatnak az ízlésemre, adott esetben motiválnak. Ha az ember gondosan válogat az interneten fellelhető hírességek, ismert emberek között – nevezzük őket influenszernek, mert van social media profiljuk, és rendszeresen osztanak meg információkat a saját tevékenységükkel kapcsolatban –, akkor az igenis lehet építő jellegű. Lehet ezt okosan használni.
-Ön miként van jelen a közösségi médiában?
Csak Instagram-profilom van, amit speciális céllal használok. Természetfotózással is foglalkozom, és a képtartalom, vagyis az állandó tartalom inkább a saját fényképészi portfóliómat jelenti. Használom a történetmegosztást is, hiszen több olyan követőm van, akit nemcsak a bizonyos időszakonként publikált fényképek érdekelnek, hanem esetleg az is, ami a szabadidőmben vagy a zenekarral történik. Ha van valami érdekesség, akkor általában meg szoktam osztani, de nem vagyok rendszeres posztoló.
Fotók: Földházi Árpád
-Hatással van önre a közösségi médiára jellemző kitettség, az, hogy követik-e vagy sem?
Nem annyira. Nyilván van az egómnak az a része, ezt azért szerintem nem szabad tagadni, amelynek jólesik, ha az emberek fogékonyak arra, amit csináltam. Néha megnézem, kik reagáltak, és ha valaki már régen jelzett vissza, vagy felbukkan egy régi ismerős, aki nemcsak látta, hanem egy szívet is dobott a bejegyzésre, vagy egy olyan fotós lájkolt, akit én is követek, esetleg kommentelt is, akkor az mindig nagyszerű érzés. De alapvetően nem ez a lényeges számomra. Vannak influenszerek, akik gyakorlatilag azzal keresik a pénzt, hogy sok követőjük van. Hát én nem vagyok ilyen „szerencsés”. Negyvenhét éves vagyok, az én generációm rakta le a közösségi média alapjait, az Instagram azonban már a fiatalabbak terméke, és bár a korosztályomból is sokan jelen vannak a platformon, valahogy úgy érzem, ez az egész nem igazán a mi világunk. Ha szeretnék, se tudnék influenszerkedni, sok követőt gyűjteni, hiszen azt sem tudom, mit népszerűsítsek.
-És mi van a zenekarral, hogyan építkeznek a social médiában? Mi a koncepciójuk?
A mai világban elengedhetetlen az online jelenlét, bár egyre több platform létezik, és sokszor mi sem tudjuk tartani a lépést. Az okostelefonok egyébként akkor kezdtek népszerűvé válni, amikor indult a zenekar. Akkoriban a Facebookot még mindenki az asztali számítógépén használta, mi magunk is akkor posztoltunk valamit, amikor otthon voltunk. Emlékszem – talán a dobosunknak volt tabletje, amibe SIM-kártyát lehetett helyezni, így volt mobilinternet –, mekkora élmény volt, mikor rájöttünk, hogy amit éppen csinálunk, azt rögtön ki is tehetjük a Facebookra. Ez volt az első platform, amin a zenekar próbálta növelni a népszerűségét, aztán megérkezett az Instagram, azzal Bagossy Laci kezdett foglalkozni, majd lett TikTok is, de egy év alatt ide talán három tartalmat sikerült posztolni. Rájöttünk, hogy ez így nekünk nem megy, úgyhogy most már egy ügynökség kezeli, van egy fiatal csapat, velük időnként találkozunk, megbeszéljük, hogy a következő hónapokban milyen koncertjeink lesznek, vagy mi az az esemény a zenekar életében, amely a TikTokon pörgő trendekhez illik, és forgatnak velünk olyan felkapott játékokat, kihívásokat, amelyek beleférnek az imázsunkba. Kóstoltunk már sört bekötött szemmel, emojik alapján próbáltuk kitalálni a dalaink címét – ilyen helyzetekkel mi most találkoztunk először, mert egyikünknek sincs TikTok-profilja. Van viszont rajongói csoportunk a Facebookon, a Hegyilevegő, amely közel húszezer tagot számlál, hozzájuk nagyon hamar el tudunk juttatni információkat, igyekszünk néha kedvezményes jegyhozzáférést vagy elővételt biztosítani nekik, amitől lehet azt érezni, hogy a csoporttagság egy kicsit kiváltságot is jelent. Ott ismerkednek a rajongóink, baráti kapcsolatok alakultak ki. Rengeteg pozitív dolog van a social mediában, csak nagyon nehéz kordában tartani a telefonhasználati időt, szerintem ez a problémásabb.
