Miért ír valaki egész lemeznyi dalt a négyes metróról? Mi szükség van egyáltalán lemezekre az internet korában? Petruska, a „trubadúr” szerint hiába várják, hogy ő legyen „az új Cseh Tamás”. Azt is mondja: a lemezlovasok sem riválisai a valódi zenészeknek, akiknek az őszinteség a legfőbb jellemzőjük.
Tavaly óta mintha csönd lenne Petruska András körül. Persze minden viszonylagos, tavalyelőtt ugyanis még sokat szerepelt a televízióban az Eurovíziós Dalfesztivál magyar válogatójának felfedezettjeként. Alkotói fázisban van?
– Az idei évre valahogy lazább lett a hozzáállásom, persze a naptáram az nem. Kapunyitó című lemezemmel végigturnéztuk az országot, kétszáz koncertünk volt, nagyjából el is helyezett a magyar zenei palettán. Odáig jutottam, hogy ami koncert „befut”, annak örülök, de elsődlegesen az most a cél, hogy elkészítsem a következő lemezt, ami már nem csak arról szól, hogy megírom, és stúdióba megyek vele.
Hanem?
– Sokkal kevésbé szorongok, mint régen, ezért jobban is tudok együttműködni; kevesebbet vállalok magamra egyedül. Jövő tavaszra készülhet el, az emberekkel való egyes viszonyaimat teszem tisztába. Egyelőre az eddigi legvidámabb anyagomnak tűnik. Új fejezet lesz, mert arra jöttem rá, hogy nem véletlenül „kollaborálok”. Most jött el az ideje bővülni a produkciónak, olyan zenéket kipróbálni, amik jobban szólnak együtt, mint egyetlen hangszer hat húrjára kiosztva.
Nem fél attól, hogy az egy szál gitáros „petruskaság” csorbul ettől?
– De, természetesen igen. A „petruskaság”, ha van ilyen, elsősorban a lelkületemen és a közlésen múlik, nem a formán. A másik, ami eszembe jut: Mikor kockáztassak, ha nem most? Mi történik, ha nem jön be? Bármikor vissza lehet térni a régi megoldásokhoz, nem zárok el semmit, és nem fordítok hátat a múltnak, lesznek továbbra is szólóestek.
Élvezem, ami mögöttem van, de a folyamatos megújulásban hiszek.
Sok a kétség, de boldogság és hit is van bennem, amikor az új dalokon dolgozom. Működni fognak. Vagy legfeljebb nem, na bumm, nem érzem, hogy bármi vesztenivalóm lenne.
A Kapunyitó megjelenésekor úgy fogalmazott, hogy ez volt az az album, amit szakmailag elképzelt. Beteljesültek az ezzel kapcsolatos vágyai?
– Tény, hogy amikor nekiláttam az egy szál gitáros pályának, ilyesmiről álmodtam: legyen benne erő, de legyen autentikus is, szóljon is valamiről mások számára. Csodát nem csinál egy nem mainstream magyar előadó, mégis nagy sikert hozott, ezért egy ideig nehéz volt meghallanom magamban a jövő zenéjét. Persze egy kicsit azért jólesett hátradőlni is.
A lemez megjelenésekor vagy a kétéves turné végén?
– Bármikor. Egy turné vége azért nem szokott olyan jó lenni, mert elfáradok. De hálás vagyok, hogy azt csinálhatom, ami boldoggá tesz, és nem kell olyan munkát végeznem, ami sokkal nagyobb kötöttséggel jár.
Hogy néz ki egy XXI. századi trubadúr éves ciklusa?
– Tavasszal keresem magam, nyáron már igazán lazán működöm, ősszel még tudunk egy újabbat csavarni, az év végére pedig már a „robotpilóta” visz. Mindegyik szakasznak megvan a maga szépsége és nehézsége is. Az elmúlt években kiismertem magam, tudom kezelni az aktuális érzéseimet.
2010 óta van a pályán. Harminckét éves korára meg tudta szokni, hogy amíg a kortársai a fesztiválokon buliznak, egy „vándorzenésznek” ez a legkeményebb időszak?
– A válasz kettős: rosszul viselem, de ki tudom élvezni. Ha két koncert vagy fesztivál időben és térben közel esik egymáshoz, beülünk két autóba, és indul az „osztálykirándulás” egy nagyobb társasággal, és igyekszünk időt szánni a civil feltöltődésre is. Felelősségteljes a munka, de azért meg kell találnom benne a pihenést, összeegyeztetve a szórakozással. Ez mind arról szól, hogy mennyire veszem valóban komolyan az életet.
