A legmélyebb keresztény ünnep sok kedves szimbóluma nemcsak egyszerű kellék vagy dekoráció például szertartásaink során, hanem mélységes hitbéli üzenetük is lehet számunkra, feltéve, hogy tudjuk, mit is jelentenek.
A húsvéti nyuszi tojást hoz?
Gyerekkorom egyik legemlékezetesebb húsvéti ajándéka volt Zékó és Duskó, két egészen fehér színű nyuszi, nagy fülekkel és világospiros szemekkel. Húsvétvasárnap reggelén „találtam” őket a házunk bejárata előtt, egy vékony faládában.
A nyuszik nagyon szelíd állatok, megszeppenve bár, de egészen jól tűrték, ha az ölembe vettem őket, és dús bundájukat simogattam. Órákon át képes voltam elnézni őket, ahogy a zöldségeket majszolják. Az én feladatom volt, hogy füvet szedjek nekik, de néha megdézsmáltam a nagyszüleim saláta- és sárgarépakertjét is, amit Zékó és Duskó kedvéért azért eléggé jól elnéztek nekem. Valahogy azonban rájöttem, hogy az én nyuszikáim az akácfák zsenge fürtös leveleit szeretik a legjobban, ezért a bringámmal rendszeresen kijártam a közeli erdőbe, hogy ott gyűjtsek nekik az illatos ínyencségből. Azt hiszem, a szüleim számára ez a két állatka minden idők leghálásabb ajándéka volt, amit valaha is kívánhattak volna nekem, hiszen a nyuszik iránti gondoskodásommal képes voltam órákon át nyugodtan ellenni, szinte minden szabadidőmben kinn voltam a természetben, ráadásul még felelősséget is tanultam már tizenegy-tizenkét évesen, merthogy a kis házikedvenceket rendszeresen kellett etetni és itatni.
De mi köze a nyusziknak húsvéthoz, Jézus Krisztus feltámadásához?
Bevallom, ennek a kérdésnek nagyon mélyrehatóan sohasem jártam utána. Viszont minden gyerek tudja: ha húsvét, akkor jön a nyuszi, és ki ne örülne a látványnak, amikor a vasárnapi szentmise után vagy száz gyerek rohangál kipirosodott arccal a templomudvaron, hogy begyűjtsék a húsvéti nyuszi ajándék tojásait?! Merthogy a húsvéti nyúl tojásokat hoz, a gyerekeknek főleg csokoládéból. Ilyenkor a kis hittanosaink mindig odajönnek hozzám, mutatják a szerzeményüket, és tapasztalva a nagy csokitojás- és csokinyuszibőséget, tulajdonképpen mindegyikük készségesen megosztaná velem és persze a szüleivel is, amit a nagy rohangálásban zsákmányolt.
Valószínű, hogy ennél sokkal több értelme nincs is a húsvéti nyuszinak: a legszelídebb állatkával nagy örömet lehet szerezni a gyermekeknek a komor nagyböjti időszak után. E szokás legrégebbi emlékei egyébként a XVI. századi Németországba nyúlnak vissza, és talán egy félreértésen alapul ez a ma egész Közép-Európában bevett hagyomány. Értékes húsvéti ajándéknak korábban ugyanis a gyöngytyúk számított, a belőle készült leves volt az igazán előkelő ünnepi fogás. A gyöngytyúkot németül Haselhuhnnak mondják, amiből aztán az újkor elején úgy látszik elmaradt a Huhn (tyúk) szó, és még egy betű elhagyásával maradt a Hase, ami nyulat jelent. Érdekes viszont, hogy Franciaországban és Belgiumban nem a nyuszi hozza a húsvéti ajándékokat, hanem a harangok szórják szét őket a gyermekek közt.
