Nyolcvanhét éves, és nemcsak a világ egyik legnevesebb szociálpszichológusa, több egyetem díszdoktora, akit az Amerikai Pszichológiai Társaság életműdíjjal jutalmazott, hanem fiatalok bálványa is. Figyelme az utóbbi időben egyre inkább a világ mai bajai felé fordult, és a kiváltó okok között az apaképnélküliséget jelölte meg.
Mi Zimbardo titka? „Szegény szicíliai katolikus családból származom, gyökereimről soha nem feledkeztem el. Lehet, néhányan celebnek tartanak, de megmaradtam egyszerű embernek. Másfelől egyszerre vagyok kutató, tanár és szórakoztató előadó. Az a feladatom, hogy a pszichológiát vonzóvá tegyem. Mindig találok időt arra, hogy az emberekkel kapcsolatba kerüljek. Napi több száz levelet kapok tanítványaimtól a világ minden részéről, és válaszolok rájuk. Régen mindig váltottam pár személyes mondatot az autogramkérőkkel, ma ugyanezt teszem a velem szelfizőkkel. Különleges kapcsolatom van a magyar fiatalokkal, és nemcsak Budapesten, amit második otthonomnak tartok, hanem San Franciscóban is” – nyilatkozta 2015-ben a Heti Válasznak. Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy a városban többször is készíthettem vele interjút, így megtapasztalhattam személyes varázsát, ahogy érdeklődéssel, szeretettel fordul a másik ember felé.
Zimbardo számos nagy sikerű könyve után 2015-ben kiadta Nincs kapcsolat – Hová lettek a férfiak? című művét, melyet unokáinak ajánlott. Nem véletlenül, hiszen ezúttal a millenniumi nemzedéket állítja a középpontba, azon belül is azokat a fiúkat, akik minden tekintetben lemaradtak a lányokhoz képest, nem találják a helyüket a való világban, és digitális csapdákban vergődnek. Napjaikat meghatározza a videójáték és az internetes pornó. Az olasz származású amerikai pszichológus vészharangot kongat, amikor a családok széteséséről, az apák hiányáról és mindezek hatásairól ír, annál is inkább, mert hisz abban, hogy a családok a társadalom motorjai. Osztja Francis Fukuyama amerikai politológus véleményét, miszerint „a liberális politikai és gazdasági intézmények életképessége a civil társadalmak egészségétől és dinamizmusától függ, ezeknek pedig az erős és stabil családi struktúra jelenti az alapját”.
Fotó: Valuska Gábor
„A történelem folyamán az emberiség az esetek túlnyomó többségében többgenerációs családokban, sőt nemritkán sokcsaládos csoportokban élt, ahol a gyereket – akarta vagy sem – felnőttek vették körül. Alapjáraton a két szülő mellé további gondviselők is felsorakoztak: közéjük tartoztak a testvérek, nagyszülők, nagybácsik és nagynénik, valamint az unokatestvérek” – írja, majd hozzáteszi, hogy ez a családmodell erős alapot adott, mert mindenki törődött a másikkal, a bajban segítettek egymáson. A gyerekek pedig korán megtanulták az alkalmazkodást, a felnőttek tiszteletét. A szerető családi légkörben eltöltött gyermekkor azért is fontos, mert a gyerek stabil otthoni közegben, szüleihez közel élhet, akik támogatják, de arra is biztatják, hogy kezdeményező és önálló legyen. Zimbardo ugyanakkor megjegyzi, hogy „azok a gyerekek, akik otthon nem kapják meg az alapvető szeretetet és bizalmat, a későbbiekben hátránnyal indulnak majd akkor, amikor az asszertivitást, a kezdeményezőképességet és a függetlenséget kellene elsajátítaniuk”.
A szoros kötelék azonban meggyengült. A család a legtöbb esetben ma már három-négy személyből – szülők és egy, legfeljebb két gyerek – áll, hiányoznak a mentorként is segítő rokonok. De meddig működik ez a mini családi alakzat? Nem sokáig, mert manapság a házasságban az elkötelezettség, hűség, áldozathozatal sokak számára nem erény, hanem teher. Az Egyesült Államokban kötött első házasságok ötven százaléka sem éri meg a hetedik házassági évfordulót. 1969- ben az akkori kaliforniai kormányzó, Ronald Reagan rendelete értelmében már nem kellett különleges okot benyújtani a válókeresethez. Ezt az intézkedést azután az egész országban átvették. A megkönnyített eljárás felerősítette a családok széthullásának folyamatát, mert – Zimbardo szerint – a házastársak az első összeütközés után a bíróságra rohantak. A válást pedig mindkét fél megsínyli. Mivel a legtöbb esetben a nőknek ítélik a gyerekeket, rájuk hirtelen nagy teher hárul, nehezen egyensúlyoznak a család és a munkahely között.
