A járványhelyzetben természetesen adódott a fenti kérdés. Nyolc jezsuita válaszol, a világ különböző pontjairól.
Forrai Tamás – a torontói Szent Erzsébet-egyházközség plébánosa
Egy ideális lelkigyakorlatos vagy pihenős elvonulás esetén tudok „tervezni”. Tudom, hogy mit hagyok ott, és mi vár utána. Ezt most nem lehetett. A nagyhét és az előtte lévő időszak a folyamatos újratervezéssel telt: hogyan lehet távolból is közel vinni a közösséghez a Jó Hírt? A sokfajta kommunikációs lehetőség különben is felfokozza a virtuális kapcsolattartás igényét: tehát a folyamatos „elérhetőség” állapotában élek, hiszen nem tudom, kinek mikor tudok segíteni. És nem látjuk, meddig tart mindez… Igazán húsvét után állhattunk be valami „vége nem látható” időbe, hozzászokva a szokatlanhoz. Egyre igyekszem csak ügyelni: hogy ne kössenek le a hírek, hanem tudjak valóban mélyebbre menni, megtalálni az egésznek az értelmét.
Vértesaljai László – a Vatikáni Rádió munkatársa
Sajátos karanténban élek: két hónapja mindennap bejárok dolgozni a Vatikáni Rádióba. Igaz, a rendházunkból az utam egyenesen odavezet, és aztán vissza. Nincs megállás, se szabadnap. Fegyelmezettebben, tudatosabban élek, több az időm az imára, a személyesebb istenkapcsolatra. Jól vagyok, a helyemen. Megnőtt az asztal melletti beszélgetések ideje és súlya. Hatszemélyes asztalainknál hármasával ülünk, és nem sietek. Sem a falattal, sem a szóval. Az az érzésem, hogy lassanként utolérjük magunkat. Nem, nem az elmaradt tennivalók pótlására gondolok. A saját magammal való személyes kapcsolatra, amikor a Laci köszönti a Lászlót. Azért álmodom is: egymás mellett ülésről templomban, kávézóban, tengerparton. Szívesen bekukkantanék egy fohászra Pepi bácsihoz, Hofi Józsihoz Keszire hátba veregetésre és egy ölelésre Édesanyámhoz…
Koronkai Zoltán – a tartományfőnök sociusa
Számomra a karantén kicsit a noviciátusi időket juttatta eszembe, legalábbis azt a részét, amikor nem külső probációban voltunk. Szabályos napirend, mindennek helye van, nincs kapkodás, több idő van az imádságra, a közösségi rekreációra és az egyéni munkára. Annyiban mégis más ez, hogy elkezdtük az online lelkipásztorkodást – online Inigo imaest, bogármise, online lelkinap –, ezzel azért megjelent a stressz is, mert hát élő adásban nem mindig működik úgy a technika, ahogy szeretnénk. Aztán el tudtam kezdeni olyan munkákat, amik rég be voltak már ütemezve, például a jezsuiták történetéről írunk egy könyvet, ehhez meg kéne írnom néhány cikket. Most több idő van utánaolvasni dolgoknak. Kifejezetten élvezem ezt az alkotómunkát.
A Jezsuita Nyolcas rovatunk teljes tartalma A Szív májusi számában olvasható