„Úgy fonódik össze a mindenség, mint a fák”

Interjú Heinczinger Miklóssal, a Misztrál Együttes alapító zenészével

Több mint húsz éve tömegeknek zenél, mégis elvonulva él Heinczinger Miklós, ismertebb nevén Mika. A Misztrál Együttes alapító zenészével az ember és a természet kapcsolatáról, a magyarságtudatról, az élet iskolájáról, a divatról és a mindezt átszövő hitről beszélgettünk.

(…)

Amúgy sem tűnik az életvitele, a zenéje vagy az öltözködése alapján olyannak, aki az árral sodródna.

Természetesen minden zenész szeretné, ha a csapból is az ő zenéje folyna. Mi sem vagyunk kivételek. Ám a divat veszélyes dolog. Egyik nap felemeli az embert, a másik nap a mélybe hajítja. A zenekarok többségét pedig tönkre teszi, hogy a magasban voltak, de le is kell onnan jönniük. Pedig a divat ezt követeli.  Ráadásul azzal az indokkal, hogy mindig más kell a népnek. Pedig a közönségnek az kell, amit adnak neki. És egyáltalán nem mindegy mit hallgatnak, olvasnak esznek vagy isznak az emberek, hiszen minden a sejtjeikbe ivódik. Ám azt nem mondanám, hogy kezdetben sokat tettünk volna azért, hogy tömegek rajongjanak értünk. Az első tíz évben a dalaink többsége mély volt, lassú és a halálról szólt. Azóta több a vidámság, több a szerelem.

Nem fordítva szokott lenni? Az ember fiatalon énekel világmegváltó dolgokról, aztán nyugszik le, nem?

A világot sosem akartuk megváltani. Azt már jó kétezer éve megtették.

Csak észre kéne vennünk a megváltót, és meghallani, amit mondott.

Mindig ilyen természetesen beszélt a hitéről?

Persze, mert a hit, a vallás mindenhol ott van. A templomban, az erdőben, az iskolában, a színpadon. Mindenhol. Isten nem hagyta magára a világot. Jeleket is küld, csak rajtunk múlik, észre vesszük-e. Éppen ezért, amikor zenélek, szeretem azt hinni, hogy nem csak egy színpadon ugráló bolondként állok ott, hanem így használ engem az Isten. Én csak eszköz, dióhéj vagyok.

(…)

Fotók: Földházi Árpád

Az interjú folytatása A Szív áprilisi számában található.