„A szomorú mérleg másik serpenyőjében azokat az apukákat találjuk, akik végignézték, amint házasságuk helyét az asszony- és gyerektartás rendszeresen utalt csekkjei veszik át. A férfiaknak csupán 10−15 százaléka nyer a gyermekelhelyezési perekben, és sokuk kerül olyan élethelyzetbe, amikor eluralkodik rajtuk az érzés, hogy egész életüket az olyan emberekért végzett munka teszi ki, akik ellenük fordultak. Márpedig amikor valaki nap nap után csak azért gályázik a munkahelyén, hogy képes legyen fizetni a tartásdíjat, és ezt követően szívtelennek nevezik – nos, ilyenkor joggal érezheti magát meg nem értettnek” – írja Zimbardo.
Az igazi vesztesek azonban a gyerekek, akikre a szülők átruházzák a lelki terheket. „A társadalom tehát a következő forgatókönyvet kínálja a mai gyerekeknek: a férfi és a nő találkozik; szerelmesek lesznek, összeházasodnak, majd jönnek a gyerekek. Ezen a ponton jelentkezik a stressz. A babák elrabolják szüleik életét. A férfi és a nő távolodnak egymástól: kettejük közt a kommunikáció sose ment valami fényesen, de most sokkal rosszabb, mint azelőtt. Ekkor kerülnek a képbe az olyan, a stresszt ugyan enyhítő, ám a párkapcsolatot romboló viselkedésformák, mint a fizikai erőszak, a drog-és alkoholfogyasztás, továbbá a testi és érzelmi hűtlenség. Mindenki boldogtalan; a következő lépés a válás. Az egyik, vagy rosszabb esetben mindkét szülő, érzelmileg, mentálisan és/vagy anyagilag siralmas helyzetbe kerül, és küszködik a talpon maradásért. Nem a legvidámabb szcenárió, amelybe egy gyerek – nézőként és szereplőként – belecsöppenhet, ugye?”
Zimbardo nem ilyen forgatókönyvet szán a gyerekeknek. Hisz az összetartó, önzetlen család erejében, s állítja, hogy mindkét szülőre nagy szükség van, mert mást-mást tudnak nyújtani gyermekeiknek. Az anya adja a feltétlen, dédelgető szeretetet, az apa követeli meg a fegyelmet, tőle érkezik a feltételekhez kötött szeretet. Az apa a teljesítmény alapján jutalmaz, dicsér, ha a gyermek kikapcsolja a számítógépet, jól tanul vagy sikeres egy versenyen. Lányoknak, fiúknak egyaránt szükségük van az édesapjukra, de a lányok könnyebben barátkoznak, szívesebben osztanak meg problémákat másokkal, míg a fiúk általában zárkózottak, magányosabbak. Vágynak az apa irányítására, éppen ezért különleges kapcsolat alakul ki közöttük.
Az apák azt szeretnék, ha fiaik többre vinnék, mint ők; apák nélkül azonban a fiúk elveszítik a teljesítmény iránti motiváltságukat.
Azt gondolják, nekik járnak dolgok. Senkitől sem tanulják meg, hogy mindenért meg kell dolgozni, mindent ki kell érdemelni, és az élet egy nagy alku: kap az ember, de cserébe adnia is kell. A millenniumi nemzedék negyede olyan családban él, ahol fizikailag, érzelmileg hiányzik az apa. Ha ott van is, heti fél órát tölt a fiával, az is inkább kosárlabdázás, mint beszélgetés – magyarázza a szerző.
Milyen megoldást javasol Zimbardo? Állami szinten olyan irányelveket tart szükségesnek, amelyek hangsúlyozzák, hogy az apának a válás és az elhelyezési per után is jogában áll jelen lenni gyermeke életében. Úgy gondolja, el kellene törölni azokat a természetellenes szociális segélyeket, amelyek különélésre ösztönzik a szülőket. És mit vár az apáktól a fiúk vonatkozásában? „Apu legfontosabb dolga: az apaság. Az apáknak kiemelten kell törekedniük arra, hogy részesei legyenek a fiuk életének. Ezt soha nem késő elkezdeni. Ha az eddigiekben hanyag apáknak bizonyultunk: azaz csak a sikerért hajtottunk, túl sokat utaztunk, vagy egyszerűen csak mindig a magunk dolgával voltunk elfoglalva, akkor itt az ideje, hogy rátenyereljünk a »szünet« gombra. Megszokott tevékenységeink mellett mostantól szakítsunk időt arra, hogy a fiunkra hangolódjunk. Egyszerre legyünk a barátja és olyan személy az életében, aki nemcsak ösztönzi, hanem határokat is szab neki. Rendkívül fontos, hogy az apák a nagybácsikkal és a nagyapákkal karöltve elsődleges feladatuknak érezzék a mai fiatalemberek mentorálását. A lényeg, hogy világossá tegyük előttük: velünk bármikor és bármiről beszélhetnek, legfőképpen azokról a dolgokról, amelyek rendszerint kimondatlanul maradnak.” S akkor a fiúknak nagyobb esélyük lesz arra, hogy az élet számos területén beérjék a lányokat, és kiegyensúlyozottabb emberként ismerjék fel magukban az apaság hivatását.