Három óriásplakát Ebbing határában. Ha magyar földön szaladunk bele e ráérősen terjengős filmcímbe, igazán észnél kell lennünk, mert könnyen megzavarhat az ’óriásplakát’ meg a ’határ’ kifejezés, pedig szó sincs itt arról, ami e két szóról manapság kénytelen-kelletlen eszünkbe juthat. Tegyük is félre most a különféle kampányok zaklatta gondolatainkat, s koncentráljunk a filmre, amely a böjti időszakban különösen is tápláló lelki-szellemi eledelnek bizonyulhat.
Még az amerikai néző is zavarba jöhet Martin McDonagh író-rendező összesen csaknem huszonhét kiló (pardon, hét) Oscar-díjra jelölt filmjének címe nyomán, s még a Google térképét igénybe véve is hiába keresi a nevezett települést. Nem létezik ez a hely, ám korántsem csak a fantázia szülötte. Az eredeti cím némi segítséget nyújthat, hiszen az még az államot is megjelöli: Missouriban járunk csaknem két óra hosszat, azaz a feszültségektől különösen is terhes, feketékre és fehérekre kiélezett délen, ráadásul egy olyan kisvárosban, amelynek már a beszélő neve (’hanyatló’) sem sok jót ígér.
Egy anyának (Frances McDormand) hónapokkal lánya megerőszakolása és meggyilkolása után elege lesz abból, hogy a helyi rendőrség semmire sem jutott a tettes kézre kerítésében. Tehetetlen dühétől vezérelve úgy dönt, kibéreli a város melletti út csaknem elfeledett három plakáthelyét, s azokon szól be az általa tétlennek tartott rendőrfőnöknek (Woody Harrelson).
No, innen indul a film, s jelenetről jelenetre, találkozásonként vonódunk bele egyre mélyebben a kitaláltan is kínzó módon valóságosnak tűnő település néhány lakójának életébe.
McDonagh húsba vágóan közel visz az általa kiszemelt karakterekhez, s hol csak araszolgatva, hol viszont nagyokat zuhanva ereszkedünk egyre mindennapjaik forrongó katlanjába, hogy aztán ott leüljünk kissé, s nyugodt szemmel körülnézzünk, hogy is vannak úgy igazán ezek a „jól ismert” figurák. Az indulatai kezelésében finoman szólva sem jeleskedő, bunkó rendőr (Sam Rockwell), az érzelmeit útközben látszólag maga mögött hagyott elvált asszony, vagy épp a plakátokon emlegetett rendőrfőnök és társaik. Kisemberek minden mennyiségben. A mai Amerikában. De tengeren innen se dőljünk hátra nagy nyugodtan.
A történet fordulataival, mondataival szembesülve időnként összerándul a lelkünk, két brutális esemény, szenvtelen vagy kegyetlen kiszólás, erős poén között olykor lüktető mélyre érkezünk, de a rendező és színészei a film végéig nem hagynak magunkra a gondolatainkkal.Ökölbe szorulva, feszengve vagy épp fájó melegséggel a szívünkben lassacskán azon kapjuk magunkat, hogy mi is jócskán benne vagyunk már a történetben, és (a francba!) talán senkit sem tudunk itt olyan jó egyértelműen utálni, még azt sem, aki pedig annyiszor rászolgált. Hova keveredtünk? Már annyira nem fekete-fehér semmi sem, hogy kapunk egy esélyt újragondolni saját kis univerzumunkat.
S ha nem vigyázunk, váratlanul a nemegyszer egészen lehangoló, kegyetlen vagy menthetetlennek tetsző kis- vagy nagyvilágunkban is rányithatjuk az ajtót az emberi méltóság, a szeretet, a tartás, a megbocsátás, az összetartozás és más effélék nyomaira.
S a minden durva beszólásnál durvábban lejáratott és kiürített fogalmú valóságaink Martin McDonagh és alkotótársai kezében, épp filmjük könyörtelenül életközeli vagy kemény hangú, kiélezett jelenetein keresztül szembesítenek hitelesen hamu alatt parázsló megtartóerejükkel.
Olvasson még több cikket
A SZÍV | jezsuita magazin márciusi számában >>