-A zenekarnak hatvankétezer követője van az Instán, és százötvenegyezer a Facebookon: ezek magyarországi viszonylatban nagyon erős számok, stabil rajongótábort jelentenek, és arra utalnak, hogy a „BBC” nem csupán jelen van, hanem befolyással is rendelkezik a közösségi médiában. Ez azért nagy felelősséget is jelent a kommunikációban, posztok megfogalmazásában. Van ebben tudatosság?
Csak az. Másképp nem működik. Nem posztolhatsz úgy, hogy nem fontolod meg azt, amit mondani szeretnél. Biztos vannak rajongók, akik önmagunkért is szeretnek, mert mondjuk ismernek minket, vagy sokszor láttak-hallottak már, de alapvetően mindenki a zenénket kedveli. A közönségünk nagyon sokféle emberből áll, és pontosan emiatt politikai, ideológiai vagy bármilyen személyes gondolatot nem feltétlenül okos megosztani. Nem azért, mert félünk a véleménynyilvánítástól, hanem mert a mi produktumunk elsősorban a zene. Nagyon fontos, hogy amikor a mi közösségi oldalainkra téved valaki, akkor a zenénkkel kapcsolatosan találjon információt. Sok zenész mindenféléről posztol. Én erről rengeteg véleményt olvastam, főként amerikai zenészekkel kapcsolatban, és legtöbbször az a meglátás, hogy a zenész alapvetően a zenével foglalkozzon. Mi is ezt érezzük helyénvalónak. Meg az is van, hogy a régi közösségekben az élet nagy dolgairól vagy a törzs dolgairól az öregek ítélkeztek, és kik vagyunk mi, fiatal zenészek, hogy okoskodjunk erről vagy arról, döntsék el azok, akik értenek hozzá.
-Van olyan tagja a zenekarnak, aki markáns digitális jelenléttel jellemezhető, látható és aktív a közösségi térben?
Nem, igazából valamelyest mindegyikünkre hasonló jelenlét jellemző. Korábban talán Laci volt aktívabb az Instagramon, a feleségével jópofa videókat posztoltak egy ideig, de ha jól tudom, most le is törölte a profilját. Nyilván pont amiatt, mert beszippant. Aztán az is van, hogy most másfajta – családos – életszakaszba érkeztek a fiúk. Én már nős voltam és családapa, amikor a zenekar elindult, de a többiek lényegesen fiatalabbak nálam. Jó néhány éve viszont mindenki megnősült, van, akinek gyereke született, és bizony ilyenkor a hétköznapi dolgok jobban foglalkoztatják az embert. A zenekari teendők mellett nincs idő a közösségi médiafelületeken nézelődni, ezért mi általában letöröltük a profiljainkat vagy az applikációkat. Ez kicsit agresszív módja annak, hogy kilépjünk a közösségimédia-használat bűvköréből. Nyilván nem tudunk teljesen leszakadni, hiszen médiaplatformokon érintkezünk egymással, itt zajlik a napi kommunikáció a menedzsmenttel, a stábbal.
-Hogy látja, a közösségi média ma mennyire befolyásolja, hogy egy zenekarnak mekkora a sikere, a hatása? Hozzájárul a láthatósághoz és az érvényesüléshez?
Minden kornak megvolt a maga kommunikációs formája. Régen a rádiós és televíziós reklámok, a plakátok, a nyomtatott média jelentették a nyilvánosságot és az ismertséget. A közösségi médiával könnyebbé vált a kommunikáció, viszont az információ eljuttatása már ugyanúgy nem egyszerű, hiszen minden potenciálisan érdekelt személyhez csupán adott mennyiségű tartalom kézbesíthető korlátozott nagyságú social media felületen keresztül, és erre sokan „pályáznak”, az illető személy kedvenc zenekarától a barátain át az ismerősökig mindenki. Miközben algoritmus „dönt” arról, hogy mi válik láthatóvá. És ezek az algoritmustrendek is változnak sokszor, követni kell őket. Őszintén megmondom, mi kezdünk kicsit kiöregedni ebből. A fiatal előadók sokkal könnyebben raknak össze egy nagyobb követőtábort, mint anno mi. Bár ennek talán az is az oka, hogy az ő rajongóik a social médiával együtt érkeznek, míg nekünk az offline zenehallgatókat kellett „átterelni” a Facebookra, ami nem volt egyszerű.
