Több mint húsz éve tömegeknek zenél, mégis elvonulva él Heinczinger Miklós, ismertebb nevén Mika. A Misztrál Együttes alapító zenészével az ember és a természet kapcsolatáról, a magyarságtudatról, az élet iskolájáról, a divatról és a mindezt átszövő hitről beszélgettünk.
Ahol az erdő miatt megszűnik az út, forduljunk jobbra, és menjünk, amíg lehet – ezt az utasítást kapjuk Mikától, amikor a tanyáját keressük. Címet hiába mond, a GPS nem ismeri a falutól távol eső helyet. Az autóból kiszállva pedig mi is úgy érezzük, mintha kiléptünk volna a térképről és a hétköznapokból. A tavaszi napsütés engedi, hogy a kertben üljünk le, a társaságot lovak, tyúkok, kutyák és egy tehén színesíti. Hétfő ellenére az egész család otthon van, élettel teli a tanya. Az asztalra hamar házi sütemény kerül. Valódi házi sütemény. Ugyanis szinte az összes hozzávaló saját. Így jóízűen kezdünk beszélgetni.
Mindent megtermelnek maguknak?
A tanyánk fél hektáron terül el. Itt áll a házunk, s velünk egy udvarban az istállók. A zöldségeket megtermeljük, a szénát egy barátunktól bérelt földről kaszáljuk le. A kukoricát, búzát s a többi terményt, ami az állattartáshoz szükséges, megvesszük. Gyümölcsös, szőlős van a szülőknél, s tavaly volt már itt a kertben is pár szem meggy. Idejét sem tudom, mikor vettünk utoljára paradicsomot, paprikát, sajtot, tejet vagy túrót. Csak addig hiszi az ember, hogy a boltból is kaphat ezekből ehetőt, amíg meg nem kóstolja a rendes, házi verziójukat.
A környéken mindenki így csinálja?
A faluban rajtunk kívül ha két ember tart állatot, már sokat mondtam. Nagy baj van Magyarországon. Mindenki csak a szép zöld gyepet szereti, meg persze a tuját. Ha bárki a városból kiköltözve vesz egy falusi házat, azonnal kiirtja a régi gyümölcsfákat, és folytatja, amit korábban csinált. Attól, hogy az ember vidékre költözik, még nem lesz vidéki. Oda meg kell érkezni, lenyugodni, majd észrevenni azt a csodát, amit a természet ad.
Mire kellene figyelni?
Fel kéne ismerni, hogy a természet ajándékba adja a kincseit.
A fát csak meg kell metszeni, gyógynövényekkel permetezni, az pedig odanyújtja magát, hogy egyél, hűsölj alattam, égess el, melegedj. Az élete elejétől a végéig szolgál. Az embernek csak meg kell éreznie, mi az az energia, amit a föld adni tud. Csak ez számít.
A családjával erre a földdel való együttélésre törekednek?
Ez a célunk. Ám mi sem tudjuk hibátlanul megvalósítani. Nem vagyunk teljesen önfenntartók, és autónk is van.
Ez nem akkora baj.
Azért az. Ha tehetném, sok mindent kiiktatnék még az életemből. Így is túl nagy az ökológiai lábnyomunk. Akkor lehetne csökkenteni, ha öt-hat családdal élnénk itt, akikkel elosztanánk a teendőket, hogy mindent megteremthessünk magunknak.
Időről időre vannak ilyen próbálkozások, ám általában kudarcba fulladnak.
Mert az emberek nem mérik fel, mivel jár ez a lépés. Egy szép idea él a fejükben a csivitelő madarakról és a kukorékoló kakasról. De azt már elfelejtik, hogy az a kakas 365 napot eszik. Ez pedig 365 napos feladatot ró a gazdájára.
Önöknek is meg kellett ezt tanulniuk?
Sosem voltam városi. Nagymaroson nőttem fel, ahol állataink is voltak. Bár akkor megfogadtam, hogy nekem sosem lesznek. Elegem volt belőlük, nem szerettem őket.
Most körbenézve ez igencsak hihetetlenül hangzik.
Pedig mindez kezdetben a Felem álma volt. Noha Budapestről származik, a családjához közel állt az állattartás. Ő pedig agrármérnökit végzett. Mindig is szeretett volna lovat. Itt volt rá hely, így lett is. Ám egy ló nem ló, ezért lett még egy. Aztán akartunk olyan állatot, aminek haszna is van, így érkezett a tehén és a többiek.
A dalaiban sokat foglalkozik a magyarsággal. Ez is a családi hagyományból ered, mint az állattartás?
A családom tősgyökeres nagymarosi sváb család, de mi magyarok vagyunk. Magyarnak lenni nem származás kérdése.
