Húszas éveinek a derekán járt, amikor valósággal felfordult az élete. Ahogy a badacsonyi ház ajtaja előtt várakozó vendég sem sejtheti, hogy a kapu kinyíltával már-már lehetetlenül szép látvány tárul elé, úgy Molnárék sem gondolták, hogy a borospincéjükben felcímkézetlenül álló borok a világsiker kapujába repítik a családot és a birtokot.
Nagyon furcsa volt ez a látogatás, mert sehol nem volt meghirdetve, hogy nálunk lehet kóstolni, mi magunk sem tudtunk róla. (Nevet.) Mondtam anyukámnak, hogy valaki van itt, nem értettem a nevét, de bort kóstolni jött. Ő szinte felháborodottan mondta, hogy küldjem el, mert mi most ebédelni fogunk. Én szolidarítottam az esőben kint várakozó úrral: bárcsak szólt volna előbb – mondtam neki. Hiszen egész délelőtt próbált hívni, csak ki voltam kapcsolva – felelte ő. Nem adta fel, még egyszer nyomatékosan elmondta, hogy nagyon szeretne kóstolni, én megint az ebéddel jöttem, de azért újra megkérdeztem a nevét.
Ekkor már tisztán értettem, hogy ő Gervai János, a Michelin-csillagos Onyx étterem head sommelier-je. Szaladtam anyukámhoz, hogy közöljem a nagy hírt, de ő hajthatatlan volt:
„Az Onyx? És hogy talált ide? A leves most meleg, nekünk ennünk kell.”
Én próbáltam kisimítani a szálakat, mondtam Jánosnak, hogy elő kell készülnünk egy kicsit, és legyen szíves húsz perc múlva visszajönni.
Ebéd után óriási kapkodásba kezdtünk, be sem voltak hűtve a borok, nem voltak normális kóstoltató poharaink és köpőnk. Szinte elképzelhetetlen volt, hogy fogjuk megoldani ezt a váratlan helyzetet. Nem tudhattuk, akar-e hozzá majd enni, mindenesetre vágtunk egy pár fügét a szakadó esőben, és betettük a maradék pogácsát a sütőbe, hogy meleg legyen. Már nem is emlékszem, végül hogy alakult ki egy fogadóképes állapot, csak arra, hogy anyuka megállt előttem, és ezt mondta: „Figyelj, ne próbáljunk meg úgy tenni, mintha értenénk hozzá. Ő szakmabeli, azonnal fel fogja mérni a helyzetet, és különben is ez az őszinte. Fogadjuk úgy, mint a vendégeket szoktuk, mintha egy átlagos ember jönne most ide.” János néhány fejjel magasabb anyukánál, ahogy belépett az ajtón, anyuka feltekintett rá, és ezt mondta:
„Ha megengedi, kedves János, mi most nem sommelier-ként fogadjuk, hanem vendégként.”
„Rendben – válaszolta János –, de ha megengedik, én nem vendégként leszek itt, hanem barátként.”
Fotó: Molnár Júlia Dóra