-Átalakította a social media a zenehallgatási szokásokat, a zenekar rajongótáborát?
Azt látjuk, hogy egy fiatalabb előadónak gyakorlatilag sokkal több hallgatója van egy streamingfelületen, mint egy idősebbnek, hiszen az a generáció, amelyet megszólít, a Spotifyon hallgat zenét. A mi hallgatóink kezdetben a zenekar tagjaival egyidős, tizennyolc és harminc év közötti fiatalok voltak, de aztán hál’ Istennek átalakult a közönségünk összetétele, ma már a gyerekektől az idősekig minden korosztály hallgatja a zenénket és látogatja a koncertjeinket. Pont ezért nem könnyű mindenkivel jól kommunikálni. Úgy, hogy a fiatalokat is megszólítsuk, fiatalítsuk a közönségünket, ugyanakkor megtartsuk azokat is, akik hosszabb ideje hallgatnak, követnek, és mára már esetleg középkorúak. Egy fiatal, kezdő előadó általában a saját generációjának az ikonja, majd együtt nő fel és jó esetben együtt öregszik meg vele.
-Mennyire sikeres a közösségi platform használata?
Minden hónapban van adatelemzés, és azt látjuk, hogy egy-egy posztnak kiemelten jó volt a fogadtatása, jók a reakciók, az elérés, illetve folyamatosan nő a követők száma. Ez azt jelenti, hogy van kihez szólni. És ez fontos.
-Fontos a visszajelzés is, a visszacsatolás, a közönségreakció. Mi érinti meg jobban, a valós találkozás a rajongókkal, vagy egy virtuális tartalomra érkező lájk, pozitív komment?
Nem látok számottevő különbséget. Igazából az a jó, amikor az ember elképzel valamit, át szeretné adni, és azt tapasztalja, megérkezett oda, ahova szánta. Mondok erre egy nagyon jó példát. Amikor tavalyelőtt megszületett a Csillag az égen című műsorunk, elképzeltük, hogy otthon, a csíksomlyói nyeregben nagyon vagány lenne előadni. Óriási projekt volt ez. A koncertet megelőző napokban több rádiónak, újságnak elmondtam, azt szeretnénk – mert tényleg ezt éreztük –, hogy ez az előadás hatalmas zenei és közösségi élmény legyen, nagyon jó minőségben szólaljon meg. Hogy minél többen eljöjjenek Székelyföldről, és érezzék, ez itt most olyan jó, hogy ebből kár lett volna kimaradni. És ez összejött. Több mint százezer ember ment le a sötétben úgy, hogy senkinek nem tört ki a bokája. A rendőrségnek sem volt kapacitása ekkora tömeghez, egyszerűen nem számítottak ennyi emberre, még hajnali háromkor is távoztak autók a parkolókból, mert addig nem tudtak kimozdulni onnan. Csíkszereda teljesen lebénult, de aztán mindenki hazatért, az emberek énekeltek lefele menet, segítettek egymásnak, és akkor azt mondtam, hogy igen, ezt így akartuk, így szerettük volna. Egy ilyennek nyilván nagyobb az örömélménye, mint egy posztnak, de egy jó ötletet megvalósítani úgy, hogy működjön, az a siker. Legyen az a Balaton körbebiciklizése a rajongókkal vagy egy karácsonyi gerillakoncert Pécs főterén, az élmény, az ajándékozás. Mi nem ideológiákat, eszméket adunk tovább, nincs világnézeti gondolatiság a dalaink, projektjeink mögött, nem vagyunk valaminek a zászlóvivői. Az, hogy jótékonykodunk, fát ültetünk, népszerűsítjük a vidékünket, vagy büszkék vagyunk arra, hogy gyergyóiak vagyunk, extra dolgok, és ha ennek nincs izzadságszaga, és tényleg szívből jön, hiteles, akkor az nagyon ütős tud lenni. De alapvetően a legfontosabb az, hogy a zenénket adjuk.
-Maradjunk még egy kicsit a tavaly nyári csíksomlyói előadásnál: hogyan született az ötlet, és miként sikerült megvalósítani?
