Jó egy éve már, hogy Miskolcra kerültem plébánosnak. Bár tizenhét éve vagyok pap, komolyabban sosem dolgoztam a templomi lelkipásztorkodásban, úgyhogy még mindig tanuló plébános vagyok. Az elmúlt évben próbáltam behozni a lemaradásom, sok mindent olvastam, tapasztalatot gyűjtöttem a témában, és ez alapján született meg ez az írás. Kicsit annak is összefoglalása, hogy mi az az irány, amelyet a plébániánk számára követendőnek látok.
A címbe foglalt kérdés hallatán megjegyezhetnénk, hogy a plébániánkon vannak olyan felnőttek, akik az elmúlt években fedezték fel a keresztény hitet és csatlakoztak a közösséghez. A plébániánk tehát már most evangelizáló plébánia. Ezért talán jobb lenne úgy fogalmazni, hogy hogyan válhatunk jobban evangelizáló plébániává. Mások viszont azt kérdezhetik, hogy egyáltalán miért mi változzunk. Inkább a sok vallástalan embernek kellene végre megtérnie körülöttünk. Nálunk az Avason a templomba járók száma messze az országos átlag alatt van, bár az sem mondható magasnak. Pedig vannak szentmisék, hitoktatás a környékbeli iskolákban, gyermekkeresztelők, minden évben van vagy két tucat elsőáldozó. Időnként néhány felnőtt is jelentkezik, hogy megkeresztelkedjen. Nem elég ez? Talán álljunk ki mi is az avasi posta elé szórólapozni, mint a Jehova tanúi? Aki meg akarja menteni a lelkét, annak itt a lehetőség, csak be kell jönnie hozzánk végre…
Vagy mégsem ilyen egyszerű a képlet? Ha az elmúlt évtizedek egyházi tanítóhivatali megnyilatkozásaira tekintünk, azokból nyilvánvaló, hogy bizony nekünk, katolikusoknak is kellene változnunk, mégpedig úgy, hogy misszionárius tanítványokká válunk.
Papszentelés a miskolci Isteni Ige Templomában
Fotó: Pásztor Péter
Misszionáriusi egyházreform
XIV. Leó pápa 2025. október 5-én elhangzott beszédében így fogalmazott: „Péter apostol sírjánál mindannyiunknak örömmel kell tudnia kimondani: az egész egyház misszionárius” – majd Ferenc pápát idézte: sürgős feladatunk „hogy az egyház kilépjen hirdetni az evangéliumot mindenkinek, mindenütt, minden alkalommal, habozás, vonakodás és félelem nélkül” (Evangelii gaudium, 23). Az evangélium hirdetése nem egy szűk misszionáriusi réteg feladata, hanem az egész egyházé, benne minden keresztényé, és ehhez mindnyájunknak ki kell lépnünk a komfortzónánkból a másik ember felé. XIV. Leó ünnepélyesen kijelentette, hogy „ma az egyház történetében új missziós korszak kezdődik”. A pápa megnyilatkozásai az evangelizáció sürgető voltáról folytatják elődje tanítását, aki új evangelizációs korszakról beszélt (vö. EG 1,17), és arra hívott, hogy mindannyian „az állandó misszió állapotában” éljünk (EG 25). Ferenc egész pápaságának kulcsa a missziós elkötelezettség. Számára az egyház reformja misszionáriusi reform: „Olyan missziós választásról álmodom, amely képes átformálni mindent, hogy a szokások, stílusok, időbeosztások, nyelvezetek és minden egyházi struktúra inkább a mai világ evangelizálására alkalmas csatornává váljon, mintsem az önfenntartás eszköze legyen. A struktúrák megújítását, melyet a lelkipásztori megtérés követel, csak ilyen értelemben lehet venni: úgy kell eljárni, hogy ezek a struktúrák mindinkább missziós jellegűvé váljanak” (EG 27). Ferenc szerint az egyháznak nem a saját zárt világa körül kell forognia, nem a saját kényelme és biztonsága miatt kell aggódnia, hanem ha „valaminek szentül nyugtalanítania és aggasztania kell a lelkiismeretünket, akkor az az, hogy oly sok testvérünk él a Jézus Krisztussal való barátság ereje, világossága és vigasztalása nélkül, az őt befogadó hívő közösség és az élet értelmének horizontja nélkül” (EG 49). Missziós lelkipásztorkodásra van tehát szükség, amely „megköveteli a kényelmes, »mindig így csináltuk« lelkipásztori elv feladását. Felszólítok mindenkit, hogy legyen bátor és kreatív a saját közössége célkitűzései, struktúrái, stílusa és evangelizáló módszere újragondolásának feladatában” (EG 33).
A módszerek újragondolása ugyanakkor nem jelenti a tartalom megváltoztatását, ami végső soron nem csupán egy tanítás, hanem egy személy: Jézus Krisztus. Mindenekelőtt a keresztény üzenet legfontosabb igazságát kell bemutatni, ami nem más, mint „Isten üdvözítő szeretetének a szépsége, amely a meghalt és feltámadott Jézus Krisztusban került kinyilvánításra” (EG 36).
