A katasztrófák, balesetek, merényletek, tragédiák fényénél-sötétjénél olykor nagyon világosan megláthatjuk, milyen emberek vagyunk, mi lakozik bennünk, milyen hatásoknak engedünk.
A párizsi Notre-Dame-székesegyház április 15-i leégése sokkolta az egész világot. Az interneten döbbenten követhettük egyenes adásban a közel nyolcszáz éves gótikus épület pusztulását, a tetőszerkezet megsemmisülését. A huszártorony összeomlása a 2001 -es tragédiára emlékeztethetett bennünket, amikor az eltérített utasszállító repülőkkel elkövetett támadás következtében összedőltek a New York-i ikertornyok. Talán a szeptember 11-i esemény volt az első, amelyet az egész világ lélegzetvisszafojtva figyelt, élő közvetítésben. Az internet széles körű használata és a harcokat szimuláló videojátékok hatására sajnálatos módon idén márciusban az első olyan támadás is, amelyet eleve „online közvetítésre” terveztek: az ötven halálos áldozatot követelő christchurchi mészárlás Új-Zélandon. Az eddigi, „hagyományos” médiaközvetítések mindig tematizálták, keretezték a katasztrófahelyzeteket, nyugtatták az érintetteket és a nézőket. A tudósítások mindig azzal a megnyugtató képpel záródtak le, hogy a rend visszazökkent a régi medrébe. A földrengés okozta károkat helyreállították, a lezuhant repülőgép utolsó roncsait eltakarító csoport feje fölött biztonságosan szállt el egy repülőgép, a barlangban rekedt gyermekeket kimentették, az élet biztonságos, és megy tovább… A puszta tényeket közvetítő webkamerák talán hitelesebben mutatják a pőre igazságot, de mi, nézők sokkal jobban magunkra vagyunk hagyva félelmeinkkel.
Reakcióink katasztrófahelyzetben
Pszichológusok vizsgálatai szerint különbözőképpen reagálunk katasztrófa vagy trauma esetén. Az emberek 75-80 százaléka pánikszerű félelembe esik, kontrollálhatatlan érzelmek (például bénultság) jelennek meg bennük, de viszonylag rövid idő alatt magukhoz térnek. Húsz százalékuk megőrzi lélekjelenlétét, és azonnal tud reagálni. Az érintettek két-három százaléka olyan sokkot kap, hogy segítségre szorul, egy részüknél pedig poszttraumás stressz formájában késleltetett tünetek (például depresszió, alvászavar, szorongás) is előfordulnak. Igaz, gyengébb formában, de azok a nézők is hasonlóan reagálnak, akik interneten kíváncsiskodva „vesznek részt” egy-egy tragédiában.
Mi zajlik a nézőben?
A tragédiák, katasztrófák távoli szemlélésekor (amikor nem közvetlenül a mentéssel vagy a meneküléssel vagyunk elfoglalva) általában azonnal elkezdjük keresni a katasztrófa okát, a felelősöket. Terrortámadás esetén rögtön elindul a találgatás, hogy melyik szervezet fogja magára vállalni a tettet. Ilyenkor nagyon gyorsan szárnyra kelnek dezinfor- mációk, rémhírek, összeesküvés-elméletek. Gyakorta bizonyos politikai erők kihasználják a zavaros helyzetet, hogy a maguk logikája szerint állítsanak össze egy-egy konte- ót. Hamis, manipulált fotók, hírek terjedhetnek. Ilyenkor lényeges, hogy megőrizzük nyugalmunkat, maradjunk a száraz tényéknél, ne azonnal keressük a tettest, ne osszunk meg találgatásokat. A rémhírek azonban azt is jelzik, hogy fontos dolog van veszélyben. Császi Lajos A katasztrófák médiareprezentációja című cikkében a következő fontos megállapítást teszi: „A katasztrófa hatására az egyént a közös tudat kapcsolja a közösséghez, másképpen a közös hiedelmek, érzések rendszere. A szolidaritás érzése egyenesen arányos a közös eszmék erősségével. A rémhírek, híresztelések ebben a tekintetben a közös eszmerendszer kialakítását segítik elő, és ezzel integráló szerepet töltenek be.”