Az ötlet leginkább tőlem származott, és szerencsés voltam, hogy az esemény főszervezője is lehettem, úgyhogy egészen mélyen megéltem a lebonyolítás, a költségek előteremtése körüli munkálatokat, a bizodalmat a Jóistenben, hogy jó idő lesz, és nem fog mindent elmosni az eső. Végül minden remekül működött, nagyon jó csapat volt körülöttünk, akikre lehetett számítani, és mindenki tette a dolgát. Zsombi mondta, hogy egy ilyen koncerten, ahol ennyien ott vannak, és minden szépen összeáll, csak felmész a színpadra, és a hangszer magától zenél. Csupán jelen kell lenni a pillanatban. Amikor kisütött a nap – mert jött egy nagy vihar, ami talán nem véletlenül éppen csak súrolta a nyerget, miközben Csíkszeredában ömlött az eső –, elkezdtek érkezni az emberek, bár előtte azt éltük át, hogy ha nem jön senki, akkor is szép lesz így. De hát jöttek, megállíthatatlanul. Mi meg felmentünk a színpadra, kinéztünk a közönségre, és azt mondtuk egymásnak: Köszönjük! És most mi jövünk!
-Ön kiket követ a közösségi médiában?
Nem követek sok mindenkit. Sportolókat, néhány zenészt, fotóst, közeli barátokat. A sportolókat követem leginkább, szeretek sportolni, mozogni, motiválnak. Nagyrészt szörfösök, sízők, inspirál az életmódjuk, a napi rutinjuk. Pompás szakácsokat is követek, mert nagyon szeretek főzni, és érdekel a gasztronómia.
-Mi a kedvenc étele?
Ezt nagyon rég kérdezték tőlem. Gyerekkoromban a töltött paprika volt. A nagymamám-félét szerettem. Most talán a mexikói, egy jó marhahúsos fajita.
-És van kedvenc koncertjük, bulijuk, amire szívesen emlékszik?
Tizenkét év alatt sok koncertélmény összegyűlt az első telt házas klubfellépésektől a zsúfolásig megtöltött Arénáig vagy MVM Dome-ig, nehéz lenne egyet kiemelni. Mindegyik koncertnek megvan a maga bája. A nagyon nagy koncertek különleges élmények, mert azokból kevés van, az ember igyekszik ezeket megbecsülni. Szeretem a fesztiválokat is, szerintem jól hozzátartoznak most már a magyar popkultúra nyári szokásaihoz. Az emberek azért járnak ide, mert teljes mértékben érdekli őket, ami itt zajlik, és a zenészek is azért állnak színpadra, hogy jól érezzék magukat. Egy városnapon kicsit másabb a közönség. Az első sorokban mindig van egy kemény mag, amelyik kifejezetten a zenekarért érkezett, a többiek meg eljöttek nézelődni. Aztán a buli. A pályánk kezdetén örültünk, hogy olyan helyzeteket élhetünk meg, mint a backstage, más zenekarok jelenléte, jó volt rajongott zenészekkel együtt sörözni. Sokat utaztunk, ezért nyilván több volt a buli is. Most már nem ekörül forog az életünk, inkább munkahelyszerű rutinnal megyünk el egy adott koncertre, és ritka az az eset, amikor el is engedjük magunkat – ha mondjuk ott alszunk, vagy külföldi turnén vagyunk, és olyankor ott a stáb is. A mi korunkban nem bulizol minden este, mert már nem is bírod igazán.
-A farsang viszont az év kifejezetten bulis időszaka. Hogyan tölti ezt általában? Vannak farsangi népszokások Gyergyóban, és szokott kapcsolódni hozzájuk?