Hanem mié?
A léleké és a szemléletmódé. Itt vagyok ilyen névvel: Heinczinger. Mégis teljesen magyar vagyok, mert büszkeséggel tölt el, hogy az őseim ezt a földet választották. Eljöttek nyugatról keletre, hogy itt éljenek. Úgy látszik, keleten mégis jobb, mint nyugaton.
Mindig foglalkoztatta a történelem?
Dédnagypapámtól az érdeklődés. Emlékszem, összejöttünk nála Mátyás-napkor, a névnapján. Ült a karosszékében, kopaszon, megfent bajusszal, kezében a botjával, és mosolygott, mikor végignézett a dédunokáin. Mi meg ugráltunk körülötte, és kértük, meséljen az első világháborúról, ahol évekig harcolt. Ám ő csak annyit mondott: arról nem.
Azóta tudom, hogy a történelemmel felelősséggel kell bánni.
De nem is maga a történelem érdekel igazán, hanem hogy egy nemzet miként tud megmaradni. Velünk, magyarokkal nagyon durva dolgok történtek az évszázadok során. Csodával határos módon azonban még itt vagyunk. Pedig azt sem tudjuk, mióta vagyunk itt. Erről megint mennek a találgatások. Én nem tudom, mi volt, de az tudom, mi van, még mindig élünk, mi, magyarok. Hál’ Istennek még feladatunk van itt.
Mi a feladat?
Szeretni a földet, amit ajándékba kaptunk a Teremtőtől.
Ezt az üzenetet képviseli a zenéjével is?
Nem azért kezdtem el a történelemmel foglalkozni, mert tanítani szerettem volna. Nem akarok senkit sem nevelni. Örülök, ha magamat helyre tudom tenni. A történelmi téma természetesen jött. A népünk múltja a lényünk része, belénk ivódott. Legalábbis belénk még belénk ivódott. Nem vagyok biztos benne, hogy most is így van még.
Azért próbál tenni, hogy a gyerekeibe beleivódjon?
Amit tudok, azt továbbadom. Aztán rajtuk múlik, mi marad meg bennük abból, amit hallanak. Sose tudhatom, melyik mondatom lesz fontos a gyerekeim életében. Nekem is teljesen váratlan helyzetekben jutnak eszembe édesapám tanításai. Ezek pillanatnyi felismerések. Ám fontos, hogy az ilyen pillanatokban tudatosítsuk: a bölcsességeket ajándékba kaptuk az öregektől. Szeretem az időseket. Bár a fiatalokat is. Minden embert szeretek.
Mégis elvonulva él.
Jó néha az embernek távol a világtól.
És mit csinál, amikor nincs társaságban?
Egy átlagos napomon a Felem kel először, aztán én. Megetetjük az állatokat, elvisszük a gyerekeket iskolába, óvodába, majd hazajövök. Ezután fél kilenctől háromnegyed egyig a szabadidőmet töltöm. Vagy zenélek, vagy elmegyek az erdőbe, és nem csinálok semmit. De a semmi valójában valami. Amikor kívülről látszólag csak ülök és nézek, olyankor elmélyülök, töltekezem, ihletet merítek. Ha eljön a délután, a kisfiunkat altatjuk, hazavárjuk a gyerekeinket, jön a délutáni munka, a takarítás, a beszélgetések, a morgások, a fejés és a koncert, vagy ha az nincs, az alvás.
Sosem kapta meg, hogy miért nincsen rendes, polgári állása?
Dehogynem. Sőt volt is. Kilenc évig benzinkutasként dolgoztam. Ott ismerkedtem meg a Felemmel. Kiszállt a kocsijából tankolni, és nem engedte meg, hogy segítsek. Meg tudja csinálni egyedül is – mondta. Azonnal megfogott. Később dolgoztam a váci egyházmegyénél is, de 2008 óta nincs polgári állásom. Azóta csak a zene, a család és a föld van.
Olyan, mintha két énje lenne. A koncertező és a természetbe kivonuló Mika.
Nem tudom szétválasztani a kettőt. A családdal, a három gyerekemmel, a zenével, a természettel és az állatokkal vagyok teljes. Így tudok elmélyülni, hogy aztán teljesen tisztán tudjam magam a közönségnek adni. Továbbítani, amit az elcsendesülés alatt megtapasztaltam, megéreztem, megláttam, vagy kegyelemből megkaptam fölülről, alulról vagy bárhonnan.
Az ugyanis butaság, hogy a Jóisten fölöttünk van.
Körülöttünk, bennünk él. Mert saját képére és hasonlóságára teremtette Isten az embert, és belelehelte a lelkét. Minden emberben ott van.