Ferenc pápa szerint keresztségünkből fakadóan mindnyájan misszionárius tanítványok lettünk (vö. EG 120), és szükséges, hogy az új evangelizáció aktív szereplőivé váljunk: „Valamennyien arra vagyunk hivatottak, hogy fölkínáljuk másoknak a kifejezett tanúságtételt az Úr üdvözítő szeretetéről, aki minden tökéletlenségünkön túl fölajánlja nekünk közelségét, szavát és erejét, és így értelmet ad életünknek. A szíved tudja, hogy az élet nem ugyanaz nélküle, tehát az, amit felfedeztél, az, ami segít élni, és ami reményt ad neked, ez az, amit közölnöd kell másokkal. Tökéletlenségünk nem lehet mentség; épp ellenkezőleg” (EG 121).
A plébániáról mint intézményről Ferenc pápa kijelenti, hogy „nem elavult struktúra; éppen azért, mert nagy a formálhatósága, nagyon különböző alakokat ölthet, amelyekhez a pásztor és a közösség tanulékonyságára és missziós kreativitására van szükség” (EG 28). Egy adott területen, például a miskolc-avasi lakótelepen az egyházat a plébánia teszi láthatóvá, teret adva az Ige meghallgatásának, a keresztény élet növekedésének, a párbeszédnek, az igehirdetésnek, a nagylelkű szeretetnek, az Isten imádásának és az ünneplésnek. Ferenc pápa szerint a plébánia arra hivatott, hogy minden tevékenységével bátorítsa és nevelje tagjait, hogy „az evangelizálás aktív szereplői legyenek”. A plébániát ugyanakkor veszélyezteti a bezárkózás, amikor elveszíti a kapcsolatot a környezetében lévőkkel, és csak magukra figyelő, a kiválasztottság tudatával élő emberek csoportjává torzul. Ezzel szemben a plébániáknak az a feladatuk, hogy legyenek a „közösségek közössége, szentély, ahová a szomjazók inni járnak, hogy folytathassák útjukat, a folytonos missziós küldés központja”, közel „az emberekhez, és az élő közösség s a részvétel terei legyenek, és teljesen a misszióra irányuljanak” (EG 28). Azaz legyenek misszionárius plébániák és tagjaik számára a misszióra való felkészítés terei.
Kétségtelen, hogy a misszionáriusi vonal Ferenc pápánál különösen erős volt, köszönhetően talán jezsuita gyökereinek is, amelyek egy misszionáriusi karizmát éltetnek, de az evangelizáció gondolata mélyen áthatja az elmúlt évtizedek más tanítóhivatali megnyilatkozásait is. Ferenc pápa maga is megvallja, hogy leginkább Szent VI. Pál pápa Evangelii nuntiandi kezdetű apostoli buzdításából és a latin-amerikai püspökök 2008-as aparecidai dokumentumából inspirálódott. Mindkét dokumentum egy erősen missziós elkötelezettségű egyház képét rajzolja meg. Szent II. János Pál volt, az, aki meghirdette az új evangelizációt, amely elsősorban a hagyományosan katolikus országokra vonatkozott. XVI. Benedek pápa továbbvitte ezt a vonalat, de igyekezett elmélyíteni és kiterjeszteni az egyetemes egyház vonatkozásában. Mindezen törekvések hátterében a II. vatikáni zsinat tanítása áll, amely hangsúlyozta az egész egyház (vö. Ad gentes, 2) és benne minden Krisztus-hívő (vö. Lumen gentium, 33) missziós természetét és küldetését. Az elmúlt évtizedek pápái tulajdonképpen ezt a zsinati tanítást bontották ki és fejlesztették tovább.
Mindezek ellenére a fejlett világban megfigyelhető volt egy elbizonytalanodás is a misszió vonatkozásában. Szükség van-e még misszióra, amikor Isten a keresztény hit nélkül is üdvözítheti az embereket? A tanítóhivatali megnyilatkozások egyértelműek: a misszió nem egy túlhaladott kor romantikus eleme, hanem az egyház lényegi törekvése. Nem is lehet másképp, hiszen Jézus maga adta ezt a küldetést menybemenetele előtt: „Menjetek tehát, és tegyetek tanítvánnyá minden népet. Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében, és tanítsátok meg őket arra, hogy megtartsák mindazt, amit parancsoltam nektek” (Mt 28,19). A Jézustól kapott küldetés tehát egyértelmű: legyetek misszionáriusok!