Gyermekkoromból nincsenek élményeim ezzel kapcsolatban, talán a kommunista diktatúra nem favorizálta ezeket a közösségi eseményeket. Később Gyergyóban, amikor a gyerekeink óvodások lettek, már én is részt vettem farsangtemetésen, bábuégetésen, valahogy a gyerekeimen keresztül tudtam igazán kapcsolódni ezekhez a népi hagyományokhoz. Megérintett, és bele is csúszott a családi életünkbe, otthon is szerveztünk valami mulatságot, elhívtuk a nagymamákat, a testvéreket, később a barátokat is, és mi is beöltöztünk. Kedves időszak ez számomra, mert szeretem a néphagyományokat, fontosnak tartom az emberek identitása szempontjából. Régivágásúbb ember vagyok, jobban kötődöm az ilyen régi szokásokhoz, mert számomra jobb ízük van. Olyan jó fölismerni, hogy ugyanazt az illatot, amit gyermekkoromban nyári reggeleken magamba szívtam a nagyszüleim udvarán, most néha érzem a saját udvaromban is. A szokások ugyanakkor rutinok is. Valami, ami definiál minket, a közösséget, legyen az étkezési szokás, recept, ünnepi rítus, amiben együtt rezonáltunk. Ezeknek általában szocializációs vonzatuk is volt, hiszen ilyenkor önfeledten volt együtt a közösség, a hétköznapok gondját az emberek kicsit elengedték, és kifújták magukat, beszélgettek, jól érezték magukat. Számomra érdekes, hogy amikor megkérdezték a mesterséges intelligenciát, mit kellene tenni azért, hogy százötven évig éljen az ember, a válaszban ott volt az összes trendi dolog a testmozgástól a különböző diétákig, de az is, hogy a tapasztalat szerint azokban a közösségekben élnek a legtovább, ahol nagyon erősek a baráti, családi kötelékek, nagyon szorosak az emberi kapcsolatok, vagyis a társas lét a hosszú élet egyik titka. Farsangkor az egész tágabb közösség megmozdult, és szerintem a mai fiatalokban is jó lenne tudatosítani ennek fontosságát.
-A farsang egyfajta kifordított időszak, nem csupán az élet ünneplése, hanem a bolondozás, a fonákság állapota is, amikor az álarc, maskara működik helyettünk. Idekívánkozik a kérdés: kicsoda ön a reflektorfényben, és ki a színfalak mögött? Van-e álarc a színpadon?
Hát inkább egyfajta színpadi jelenlét, amire mindig azt szoktuk mondani, hogy a rocksztár a színpadon legyen rocksztár, majd mikor onnan lejön, legyen inkább önmaga, és ne hozzon le semmit a pódiumról. Sokkal rutinosabb, ismert, öreg zenészek mesélték, hogy aki nem tudta elengedni a színpadi lényét a hétköznapokban, az általában fiatalon meghalt. Amikor a reflektorfényben állsz, mindenki rád figyel. Megpendítesz egy húrt, és reagálnak az emberek. Ezek különleges pillanatok szerintem, amilyeneket a hétköznapiságban nehéz megélni. A „való világban” ott vannak a számlák, felelősségek, az másfajta tudatállapot. Ma már pontosan a social media teszi lehetővé, hogy egy zenész sokkal többet kommunikáljon magáról vagy a zenekarról, több az interjú, és jobban hozzájuk lehet férni. És mivel sokkal több az információ arról, hogy kik vagyunk mi hétköznapi emberként, nehéz lenne álarcot hordani, és talán visszatetsző is. Sokan azt mondják, hitelesnek kell lenni, de ezek talán túl nagy szavak. Azt gondolom, elsősorban előadóművészként érdemes a színpadon létezni. Van, aki bálvány, rajongott sztár, akkor azt kell reprezentálni. Nem lehetsz visszahúzódó kisfiú, amikor te vagy a zenekar frontembere. Bagossy Norbi éppenséggel ilyen, inkább csöndesebb figura. De amikor húszezer ember előtt a színpadra lép, akkor ő egy pop-rock énekes, egy ikon. Van tehát egy színpadi szerep, amit ott jól el kell játszani. És tagadhatatlan, hogy nem lehet mindig ugyanúgy. Van olyan koncert, ahová úgy érkezem, hogy most nincs kedvem hozzá, vagy épp elromlott az autóm, most hívott fel a szerelő, vagy le kell vágni a füvet, tehát a hétköznapi gondok ott vannak sokszor a fejemben. És lehet, hogy azoknak, akik mindig az első sorban szoktak állni, ez feltűnik, néha megy is a morfondírozás a rajongói csoportban, hogy vajon van-e valami probléma. Néha rám is írnak, hogy „az utóbbi időben mintha csendesebb lennél, van valami gond?”. Tehát fordítva is igaz: jobb, ha a zenész nem visz fel semmit a pódiumra.
-És önöket egyébként bálványozzák az emberek?
Nem hiszem. Sose szoktak lerohanni. Ha a zenekar frontembere, Norbi, mondjuk besétál valahova, talán néhányan összesugdosnak, esetleg a bátrabbak odamennek egy szelfire, de nincs hisztérikus reakció. Mi inkább arra teremtünk lehetőséget, hogy találkozzunk, beszélgessünk a közönségünkkel. Sokszor még fotózkodni sem igen akarnak velünk. Inkább azt tapasztaljuk, hogy van egyfajta tisztelet a zenekar tagjai iránt. Nagyon jó közönségünk van ilyen szempontból.
