Lakomára hívnak

Lakomára hívnak

Az örökkévalóságban újra együtt fogunk ünnepelni. Ezért minden gondosan előkészített földi lakoma tulajdonképpen e végtelenül nagy ünnepnek az előképe.

Egy Budapesten tanuló portugál egyetemistától hallottam nemrég, hogy az egyik társa, akivel csaknem mindennap egymás mellett ülnek az előadásokon, hétvégénként pedig többnyire együtt mennek szórakozni, másfél év után meghívta a családjához egy vasárnapi ebédre. Bemutatta az édesanyját, az apja is otthon volt, a testvérei is. Fehér asztalterítő került elő, és vágott virágot tettek az asztalra, ő is segített a terítésben. Érdekes volt számára, hogy ebben a magyar családban közvetlenül az evés előtt kikapcsolták a rádiót, és néhány pillanatra elcsendesedett mindenki, majd jött a szokásos „Jöjj el, Jézus, légy vendégünk…” Az aranyló Újházi-tyúkhúsleves láttán már

alig bírt a könnyeivel, egyszerre nagyon megszerette Magyarországot.

Gyermekkorom legmeghittebb emlékei csaknem mind az ünnepien megterített családi asztalhoz kötődnek. A karácsony és a húsvét mellett voltak a születésnapok is, amelyeket mindig nagyon vártunk, már csak azért is, mert ilyenkor sok ajándékot kaptunk. Ezekre a születésnapi családi ebédekre kezdetben a nagyszülők, a nagynénik és nagybácsik jöttek el, és persze a keresztszülők is. Később már nem annyira a családi ebéd, hanem az osztálytársakkal közös szülinapi „zsúrok” jelentették a meghatározó élményt, legalábbis én a kamaszkori születésnapjaimkor elsősorban ezekre készültem.

De ezek a bulik mindig csakis a családi ebéd után következhettek.

Érdekes, hogy a szüleim és a nagyszüleim generációja még nem a születésnapot, hanem a névnapot ünnepelte igazán. Szent György napján nálunk az utca mindig úgy megtelt szabálytalanul parkoló idegen autókkal, hogy a szomszédok folyton azzal hecceltek: „Áruld már el, te nősülsz, vagy a bátyád, hogy megint ekkora lakodalom van nálatok?!” A legnépesebb családi összejöveteleink azonban nagyszüleinknél voltak. Ilyenkor be sem fértünk a házba, ezért az asszonyok az udvaron, az eperfa árnyéka alatt terítettek meg. Kisboldogasszony napján, a templomunk búcsújakor és néhány héttel később, szüretkor nemcsak a különben is tágas vérrokonság jött össze, hanem ott voltak velünk nagymamáéknál a szomszédok, és eljöttek családjaikkal nagyszüleim keresztgyermekei is, akikből huszonnégyet gyűjtöttek össze ötvennégy éves házasságuk alatt.

A nyugati kultúrát döntően meghatározza a közös étkezés képe és élménye. Az egyik legkorábban dokumentált emlékünk: mielőtt Trójáért harcba indultak volna a görög hősök, összeültek egy közös étkezésre. És ez nemcsak falatozás volt, hanem rituálé is: a barátság, az összetartozás, az egység ünnepe. A nyugati filozófiai gondolkodás kibontakozásának a hajnalán ott van Platóntól A lakoma, melynek alapvető üzenete, hogy az igazán fontos belátások megszületését nagyon jól elősegíthetik az ünnepi étkezések. De a kivonulás története is az áldozati bárány elfogyasztásával kezdődik, amely a kereszténységben az utolsó vacsora megülésében nyer új értelmet, és ez a kép már nemcsak a katolikus világ legmélyebb misztériuma, az Eucharisztia, hanem a jövő előképe is: ami halálunk után vár ránk, az végső soron egy nagy ünnepi találkozás.

Az örökkévalóságban újra együtt fogunk ünnepelni.

Ezért minden gondosan előkészített földi lakoma tulajdonképpen e végtelenül nagy ünnepnek az előképe. A legnagyobb ünnepi lakomára pedig mindannyian meghívást kaptunk.

 

A cikk A Szív júniusi számában olvasható

Megosztás