Az is jellemző ezekre az órákra, hogy megjelennek fundamentalista vallásos magyarázatok, modern kori „próféciák”, melyek szerint Isten figyelmeztetése vagy büntetése az éppen zajló katasztrófa. Az emberek rosszak, elvetemültek, és Isten így tesz igazságot – mondják. De ezek a hangok nem jöhetnek Istentől, mert a félelemre alapoznak, és nem az egységet munkálják. A mostani párizsi eset viszont gyönyörűen mutatja azt a választ, amely egy közösség hitéből forrásozik: fiatalok tömegei gyűltek össze az utcákon, térden állva, hangosan imádkoztak, és énekelték az Üdvöz- légyet. Ezek a keresztény emberek egységben voltak, Isten felé fordultak, az ő irgalmába ajánlották a helyzetet. A hit volt az a közös alap, amely egységet teremtett számukra. Ez az egészséges, közösségi reakció rendkívül nagy reményekre jogosíthat fel bennünket, hiszen idegen emberek együtt, élő hitükkel tudtak az élő Istenhez fordulni.
Az is jellemző a katasztrófákra, hogy ezek során rendre megjelenik egy-egy hős. Mindig vannak, akiket nagy tisztelettel övezünk egy-egy tragédia nyomán: olyanok, akik valamilyen konkrét, kiemelkedő, emberfeletti tettet vittek végbe. Párizsban ilyen volt Jean-Marc Fournier atya, a párizsi tűzoltók káplánja, aki kimenekítette az égő Notre-Dame-ból az Oltáriszentséget és Krisztus tövisko- szorú-ereklyéjét. New Yorkban hősként ünnepelték például Thomas Phelan kompkapitányt és tűzoltót, aki emberek százait mentette ki a lángoló World Trade Center környékéről. Űj-Zélandon egy tanár halálmegvető bátorsággal próbálta megfékezni a támadót. De gondolhatunk arra a diákra is, aki menekülésre szólította fel társait a Károli Gáspár Református Egyetem Ráday utcai kollégiumából az idén január 23-án este elterjedt tűz miatt. A teológushallgató minden holmija a lángok martaléka lett, kivéve a Bibliája, amelyet az ágya mellett tartott. A felsorolt példák képviselte magatartás nem új, eszünkbe juthatnak a magyar történelemből a várvédő egri asszonyok vagy báró Wesselényi Miklós, „az árvízi hajós”, aki 1838-ban mentett ki sok bajba jutott embert, amikor Pest számos részét elöntötte a megáradt Duna.
A mostani párizsi tűz olyan épületet tett tönkre, amely nem csupán a párizsi katolikusok szent helye, hanem az egész világ kulturális örökségének része. A Notre-Dame a kereszténység szimbóluma is, de jóval több annál: királyokat koronáztak benne, és hatalmas jelentősége volt annak is, amikor 1944-ben, a francia főváros felszabadításakor megszólaltak a harangjai. Megszámlálhatatlan irodalmi mű, képzőművészeti alkotás, film, zene- és táncmű használja fel, jeleníti meg. A lángok még mardosták a tetőszerkezetét, de máris megérkeztek az első felajánlások a helyreállításhoz. Az egész világ nagylelkűen összefogott, és egy nap alatt mintegy háromnegyed milliárd euró gyűlt össze az újjáépítésére.
Érdemes megjegyezni, hogy az első sokk elmúltával rendszerint jóval differenciáltabb reakciók érkeznek katasztrófák esetén. Az emberek kilépnek érzelmi telítettségükből, visszatérnek „komfortzónájukba”, s kultúrájuknak, értékrendjüknek megfelelően „újrakeretezik” a spontán történéseket. Például a Notre-Dame-ot ért tűzeset után néhány nappal már sokan kritizálták a világméretű adakozásból befolyt pénzösszeget, mondván, hogy nagyobb világproblémák orvoslására, például a szegények megsegítésére is lehetne fordítani. Ez a hozzáállás talán Júdásra emlékeztethet bennünket, aki a János-evangélium tanúsága szerint a betániai vacsora során méltatlankodott, hogy a háromszáz dénár értékű nárduszolajat miért Jézus lábára öntik, ahelyett hogy a szegényeknek adnák az árát.