-Felépíteni, működtetni egy zenekart biztosan rengeteg munka és erőfeszítés. Szereti azt, amit csinál?
Ezt is szeretem. Alapvetően sose volt baj a motivációval meg az energiával. Egy zenekar előnye, hogy folyamatosan szükség van kreatív ötletekre, és pont az ilyenekben én egészen jó vagyok. Norbi a dalokat írja, Laci hangszereli őket, az én szerepem mindig is az érdekes, eredeti koncepciók kitalálása volt – bár nyilván Zsombitól Szilárdon át mindannyian részt veszünk egy-egy ötlet kibontásában. A zenekar az a közeg, ahol ezek kivitelezhetők, mert van rá akarat, van figyelem, és adott esetben van rá cash flow is. Amíg Nyugat-Európában pincérkedtem, és a feleségemmel a fészkünkhöz szükséges anyagiakat raktuk össze, nem volt erre lehetőség. Amikor végre hazaérkeztem Gyergyóba, óriási tenni akarás volt bennem, éreztem, hogy itt feladatom van. Az elmúlt tizenkét évben a zenekari munkába csatornáztam be ezt a kreatív lendületet, és látom a munka gyümölcsét. Olyan ez, mint az üzemanyag, újra és újra feltölt. Tizenkét év után már nem is célokat, inkább projekteket kell kitalálni, amelyekben el lehet mélyedni, meg lehet újulni, fel lehet frissülni.
-Milyen projektekre gondol? Van kedvence?
A karácsonyi lemezünk élménye például, amikor gerilla meglepetés-fellépéseket szerveztünk a lemez kapcsán. Két évvel ezelőtt jelent meg, és csak egy-két koncerten adtuk elő „hivatalosan”. Igazából úgy mutattuk be, hogy reggel kiírtunk egy koordinátát, majd este például a szegedi dóm előtt, Pécsen, Marosvásárhelyen, Gyergyóban a főtéren zenéltünk. Nem volt meghirdetve a koncert. Kiírtuk például, hogy Gyergyóban dedikáljuk a könyvünket forralt bor és tea mellett. Kijöttek az emberek, dedikáltunk, osztogattuk az innivalót, és amikor már elég sokan összegyűltek, lejátszottuk nekik a lemez anyagát. Ezek azért voltak különleges élmények, mert a tiszta ajándékozás tapasztalatát élhettük meg. Semmi anyagiasság nem volt benne.
-A zenélésen kívül van más kedvenc elfoglaltsága?
Fényképezek, természetfotózok már nagyon régóta, tulajdonképpen már több évtizede. Még analóg filmes géppel kezdtem, most meg már drónnal fotózok, és készülök az első kiállításomra, nagyon tudatosan dolgozom rajta. Gyergyó környékén, kifejezetten drónnal készített, különleges hangulatú fényképekből szeretnék kiállítani egy-két éven belül. Meglátjuk, mikor jön össze. Nagyon szeretek sportolni, sízek, szörfözök, hokizok, van egy amatőr hokicsapatunk, hárman benne vagyunk a zenekarból, de több zenész, sportoló, barát is csatlakozott.
-Miért hálás?
Most? Sok mindenért. A családomért, a három gyönyörű gyerekemért, az egészségükért. Hálás vagyok a feleségemért, aki elnézi a marhaságaimat. Sokszor hálát adok, hogy otthont építhettünk, és csodás környezetben élünk. Hálás vagyok azért is, hogy a gyergyói közösség tagja lehetek, pedig tizenhárom éves koromban elköltöztem a városból. Mindig oda vágytam vissza, és ez a közösség pillanatok alatt fogadott vissza. Hálás vagyok, hogy megélhetem a zenekari létet, hogy ez lett a munkám. Azért is, hogy egészséges vagyok, és van rá lehetőségem, hogy erre odafigyeljek. Hogy nagyon sok jóbarátom van, akikre számíthatok, akiknek a társaságában őszintén jól érezhetem magam, és bármiről beszélhetünk, hiszen mindig is társasági ember voltam.
A SZÍV | Jezsuita Magazin – 2026. február
1600 Ft