Sokan a 2016-os Eurovíziós Dalfesztivál magyar válogatójából ismerhetik a Trouble in My Mind című dal szerző-előadójaként. Úgy látszik, nem a kötöttségek barátja; mennyire jött ki pozitívan abból a történetből? Sok minden kering a tehetségkutatók világáról…
– A hozadék abszolút pozitív. Alapvetően több dolog miatt jelentkeztem; kíváncsi voltam, hogy működik egy ilyen showgépezet, és milyen hatással van rám. Arra is, hogy hogyan megy át az az üzenet, amit én képviselek a popzenében; mert hogy én igenis hiszek a popzenében mint minőségi műfajban. Végül a legjobb négy közé kerültem a műsorban, és A Dal Felfedezettje különdíjban részesültem. Jól éreztem magam, hittem a dalomban és az akkor új lemezemben, önazonosan csináltam végig mindent.
Nem is volt vállalhatatlan kérés a televízió részéről?
– Sokan féltettek attól, hogy ha a celebes világba bekerülök, akkor „olyan helyekre” is hívnak, de nem így történt. A megnyilvánulásaimból kiderülhetett, hogy engem hová nem érdemes vinni. Falunapokra sem megyek.
Nem akarták használni „a felfedezett Petruskát”?
– Az én alkatom nem volt arra alkalmas. Voltak, akik prekoncepcióval álltak neki, hogy hogyan kell celebként viselkedni, „jó eurovíziós slágert” írni. De mi gördítette előre a művészetet vagy akármi mást? A kockázatvállalás. A jó dalnak vannak ismérvei, eszközei, de a színpadon tűzzsonglőrködni nem az én világom.
A Trouble in My Mind esetében azért figyelembe vette a verseny jellegét?
– Amikor a Miért pont én?-t megírtam, azt gondoltam, ezzel kerülök majd be a műsorba, aztán meglepett, hogy egy másik dalomra esett a választás, amivel az elődöntőből a legmagasabb pontszámmal jutottunk döntőbe állandó zenész barátommal, Temesvári Bence hegedűssel.
Érdekes, hogy ilyen derűvel beszél erről a tévés megmérettetésről, miután hat évvel korábban maga szállt ki az egyik kereskedelmi tévé tehetségkutatójából, és hosszú blogbejegyzésben kritizálta, ahogy felhasználják a tévék a kiszolgáltatott szereplőket. Legyen szíves, bogozza ki ezt!
– Kezdjük ott, hogy össze sem hasonlítható a kettő, az egyik egy tehetségkutató műsor, a másikban pedig aktívan működő előadók jelentkeznek a saját produkciójukkal, jóval nagyobb szabadsággal. A megasztáros kiszállásomról annyit, hogy be sem szálltam, csak kísérőként voltam jelen. Ugyan megkértek, hogy játsszam egyedül is, különösebben nem foglalkoztatott ennek az utóélete. Aztán én magam döbbentem le a legjobban, amikor ez mégis adásba került. Ugyan a médiajelenlét jól jött, és tudtam is használni, azt láttam, hogy önkifejezésre sok esély nincsen, és azt sem akartam, hogy a kreatív szabadságom sérüljön. Ezzel szemben A Dal című műsorban együtt dolgoztunk a stábbal, és mindenben az én szavam volt a döntő. Jóllehet egyedül egy virágmintás zakó viselését utasítottam vissza.
Hogyan vált már huszonnégy éves korára ilyen tudatossá? Ki volt azelőtt Petruska András?
– Kilencéves korom óta gitározom, azóta is egyfajta játékként tekintetek a zenélésre. Hét-nyolc évesen volt egy olyan osztályfőnököm, aki szervezte az iskolai ünnepségeket, így nagyon hamar egészen nagy színpadokra álltam ki. Tizenegy évesen már magam is szerveztem koncertet a szomszédoknak a nyaralóban. A gimnáziumi zenekart az érettségi vitte szét, egyetem alatt viszont csak egy év volt, amikor már és még nem volt csapat. Aztán lett egy, de akkor alkatilag nem voltam jó főnök: tele elképzelésekkel, de rátermettség nélkül. Akkoriban az életem egészére is jellemző volt, hogy passzívan rábíztam magam a történésekre: ha tanulok vagy tehetséges vagyok, akkor „majd valami lesz”. Az egyetem közepén jöttem rá: tenni kéne azért, hogy a zenészséggel kapcsolatos álom megvalósuljon. Jelentkeztem a Kőbányai Zenei Stúdió gitár szakára, és fel is vettek. A zenészközösségben megszilárdult bennem, hogy mik az erősségeim és mik nem. Hogy nem én leszek a legjobban virgázó gitáros, de rendszerben gondolkodni, hangszerelni, énekes-gitárosnak lenni így együtt egy olyan képesség, ami viszonylag ritka. A suli zenekarának így lettem az énekese, Póka Egon [basszusgitáros, zeneszerző] talán a mai napig azt hiszi, hogy ének szakon végeztem Kőbányán 2010-ben… Közben megismertem Tommy Emmanuel zenéjét. Ő az a művész, akitől először láttam, hogyan kell egy szál gitárral zenekarszerűen játszani. Találtam valamit, amiben kiélhetem mindazt, amit igazán szeretek a zenében, és végre a gitárral is rendeződött a viszonyom ebben a virtuóz játékmódban.