A báránykák szelídsége
A másik nagyon népszerű húsvéti ajándék a bárány, az is főleg csokiból. A báránynak viszont már közismerten nagyon mély jelentése van a Szentírásban és természetesen végig a keresztény vallási hagyományban. Az egyik legősibb áldozati állat a bárány, már Ábrahám történetében előkerül, de ott van az Egyiptomból való kivonulásnál is, ahol a kiválasztottak a feláldozott bárány vérével kenik be otthonaik bejáratát, hogy a halál angyala ne árthasson az ott lakóknak. A keresztény házszentelés szertartásában visszaköszön ez a hagyomány, amikor megáldjuk az otthonokat, és a bejárati ajtók fölé az éppen aktuális évszám közé felírjuk, hogy C + M + B, amit a magyar népi katolikus hagyomány úgy fejt meg, hogy Gáspár + Menyhért + Boldizsár, tehát a kisded Jézust meglátogató háromkirályok neveinek olvassák ezt a rövidítést. Ennek oka egyszerűen az, hogy régen főleg vízkereszt után, azaz a farsangi időben járták körbe a plébánosok a rájuk bízott nyájat, hogy megáldják otthonaikat. Az igazi jelentése ennek a feliratnak azonban a latin Christus mansionem benedicat, azaz „Krisztus áldja meg e hajlékot”. A keresztény kapcsolat az ószövetségi előképpel egészen világos:
A legegyértelműbben azonban Izajás próféta beszél Isten szolgájáról, aki a húsvéti áldozati bárányhoz hasonlóan életét adja Istennek a bűnökért cserébe. Ráadásul arám nyelven, amelyen a Názáreti Jézus és kortársai egymás között beszéltek, a szolga és a bárány ugyanaz a szó. János evangéliumában, amely görögül íródott, Keresztelő János a Názáretit látva felkiált: „Íme, az Isten báránya”, ám nem kizárt, hogy az arám nyelvű hallgatók e felkiáltást hallva először Isten szolgájára gondoltak, aki majd a Názáreti Jézusban – csakugyan mint egy senkinek sem ártó bárányka – húsvéti áldozattá válik. A Názáreti Jézus minden bizonnyal nagyon jól ismerte saját vallási kultúrája hagyományait, és a Tórában, valamint a prófétai hagyományban emlegetett áldozati bárányt, amelyet engesztelésül szükséges felajánlani a Mindenhatónak. Nagyon valószínű, hogy földi élete során ő maga is elérkezett egy ponthoz, amikor emberileg is egészen világosan úgy értette ezt a vallási hagyományt, hogy a húsvéti bárány szerepét magára vonatkoztatta. Az evangéliumokban már azt látjuk, hogy a húsvéti áldozati bárány szerepe a Názáreti Jézus identitásává vált, e szerep érett be az életében, tehát szeretteire gondolva tudatosan vállalta az áldozatot. Előtte azonban sokat beszélt a jó pásztorról is, aki nem fél kockáztatni, sőt életét adni juhaiért. Itt a jó pásztor egyrészt ő maga, a Názáreti Jézus, másrészt az Atya, a Mindenható, akinek a nevében élt, és akinek a kezébe ajánlotta lelkét, amikor a kereszten beteljesedett az élete.
Tojás, csibe, új élet
Az evangéliumokban nagyon plasztikusan leírt szenvedéstörténet, ahogy a Názáreti Jézus saját életére vonatkoztatja az áldozati báránynak a korabeli zsidó vallási hagyomány legmélyebb rétegeiben gyökerező szerepét, és végig is csinálja ezt a vállalást a vérrel verejtékezéstől az ostorozáson és a töviskoszorú elviselésén át a kereszthordozásig, majd a borzalmas haláltusáig fenn a kereszten, még mindig nem meríti ki a kereszténység legfőbb üzenetét. Az evangéliumok legmeghatározóbb mondanivalója ugyanis nem az áldozati bárány halála a kereszten, bár ez is nagyon fontos és egyáltalán nem mellőzhető a történetből, a keresztényeket identitásukban legjobban meghatározó mozzanat mégis majd csak a golgotai esemény után következik: a feltámadás.
Az újszövetségi levelek többnyire kész tényként beszélnek a feltámadásról, és azt látjuk, hogy a találkozás a Feltámadottal döntően meghatározta küldetésükben az első keresztényeket. Az evangéliumok feltámadástörténeteit olvasva azt látjuk, hogy e sorok szerzői és szerkesztői, akik írásos formában igyekeztek rögzíteni az élményt és az élő hagyományt, nagyon keresik a szavakat, hogy valahogy visszaadják azt, amit az első keresztény közösségek tagjai közül mindenki megtapasztalt:
bár a Názáreti Jézust kétségkívül megölték, Jézus Krisztus valahogy közöttük van, tovább él, megszólít, bátorít, békét hoz, erőt ad, s továbbküld a hírrel és a tanúságtétellel egészen a világ végéig és végezetéig.