A hétköznapokat, a mindennapi találkozásokat is eszerint éli?
Nem mondom, hogy minden pillanatban sikerül. Pedig az lenne a legszebb, ha mikor egy másik emberrel találkozom, mindig tudnám, egy isteni szikrával beszélek. Nagyon szeretem a Bab’ Aziz című film első mondatát: „Annyi úton jár az Isten, ahány ember él a földön.” És tényleg. Ennyi az egész. Sőt, én még tovább mennék. Hiszen az egész mindenségben ott van. A fáktól kezdve a tyúkokon és a zsiráfokon át a lovakig. Ehhez képest mi olyan kicsik vagyunk, mégis túl komolyan vesszük magunkat.
Ön nem veszi túl komolyan magát?
Próbálok semmit sem túl komolyan venni.
Családapaként nem felelőtlenség így élni?
A „húzd meg, ereszd meg” taktikát alkalmazom. Például ha a gyerekeim kicsit is rosszul vannak, eszembe sem jut elhajtani őket az iskolába. Ilyenkor legalább kicsit több időt tud együtt tölteni a család.
Ez fontosabb, mint az iskolába járás?
Fontosabb, mint hogy bent üljenek bármelyik órán, igen. A biológiát, a fizikát vagy a matekot megtanulják itt, a tanyán is. Nem hiszek ebben az iskolarendszerben. Nem az életre nevel.
Mit kellene máshogy csinálni?
Mindent.
Milyen lenne az ideális iskola?
Először is a diákok rengeteget énekelnének. Kodály szerint a gyerekeknek minden reggel fél óra éneklésre van szükségük. Így is van, ám az egész iskolának együtt, közös énekléssel kellene kezdenie a napot. Ez lenne a normálisan működő oktatás alapja. Hiszen miért várjuk el, hogy a tanárok és diákok az iskola kapujában lerakják mindazt, ami előző délután óta történt velük, és fejben is megérkezzenek? Időbe telik, míg egy hullámhosszra kerülnek. Minden tanárnak és gyereknek össze kell rezegnie. Ha ez megtörtént, akkor lehet tanulni és tanítani. Ebben egészen biztos vagyok. A koncerten is érezni, amikor megérkeznek az emberek, és összehangolódnak. Onnantól minden működik magától.
Csupán a zene hiányzik?
Ma szülőként és nevelőként is a feladatunk lenne, hogy a földről szerzett tudást átadjuk a gyerekeinknek. Lesz olyan idő, amikor ez az ismeret újra nagyon sokat fog érni. Ha az iskola az életre nevel, nem maradhat ki a tananyagból a földművelés sem. Szeptemberben, az iskola kezdetén az osztályoknak együtt kéne elvetniük az idénynövényeket, hogy tavasszal közösen arassák le a termést, gyönyörködhessenek a virágokban. Ez valóban hasznos tudás lenne.
Biztos az iskola feladata a földművelési ismeretek átadása?
Ki másé lenne? Lassan meghalnak az öregek, akiktől még elleshettük volna, mert mindenki a városba akart költözni. Senki sem sáros csizmára és földművelésre vágyott, mert abból nem lehet megélni. Aztán kiderült, hogy a városban sem lehet. Működik a modern kori rabszolgatartás. Hiába volt rabszolga-felszabadítás, a szabadságért cserébe ma mindenért fizetnünk kell.
Semmi sem változott, ugyanúgy van uralkodó réteg, és ma is léteznek kasztok.
Sosem tudtunk kilépni ebből a rendszerből. Volt itt valaki, aki elmagyarázta, mit kellene tennünk. Ám jó gyorsan fel is szögeltük egy keresztre. Pedig ha tudnánk követni Jézus tanítását, visszakerülnénk abba a paradicsomba, amit a saját döntésünkből elhagytunk. Ezt valóban meg tudnánk tenni. Ha körbenézek, azt látom, hogy kicsiben működik, olyan jó lenne, ha nagyban is élni tudnánk.
Mi kellene ahhoz, hogy ez így legyen?
A nagyszüleim még évtizedekkel ezelőtt ültettek egy fát. Az a fa mára igencsak terebélyesre nőtt. Nekünk pedig az a dolgunk, hogy tegyünk azért, hogy ne elszáradjon, hanem még több gyümölcsöt hozzon. Mindannyiunknak ez lenne a feladata. Hátratekinteni, észrevenni, mi az, amit a családunkból hozunk, és azt átörökíteni. És mindezt úgy kéne megtennünk, hogy közben nem bántunk meg vele másokat. Sosem hagyhatjuk figyelmen kívül a körülöttünk lévőket, mert minden ember kapcsolódik mindenkihez. Úgy fonódik össze a mindenség, mint a fák.