Online jelenlét
Az internet lehetővé teszi, hogy kövessük a tragédiákat, szinte jelen legyünk egy-egy ilyen eseménynél. Természetes emberi tulajdonságunk, hogy szeretünk tájékozódni a világ történéseiről, főleg ha valami rendkívüli dolog történik. Ennek egyrészt erős relativizáló hatása van a médiára, hiszen nagyon gyakran első kézből kapjuk az infokat, nem kell hozzájuk magyarázat, illetve több médiatársaság beszámolóját tudjuk párhuzamosan követni, más-más értelmezéssel, hangsúlyokkal szembesülve, ami teljesebb képet adhat. Könnyedén elérhetjük természeti katasztrófák, támadások, sőt kivégzések valós idejű látványát is. Csakhogy terror- és katasztrófavideók gyakori megtekintése komoly pszichológiai problémákat okozhat, derül ki a Kaliforniai Egyetem vizsgálatából. A kutatás első szakaszában a 2013-as bostoni maratonon történt robbantás online hatását vizsgálták. Kiderült, hogy minél több videót néztek meg az emberek a támadásról, annál stresszesebbek voltak még hat hónappal később is. A vizsgálat a 2016-os orlan- dói lövöldözéssel kapcsolatban folytatódott. Éppen azok kerestek rá a leggyakrabban erre az eseményre, akik a legerősebb stresszreakciót adták a bostoni bombarobbantásra, és a legtöbb videót nézték meg róla. A kutatók nemcsak a terrortámadásoknál figyelték meg a videók hatását, hanem természeti katasztrófák esetén is: a tendencia ugyanez volt például az Irma hurrikánnal kapcsolatban is. Egyelőre még elemzik, hogy pontosan mi az, ami stresszes állapotba hozza a nézőket, annyi viszont biztos, hogy nem érdemes sok ilyen tartalmat nézni, mert a poszttraumás stressz szindrómához hasonló súlyos tüneteket produkálhatunk.
Katasztrófaturizmus
A Notre-Dame leégését követő napokban már megjelentek a hírek a spontán „katasztrófaturistákról”, azokról a kíváncsiskodókról, akik a katedrálist választják legújabb szelfijük hátterének. Ez a jelenség sem új, már a Waterlooi csata színhelyére is kimentek nézelődők, alig néhány órával a vérontás befejezése után. De gondolhatunk a Mark Twain által a háború sújtotta Szevasztopolba vezetett turistacsoportra (ahol a neves amerikai író állítólag leteremtette őket, amiért marékszám gyűjtötték a repeszdarabo- kat ajándék gyanánt). De nem kell messze mennünk, hogy hazai példája is legyen ennek a „műfajnak”: néhány hete a Duna esztergomi szakaszán egy homokpadon fennakadt egy uszály. Napokon belül érdeklődő, fényképező emberek tömegei jelentek meg, hogy saját szemükkel lássák a nem mindennapi helyzetet. Vannak élelmes utazási irodák, amelyek kalandtúrákat és katasztrófaturizmust szerveznek olyan tehetős utazók számára, akik extrém élményekre vágynak. Nem segíteni indulnak ezek az emberek, hanem bámészkodni, fotózni. Sokatmondó adat, hogy ez a fajta utazási piac évente hatvanöt százalékkal bővül.
Isten a peremhelyzetekben
Ha visszagondolunk életünk határhelyzeteire, amikor veszélyben éreztük magunkat, vagy érzelmileg erős hatás alatt álltunk (szeretet, gyász, születés stb. kapcsán), észrevehetjük, hogy ilyenkor jobban lehet észlelni Isten működését. Van Valaki, aki segít, megment, csodát tesz. Bármennyire nehezek a tragédiák, magukban hordozzák Isten megtapasztalható jelenlétét. Mert ilyenkor könnyebben merünk kérni, megnyílunk, nagyvonalúbbak vagyunk. Semmiképpen ne keressük, ne vadásszuk a veszélyt, a katasztrófákat, de ha közéjük kerülünk, bátran bízzuk magunkat Isten kegyelmére és embertársaink segítségére.