A korai egyház gyakorlata
Az Újszövetségi Szentírás, különösen az Apostolok cselekedetei és az első évszázadok iratai tanúsítják, hogy a keresztények komolyan vették Jézus missziós parancsát. Alig háromszáz év alatt a kereszténység széles körben elelterjedt, és igen jelentős tömegeket hódított meg. Michael Green Evangelism in the Early Church [Evangelizáció a korai egyházban] című könyvében megállapítja, hogy a kezdeti kereszténység robbanásszerű növekedése elsősorban a világi hívek informális missziójának volt köszönhető. A legmeghatározóbb nem a képzett prédikátorok tevékenysége volt, hanem a hétköznapi keresztények lelkesedése, akik természetes közegeikben-otthonaikban, a piactereken tettek tanúságot az evangéliumról. A legfőbb evangelizációs központ a háztartás volt, ahol az emberek legerősebb kapcsolatai voltak (rokonok, szolgák, ügyfelek, barátok). Ha a háztartás feje tért meg (például Lídia vagy a filippi börtönőr esetében), akkor egész otthona missziós központtá vált. A baráti kapcsolatok is az evangélium terjesztésének fő csatornái voltak (lásd például
Fülöp és Nátánáel, vagy Pantaenus és Alexandriai Kelemen esetében). A korai kereszténység „fertőző” mivoltát a hívők életminősége is támogatta, hiszen szeretetük, sugárzó örömük, megváltozott szokásaik vonzották az embereket. Mélyen hittek ügyük komolyságában és Krisztus kizárólagos mivoltában. A korai evangélium mindig Krisztus-központú volt, és hangsúlyozta a megtérés szükségességét. Az első évszázadok kereszténységének helyzete hasonlít korunkhoz, legalábbis abban az értelemben, hogy a keresztények kisebbségben éltek egy olyan birodalomban és kultúrában, amely gyakran ellenséges volt velük szemben. A keresztényeknek árral szemben kellett úszniuk, akárcsak ma. Ugyanakkor a missziós elkötelezettségüket is követhetnénk.
Jelenetek az 1938-as Eucharisztikus Kongresszusról
Fotó: Fortepan/ Garamvölgyi László
A népegyház korszaka
Ugorjunk egy nagyot a történelemben. Az 1938-as budapesti eucharisztikus világkongresszus során hatalmas tömegek tettek tanúságot katolikus hitük mellett. Mondhatjuk, hogy ezek voltak az úgynevezett népegyház időszakának legszebb pillanatai Magyarországon. Mi volt jellemző erre a korra? A társadalmi élet és az egyház szorosan összekapcsolódott. A kereszténység által képviselt világkép és erkölcs általánosan irányadó volt, még ha nem is mindenki élt eszerint, kulturálisan mégis ez volt a domináns. Egyházi és civil egyesületek sokasága működött, és szinte természetes módon épültek közösségek, kapcsolódtak egymáshoz emberek. Misszión elsősorban a távoli földrészeken végzett hittérítő munkát értették, amely specialisták dolga volt, például a magyar jezsuiták és ferencesek kínai missziójában, amelyeket persze a hívek igyekeztek nagylelkűen támogatni anyagiakkal és imádsággal. A lelkipásztorkodás fókuszában a gyermekek hitoktatása és a szentségekre való felkészítése állt. A felnőttek számára a vasárnapi szentmisék voltak a hitközlés és a megerősítés fórumai, illetve a népmissziók, amikor klerikusok, például jezsuiták is tartottak hitébresztő beszédeket. Az átlaghívő számára nem volt hangsúlyos a hitterjesztés gondolata, hiszen keresztények vették körül, legfeljebb az egyháztól való elszakadástól kellett óvakodni, illetve ennek veszélyére figyelmeztetnie hozzátartozóit.
Magyarországon a több évtizedes XX. századi egyházüldözés ellenére vagy éppen sok tekintetben épp a vasfüggöny miatt sok vonás a rendszerváltás után is megőrződött ebből a népegyházi struktúrából. A szabadságban eltöltött évtizedek viszont a megtépázott népegyházi világ felbomlását hozták magukkal. A templomba járó hívek száma folyamatosan csökken, ami megmutatkozik a népszámlálásokon magukat elkötelezett katolikusként meghatározók számának apadásában is. Az intézményeink száma viszont jelentősen nőtt, az iskolákban nagyon sokan járnak hittanra – ugyanakkor a templomainkban és plébániai közösségeinkben lévő gyerekek és fiatalok száma drasztikusan csökkent. Az elsőáldozók és bérmálkozók közül is csak kevesen maradnak meg a közösségeinkben. A lelkipásztorok erőfeszítéseiből sokszor csak az állagmegóvásra futja. A kiégés veszélye felerősödött a papok körében, nem pusztán a növekvő mennyiségű feladat (például az ellátandó egyházközségek megemelkedett száma) miatt, hanem mert növekvő erőfeszítéseik ellenére sem sikerül megállítani a leépülést. Tomka Ferenc atya a lelkipásztori munka óriási aranyú hatékonytalanságáról beszél, amely különösen is fájdalmas. Abba a kérdésbe most ne is menjünk bele, hogy az egyházak erős állami támogatása és a politikai kereszténység milyen hatással van ezekre a folyamatokra. Úgy tűnik, hogy politikai berendezkedéstől függetlenül meglehetősen hasonlótrendek figyelhetők meg a környező országokban is és a fejlett világban általában.
Folytatás A Szív jezsuita magazin 2026. márciusi számában
A SZÍV | Jezsuita Magazin – 2026. február
1600 Ft