A fák is mind kapcsolatban vannak egymással a gyökereiken keresztül.
Ha rácsodálkoznánk a természet egységére, rájönnénk, hogy mi az egoizmusunkkal és az exhibicionizmusunkkal elvágjuk magunkat a teremtéstől. Kivesszük magunkat belőle azzal, hogy azt mondjuk: én vagyok én, és te vagy te, és nem miről, nem a nagy egészről beszélünk. Túl sok az én, az én és az én.
A zenekari létre pont nem az egyén előretolása jellemző. A Misztrál nemrég ünnepelte a huszadik születésnapját. Tartottak számvetést?
Nem volt rá időnk. Pedig kellene. Különben nem tudunk továbblépni. Vissza kell néznünk, hogy lássuk, milyen utat jelöltünk ki magunknak, és hogy hol tartunk ezen az úton.
Hogyan írná le az elmúlt két évtizedet?
Gyönyörű, játékos, néha nehéz, néha kínzó, de csodálatos húsz év volt.
Egyszer sem unt bele a zenélésbe? Sosem akart kiszállni?
Dehogynem. Ám míg manapság az a hozzáállás, hogy ami elromlik, azt le kell cseréni, én hiszek abban, hogy inkább meg kell javítani. Ha ma kilukad a zokni, a legtöbben kidobják, ahelyett hogy megstoppolnák. Pedig az új is csak ideig-óráig új, aztán azt is foltozni kell, vagy mehet a kukába. Tizenhét éve vagyok házas, húsz éve zenélek az együttessel, tudom, miről beszélek. Mindkettővel rengeteg mélységet és magasságot éltünk meg, de minden pillanat megérte. Köszönöm a Jóistennek, hogy ilyen emberekkel sodort össze. Jó dolog velük együtt rezegni.
A népi, verséneklő stílus is végig egyértelmű volt?
Sosem volt kérdés. Mindig verséneklést akartunk csinálni.
Miért?
Mert mindig is profi szövegírókkal szerettünk dolgozni. Próbáltam dalszöveget írni, de nem volt értelme. Jöttek a kínrímek, az értelmetlen szövegek. A költőknek azonban ez az adományuk, akkor meg miért ne dolgozzunk velük? Ha a szöveg jó, az már fél siker.
Nem gondolt rá, hogy ha más, populárisabb műfajhoz nyúlnak, még ismertebbek lehetnének?
Régen a verselést és az éneklést nem lehetett különválasztani, gondoljunk csak Balassiékra. Mi Kalákán és Sebőn nőttünk fel, akik szintén ezt a hagyományt követték. Fiatalkorunkban ráadásul az énekelt versnek még volt presztízse. Nem gondoltuk, hogy a műfaj perifériára fog szorulni. Ám sosem akartuk emiatt lecserélni, akik vagyunk.
Amúgy sem tűnik az életvitele, a zenéje vagy az öltözködése alapján olyannak, aki az árral sodródna.
Természetesen minden zenész szeretné, ha a csapból is az ő zenéje folyna. Mi sem vagyunk kivételek.
Ám a divat veszélyes dolog. Egyik nap felemeli az embert, a másik nap a mélybe hajítja.
A zenekarok többségét pedig tönkre teszi, hogy a magasban voltak, de le is kell onnan jönniük. Pedig a divat ezt követeli. Ráadásul azzal az indokkal, hogy mindig más kell a népnek. Pedig a közönségnek az kell, amit adnak neki. És egyáltalán nem mindegy mit hallgatnak, olvasnak esznek vagy isznak az emberek, hiszen minden a sejtjeikbe ivódik. Ám azt nem mondanám, hogy kezdetben sokat tettünk volna azért, hogy tömegek rajongjanak értünk. Az első tíz évben a dalaink többsége mély volt, lassú és a halálról szólt. Azóta több a vidámság, több a szerelem.
Nem fordítva szokott lenni? Az ember fiatalon énekel világmegváltó dolgokról, aztán nyugszik le, nem?
A világot sosem akartuk megváltani. Azt már jó kétezer éve megtették.
Csak észre kéne vennünk a megváltót, és meghallani, amit mondott.
Mindig ilyen természetesen beszélt a hitéről?
Persze, mert a hit, a vallás mindenhol ott van. A templomban, az erdőben, az iskolában, a színpadon. Mindenhol. Isten nem hagyta magára a világot. Jeleket is küld, csak rajtunk múlik, észre vesszük-e. Éppen ezért, amikor zenélek, szeretem azt hinni, hogy nem csak egy színpadon ugráló bolondként állok ott, hanem így használ engem az Isten. Én csak eszköz, dióhéj vagyok.
A Szív áprilisi száma itt rendelhető meg.