Azt látjuk a kereszténység legősibb dokumentumaiban, hogy az egyház és maga az evangéliumi hagyomány ebből az élményből született, és születik azóta is, hogy a keresztény ember mindenek ellenére, újra és újra megélheti a feltámadást. Ami egyszer volt, véget ért, ám mindaz, ami egyszer volt, most sokkal meghatározóbb és teljesebb formában él tovább. A kortárs vallási folklórban a tojásból kibújó kiscsibék képe is ezt igyekszik kifejezni. A tojás kemény héja egy idő után széttörik, és új élet bújik elő alóla. A halál sziklakemény ténye nem lehet akadálya annak, hogy újra élet legyen.
A szamár is megteszi
Egyszer a virágvasárnapi családos mise végére felhozattunk vidékről egy csacsit. A templom előtt álldogált, és a szentmise után a gyerekek teljesen körbefogták, mindenki simogatni szerette volna. Boróka csacsi pedig csak tűrte, békésen tűrte, mozgatta a füleit hozzá, csapott néhányat a farkával, és nagyon nem bánta, ha répával vagy salátával kényeztetik. Ekkor bevetettem, amit gyerekkoromban édesapámtól hallottam. Ha jól megnézzük a szamarak hátát, éppen a gerince vonulatában a bőre kissé megfehéredik. A legtöbb szamárnál legalábbis ez így van. A magyar alföldi vallásos hagyomány ezt úgy fejti meg, hogy a szamarak hátán van egy kereszt, minden szamár hátán, merthogy Jézus Krisztus úgy találta jónak, hogy szenvedése előtt ennek az állatnak a hátán vonuljon be Jeruzsálembe, ahol az életét adja minden emberért. A csacsinak ezért a szolgálatáért hálából ott maradt a hátán a kereszt jele, amit mi azóta is megcsodálhatunk.
A gyerekek általában ámulva hallgatják ezt a történetet, és a többnyire mamlasz csacsikat annál jobban szeretik. Egyébként jó, ha van, aki a sok simogatás közben ügyel a szamárra, merthogy az eléggé csökönyös és kiszámíthatatlan állat. Nem olyan nemes jószág, mint például a ló. Ha közelebbről megnézünk egy szamarat, igazából nagyon darabos, a mozgása is az, hirtelen fordul, odamozdul, fel is lökheti a gyerekeket. Nem azért, mert bántani akarna bárkit is, ez nem jellemző rá, hanem mert a szamarak egyszerűen nyersek, sokszor lomhák, és makacskodnak, ha valami nem tetszik nekik. Ha pedig bőgni kezdenek, hát azt az egész környék több kilométeres körzetben hallani fogja. És a szamár, ha egyszer elkezdi, csak bőg, bőg és bőg, mintha minden frusztráltsága benne lenne ebben a szívet szaggató panaszkodásban. A Názáreti Jézus mindenesetre éppen ennek az egyszerű, fura állatnak a hátán akart bevonulni a szent városba. Nem lovon, nem tevén, nem a saját lábán. Igénybe vette a szamarat, és ezáltal méltóságot adott neki, talán a legellentmondásosabb élőlénynek az állatok között.
Tüskék és tövisek
Az egyik nagy fővárosi parkban éppen a fákat nyesték, mielőtt még felébredtek volna téli álmukból. Néhány ágat elkértem a kertészektől, akik csodálkozva nézték, hogy ugyan mit akarok azokkal a gallyakkal, amelyeken ráadásul vagy tíz-tizenöt centis tüskék is voltak. Valamilyen akácféleség hulladék ágai lehettek. A templomunk sekrestyéjében aztán a munkatársak figyelmeztettek, hogy a nagyböjti időben nem szokás díszíteni a szentélyt. Ezek a tövisekkel teli ágak azonban nem számíthatnak virágnak, és nem is pusztán dekorációnak szántam őket. A tüskékről ugyanis a Názáreti Jézus szenvedéstörténete is megemlékezik: tövisből font koszorút helyeztek a katonák a szenvedő Jézus fejére, hogy ezzel is kigúnyolják. A tövisről aztán Szent Pál apostol is beszél, pontosabban egy tüskéről, amit a második korintusi levél szerint a testébe kapott, mégpedig hogy el ne bízza magát.