Erre elment a Megasztárba kísérőnek.
– Nem egészen. 2010-ben tettem egy újévi fogadalmat: ez az év az álmom megvalósulásáé lesz. Január 2-án elkezdtem az új stílus elemeinek kigyakorlását az alapoktól, három hónappal később már önálló fellépésem volt. Egy jazzkoncertszervező nyárra már nagyon komoly meghívásokat biztosított számomra, és meg is nyertem a Veszprémi Utcazene Fesztivált. Ismert zenekarok előtt játszhattam: Budapest Jazz Orchestra, Quimby. A közönség pedig nem kiment a büfébe, amíg gitároztam, hanem bejött onnan. Mindebbe csak szerencsés véletlenként jött közbe a Megasztár, ahol így már volt miről nyilatkoznom. Már nem egy voltam az ezer önjelölt bárki közül, hanem „az az ügyes srác”, és azon igyekeztem, hogy ezt a bulváron túl a szakmai körökben is megtudják.
Négy év telt el az első lemeze megjelenéséig, a négyes metró állomásait „hangszerelte” meg. Rendben van, hogy kézzelfogható volt a téma, különösen hogy akkortájt adták át ezt a régóta közszájon forgó beruházást. De mégis hogy jut ilyen az ember eszébe?
– A kreatív vagy éppen teljesen őrült gondolatnak nincs igazi forrása, az csak jön. Még az egyetemen jutott eszembe, hogy majd egyszer, ha kész lesz a négyes metró, írok számokat az állomásairól. Később fordítottam le magamban, hogy ezt akkor hogyan is értettem. Valójában az út dinamikája, a megállók különböző hangulatai adtak ki számomra valamiféle zeneiséget. Jó érzés, amikor egy profán gondolat egy helyről sztorit szül; a Keleti pályaudvar zsongása, a historizáló Rákóczi tér mint örömlányok egykori gyülekezőhelye, a Kálvin tér, ahová a randijaimat megbeszéltem, mint kiderült, nem kevés sorstársammal együtt. Fővám tér: piac – a szó szoros és átvitt értelmében is.
„Kintről is bejön a jópofa kofaszöveg”…
– Babarci Bulcsú érdeme. Ha több ember keze van egy dalban, akkor még legitimebb az üzenet.
Budára érkezve jön a Szent Gellért tér, Cseh Tamás szobrával. Ne haragudjon, de hogy vette a bátorságot, hogy írjon egy „Cseh Tamás-dalt”?
– Ez egy Petruska-dal. A Metropolita számai egytől egyig karakterdarabok, ezekből egy zenei képeslap összeállítása volt a cél, Budapestnek pedig az egyik legmeghatározóbb zenei hangja Cseh Tamás. Szinte kötelességemnek éreztem leróni a tiszteletem.
Mit gondol a hasonlítgatásról a ma sokak szemében „félistenként” kezelt Cseh Tamáshoz?
– Tudok örülni a gesztusnak, hiszen ezzel az elismerésüket fejezik ki az emberek, de igazán nem tudok vele mit kezdeni, mert nem akarok az ő székébe beülni. Én a sajátomat faragom.
A metrós lemez után két évvel jött a Kapunyitó, már sokkal kevésbé kézzelfogható és talán csak közelebbről érthető üzenetekkel.
– Érdekes, hogy a Metropolita albumon igyekeztem azon, hogy minél objektívebb témákat dolgozzak fel, erre a végig első személyben megírt Kapunyitó lett az, amivel igazán azonosulni tudott a közönségem jelentős része. Mi a tanulság? Nem a patikamérlegen kimért dolgokban van a siker, hanem a minél őszintébb közlésben.
Az élő, hangszeres zenélés elkötelezettjétől muszáj megkérdeznem: hetekkel ezelőtt elhunyt egy világszerte ismert, rangos lemezlovas, Avicii. Halálakor neves muzsikusok is nyilvánosan kifejezték a gyászukat, tisztelegve egy „jelentős művész” előtt. Vannak viszont, akik szerint az élő zenélés és a dj-skedés között áthatolhatatlan a fal. Ön mit gondol erről? Nem devalválja a zenélést a dj-zés mint zenepótlék? Nem sérti a zenélés becsületét?
