(…) Mára egész tudománya és technikája lett a time-managementnek, vagyis az idő ügyes kezelési fogásainak, a rendezett és szervezett „élésnek”. Csakhogy ettől mégsem érezzük feltétlenül jól magunkat. Okosan szervezettek, hatékonyak és feladatorientáltak vagyunk, kiaknázzuk a percek lehetőségeit, mesteri módszereink vannak. Olykor azonban mégis elönt minket az a furcsa hangulat, amelytől inkább robotnak, olajozottan forgó gépezetnek – s nem a valóságot megélő lénynek találjuk magunkat. Hol itt a gond? Mi lehet a probléma?
Az idő táblázatokba, alkalmazásokba foglalása, a mindenféle feladatszervező applikációk által kínált megoldási javaslatok mindig ugyanazon elv szerint járnak el: a felosztás, a besorolás, az elrendezés révén meg akarjuk hódítani a sodró folyamot, amely maga az élet. Bergsoni kifejezéssel élve: fizikai, külső, objektív időként kezelünk mindent, még a saját belső megéléseinket is. A baráti találkozások, beszélgetések éppúgy időkerethez kötött bejegyzésekké alakulnak át, mint egy cikk vagy tanulmány megírása, egy ránk bízott feladat elvégzése. Hatékonyan menedzselni csak a külsőt, az eltárgyiasítottat lehet – a belső, a személyes menekül az ilyen fogások elől. Hiába akarunk erőszakot tenni a lelkünkön, az érzelmeinken vagy puszta „önmagunkon”, kifutnak az ilyen keretek közül. A tökéletesen szervezett életidő végtelenül elidegenedetté és kiüresedetté válhat. Ez nem csoda: miként tudnám táblázatba foglalni az élményeken túl azt a belső történéssort is, amelynek révén tényleg a sajátommá válik mindaz, amit átélek? A reflexiónak, a „magunkévá tételnek”, a mélységesen egyéni, szubjektív létezésnek az idejei nem keretezhetők és nem oszthatók fel mértékegységek szerint. A gyártószalag munkafázisai tervezhetők másodpercre pontosan – a belső történéseink már nem. Hogy illesszük be maximálisan, mondhatni másodpercre kidolgozott mátrixainkba azt az időt, amelynek „odabent” kell lezajlania? Olykor a pillanat is elég, hogy megtörténjen mindez – máskor akár hetekre vagy évekre van szükség ehhez.
(…)