„Ha a Názáreti Jézus életét tartjuk szem előtt, azt látjuk, hogy amerre járt, és amikor csak találkozott emberekkel, szinte más sem csinált, mint kihúzta a tüskéket az életükből.”
Azt gondolom, nemcsak Pálnak, hanem kivétel nélkül mindannyiunknak megvannak a maga tüskéi, amelyek az életünk részei. A testünkben hordozzuk őket, s a bűneink, a rendezetlen érzéseink vagy hajlamaink ezek, amelyek megaláznak minket, hogy a lelki életben el ne bízzuk magunkat. Ha azonban a Názáreti Jézus életét tartjuk szem előtt, azt látjuk, hogy amerre járt, és amikor csak találkozott emberekkel, szinte más sem csinált, mint kihúzta a tüskéket az életükből. Szenvedélyesen szerette gyógyítani az embereket, azaz teljesebbé tenni az életüket. Így aztán a béna járni, a vak látni, a süket hallani, a néma beszélni kezdett… Olyan példa nincs az evangéliumi hagyományban, hogy a Názáreti Jézus csak úgy elvonult volna valaki mellett, és ne segítette volna meg, ha kérte. Így van ez a mi életünk tüskéivel is. Ha valaki kihúzhatja őket, hogy így teljesebbé váljon bennünk az élet, az a keresztény hagyomány szerint csakis Jézus lehet.
Barka, hamu, tűz
Végül néhány szó a barkáról, amit a mi vidékünkön használunk pálmaágak helyett a virágvasárnapi szertartáson, és a tűzről, amelyet húsvét előestéjén gyújtunk meg a szabadban, amikor elkezdjük a hosszú feltámadási szertartást. A barka a legelső ágas virág a mi közép-európai éghajlatunk alatt, és valószínűleg ez lehetett az egyetlen oka, hogy pálmalevél helyett, ami errefelé szabadon nem nő, a barkát használjuk a virágvasárnapi szertartásunkhoz. Azt már kevesebben tudják, hogy a megmaradt előző évi barkaágakat elégetjük, és a hamujukból hamvazkodunk hamvazószerdán, hogy emlékezzünk: mi, emberek teljesen Isten irgalmára szorulunk, mert a hit ajándéka nélkül végső soron kivétel nélkül mind csak por és hamu vagyunk. Néhány templomban az előző évi barkákat a húsvét éjszakáján gyújtott nagy tűzben égetik el, és onnan gyűjtik össze a hamut a következő évi hamvazószerdára. Így ismét körbeér a keresztény üzenet, hogy bár por és hamu vagyunk, szenvedés lehet a sorsunk, földi életünk megsemmisülése számunkra nem a semmibe vezető út, hanem a zsenge ágak virágjaihoz hasonlóan, amelyeket a szenvedésbe vonuló Jézus köszöntésére téptek le, a mi életünk tudatosan vállalt áldozataiból is új élet fakadhat, a húsvét éjszakai várakozásban világosság, ami meghittséget és hitet sarjaszt, és így elhozza a feltámadást.
A tűznél ősibb szimbólum, ami a mindig változó életet fejezi ki, talán nincs is. Ezért a keresztények a legszentebb éjszaka szertartását is a tűz megszentelésével kezdik, ami magában foglalhatja a tavalyi barkaágak elégetését is. Erről a tűzről gyújtják majd meg a húsvéti gyertyát, a feltámadásba vetett hit szimbólumát, rajta az ógörög ábécé alfájával és ómegájával, a kezdet és a vég betűivel. Ezt a fényt visszük be a templomainkba, hogy vele várjuk a feltámadás üzenetét a szertartásban, amire megszólal a templomban minden csengő és minden harang, felbúg az orgona, és dicsőítjük Istent, hogy minden sötétség, áldozat és nehézség ellenére a feltámadásba vetett hit ereje újra élni és éltetni akar mindannyiunkat.
Az írás A Szív áprilisi számában található.