– Nem értek a műfajhoz, de nem gondolom azt, hogy bármiféle konfliktusban állna azzal, amit az élőzenészek csinálnak, mert a két piac nem azonos. A képzőművész festőt sem tudjuk összehasonlítani az alkalmazott grafikussal. Tény, hogy manapság ismét jelentős túlsúlyban van az elektronikus zene, de ez csak megerősít abban, hogy a magam útját járjam, és egyfajta alternatívát fogalmazzak meg. Nem szeretek azon sopánkodni, hogy mi nincs, vagy miért rossz épp a felhozatal. Kíváncsiságból figyelem a trendeket, és ami tetszik, azt beépítem a zenémbe. A legfontosabb úgyis az autentikusság és az üzenet. Ettől lesz szerintem igazán kortárs és érvényes egy zene.
Ha már a mával hozakodik elő: miért ad ki CD-t? Van még ennek értelme, „becsülete”? Nem tevődött még át a hangsúly a fellépésekre és az internetes megosztásokra?
– Nézze, a zenéhez való hozzáállásban elég konzervatív vagyok. Számomra a lemez a művészeti egység. Ha nagyon le akarnám egyszerűsíteni a dolgot, azért csinálok lemezt, mert nekem fontos. A világ remekül ellenne Petruska-albumok nélkül, „megelégedne” azzal is, ha pár havonta előjönnék egy-egy dallal az interneten. Belső igény kérdése. Ha szeretnék egy képet adni magamról vagy a világról, akkor azt nem három percben, hanem egy csomagban szeretném átadni, kezdve a dalsorrend dramaturgiájától a dizájnig. Azt látom, hogy megéri, igyekszem olyan körítést adni a lemeznek, hogy érdemes legyen megvenni. A zenehallgatásnak szerintem még mindig megvan a szertartása, legfeljebb a platformok változnak.
Egy rossz szóviccel élve ön angolul is ír, a produkciója pedig viszonylag eszközigénytelen. Van önben motiváció, hogy megméresse magát európai porondon?
– Jelenleg nem ezzel van dolgom. Vannak ilyen álmok, épp az egy szál gitár terén. De nem akarok olyan „világsztár” lenni, akiről a magyar narancs jut az ember eszébe: „kicsit sárga, kicsit savanyú, de a mienk”. A külföldi karrier csatornáinak felkutatása sincs napirenden, bár Londonban már körülnéztem, és nem reménytelen a helyzet. A jelen úgy néz ki, hogy az itteni jó életemet hirtelen fel kéne adnom tányérmosogatásért cserébe. A Metropolitához visszakanyarodva: én ennek a kultúrának vagyok a szülöttje, itt vagyok otthon.
A közéleti kérdésekből, konfliktusokból is merít inspirációt?
– Nehéz eldöntenem, hol húzódik meg a határ az általános emberi értékekért való kiállás és a közéleti szerepvállalás között. Én az előbbiben hiszek igazán, noha ezek az értékek is radikálisan polarizálódtak Magyarország politikai térképén, és ez borzasztóan elkeserít. Éppen ezért sokszor élek meg belső konfliktust, hogy amiről én beszélek, az vajon agitáció-e, vagy értékképzés. Abban nem hiszek, hogy az én dalom forradalmat vagy gyors változást szül, abban viszont igen, hogy azokat, akik ezt hallgatják, érzékenyebbé teheti az életben, és más szellemiségben nevelik a gyermekeiket, akik már képesek lesznek valamiféle radikális változásra. Kérdésfeltevés, párbeszéd, empátia – véleményem szerint ezek az alapjai egy ideális társadalmi berendezkedésnek, erről szólnak a dalok is.
Petruska András (1986)
Énekes, gitárművész, dalszerző. A budapesti Aquincum Általános Iskolából az Óbudai Gimnáziumba vitte az útja, érettségi (2004) után pedig az ELTE-n folytatta tanulmányait szociológushallgatóként. Időközben felvételt nyert a Kőbányai Zenei Stúdióba is, ahol 2010-ben végzett gitár szakon.
Első albuma a négyes metró állomásaira felfűzve Metropolita címmel jelent meg (2014), ezt követte a Kapunyitó (2016). Tavaly karácsonykor megjelent Mák és dió című kiadványa, idén pedig a Híd című EP-vel jelentkezett. 2010-ben megnyerte a Veszprémi Utcazene Fesztivált, 2016-ban pedig A Dal című tévéműsor válogatóversenyében a legjobb négy közé jutott Trouble in My Mind című szerzeményével.
Fotó: Földházi Árpád