Félek a haláltól, mert ember vagyok. Félek attól, hogy elesem, s visszavonhatatlanul a porba fekszem. Hogy azzá leszek, amiből vétettem. Hogy minden szeretetem elmúlik, ahogy elmúlnak az emberek is, akiket szeretek. A hit nem triumfalizmussal válaszol e drámára, hanem érintéssel és jelenléttel. Isten az igazi vigasztalás művésze, aki nem a valóság tagadásával, hanem a valóságon túli valóság gyöngéd ragyogásával emel fel. Részlet a Szív magazin novemberi számában megjelent cikkből.
Az ókori görögök úgy vélték, a halál után az ember lelkének át kell kelnie a Léthé folyón, s innia kell annak vizéből, mielőtt belépne a holtak birodalmába. A folyam neve azt jelenti: felejtés. Azért volt szükséges ezen áthaladni, ezzel átitatódni, mert különben az árnyéklét elviselhetetlen lenne: emlékezni a fényre, az égre, az ízekre és illatokra, az örömre és az ünnepre, a sokszor kibírhatatlan, bűnös, meggyötört, mégis oly varázslatos emberi létezésre maga a pokol – hisz nem más ez, mint annak örökkévalóságra rögzülő tudata, hogy mit veszítünk el. A legjelesebbek, a hősök a feledés rituáléja után az Élüszion mezein, az elíziumi réteken kaptak helyet, ahol a virágok bódító illata átjárta őket, és nem éreztek semmit, ami fájt vagy gyötört volna. Ez a legszebb és legértékesebb hát, amit a halál kínálni tud: az élet elfelejtése s egyfajta fájdalommentes, kiiktatott érzékelésű álomlét.
A színes, ezerféleképpen elregélt hellén képzelet valójában emberségünk őseredeti kérdéseire és félelmeire reflektál. Az öntudatra ébredésnek az egyik legnagyobb terhét ugyanis éppen ez jelenti: tudatosul a végesség, az időbe zártság és az elmúlás. Megértjük, hogy minden napunk fényére az éjszaka homálya hull. Mai fejjel, az elektromos világítótestek által meghódított éjjelek gyarmatosítóiként talán át sem tudjuk érezni azt a borzongató állapotot, amelyet a lefekvés és az elalvás jelenthetett egykor. Mindig is tudtuk, hogy részben a két lábon járás tett minket azzá, akik vagyunk az élőlények népes táborában, a felegyenesedettség az erős, egészséges, élete teljében lévők tartása: a vertikalitásban lakik a fény (amely eleve fentről érkezik). A horizontális pozíció a csecsemőké és az aggoké, a betegeké és az erőtleneké, a kiszolgáltatottaké – és a halottaké. A szem lehunyása pedig átad minket a kiszámít-hatatlannak, az irányíthatatlannak. Lesz-e megint hajnalunk? Az egyiptomiak szerint Ré, a hatalmas napisten ilyenkor harcra kell Apóphisszal, a kozmikus kígyóval, aki el akarja nyelni az istenek legnagyobbikának bárkáját. A sötétségben háború dúl, és minden áldott alkalommal nyitott e küzdelem kimenetele. Mi történik, ha egyszer a kígyó, a káosz, a sötétség győz? Mi lesz velünk, ha a napisten hajnalhasadás idején nem tud átszállni az évmilliók bárkájába, hogy végigragyogja, fényével újra életbe hívja-vonja a teljes mindenséget? Ez a lelkiállapot szépen tükröződik abban az archaikus magyar imádságban, amelyet nagyanyám (és valószínűleg még sokunk ősei) lefekvéskor elmondtak:
„Én lefekszem én ágyamba, Mint Úrjézus koporsóba, Istennek adom lelkemet, Fekete földnek testemet, Menj el, gonosz Sátá(n), ne kísérts engemet, Van énnékem fejem, az az én Istenem, Maholnap halálom órája történik, Álom bírja testemet, Ő pedig a lelkemet, Egy szép piros hajnalo(n), mikor felkelek, Felnézek a magas mennyországba, Ott látok egy szűz koronát, Kívül aranyos, belül irgalmas.”
Ahány régió, annyi változata ennek a fohásznak, ám mindegyikben közös a megrendültség, az élet törékenységének tudása, s annak szívfacsaró érzése, hogy fény és sötétség, lent és fent, élet és halál párharcában mi csak vesztesek tudunk lenni. Megint csak nagyanyám jut eszembe, aki gyakran mondogatta: „A napon, amikor megszülettünk, elkezdtünk meghalni.” Mi ad reményt? Honnan születik meg az igazi és nem mondvacsinált vigasz? A válasz talán furcsa és meghökkentő, mégis a lehető legigazabb: reményem az, hogy Jézus is meghalt. Ő is lefeküdt a halál álmába. Minden reggel egy apró húsvét, amely előremutat a nagy, a hatalmas Húsvétra, arra a szép piros hajnalra, amikor elkövetkezik a nap, amikor többé már nem érkezik el a napnyugta, amikor úgy ébredek fel, hogy örökké ébren maradok. A feltámadási szertartás, a húsvéti vigília öröm- és győzelmi éneke, az Exultet záró soraiban éppen erről van szó. Meggyújtjuk a sötétség idején, a fekete föld és a koporsó birodalmában az oly kiszolgáltatottnak, könnyedén kiolthatónak tűnő gyertyalángot, és ezt imádkozzuk: „Fénylő lángját találja égve a szép hajnalcsillag, az örök Hajnalcsillag, ki soha nem lát alkonyt: a te Fiad, Jézus Krisztus, ki visszatérve a sírból az emberi nemre szelíden árasztja a megváltás fényét, él és uralkodik mindörökkön örökké. Ámen.”
[…]
A cikk teljes terjedelmében A SZÍV Jezsuita Magazin 2021. novemberi számában jelent meg. Ide kattintva belelapozhat, megvásárolhatja, vagy akár elő is fizethet a lapra!
Kép: Michelangelo – Pietà (1497)