Beszélgetés Jakub Kolacz lengyel jezsuitával, korábbi rendtartományfőnökkel, a legnagyobb lengyelországi katolikus kiadó és a leglátogatottabb lengyel katolikus internetes portál igazgatójával.
– Hogyan írná le Szent II. János Pál pápa örökségét, melyet a lengyel egyházra hagyott? Miért lehetnek hálásak a lengyelországi katolikusok, ha a lengyel pápára gondolnak?
– Amikor Karol Wojtyła, közvetlenül a megválasztása után – immáron II. János Pál pápaként – a Szent Péter tér erkélyére lépett, az előtte éljenző hatalmas tömegnek egyebek mellett azt mondta, hogy ő egy távoli országból érkezett. Ezt azért is mondhatta az új pápa, mert előtte évszázadokon át olaszok voltak Róma püspökei, ehhez képest ő csakugyan egy távoli országból érkezett a Vatikánba. Földrajzi értelemben Lengyelország egyáltalán nincs túl messze Itáliától, legalábbis sok más országhoz képest. A lengyelek többsége mégis érezhetett úgy, hogy Európa szabadabb része nagyon távol van tőlük, mert akkor még megvolt a vasfüggöny, a berlini fal. II. János Pál pápa nyitott egy rést a kelet-európaiak számára ezen a falon, egyúttal tudatosította a világgal, hogy Keletnek és Nyugatnak össze kell tartoznia. Mindenesetre ekkor még nem lehetett világosan látni, hogy a kommunista blokk térfeléről érkező szláv pápának pontosan milyen hatása lesz a világegyházra, illetve Lengyelországra.
A lengyelek nagyon önérzetes nép, büszke emberek, egy kissé talán hiúak is, nagyon szeretik, ha dicsérik őket.
Szent II. János Pálnak köszönhetően a világ jobban megismerte a múltjukat és jelenüket, és nagyon sok mindenért elkezdték dicsérni a pápa népét, sőt felnézni rájuk, ami természetesen nagyon jólesett minden lengyelnek.
Csakhamar bekerült a nemzetközi nyelvhasználatba a Szolidaritás mozgalom mint az ellenállás példája, és az egyház mint anyaszentegyház, a szabadságra vágyó gyermekek, az elnyomottak oltalmazójának képe. Akkoriban Lengyelországban szinte mindenki járt templomba, aki nem volt kommunista. Valóban népegyház voltunk, és a keresztény vallásosság reális alternatívát jelentett a deklaráltan istentelen és a másként gondolkodókat kíméletlenül elnyomó kommunista hatalommal szemben.
Szent II. János Pál pápa misét celebrál Gdanskban 1987-ben
A lengyel egyház azonban kissé el is kényelmesedett ebben a helyzetben, hogy ott volt Rómában, az egyház központjában a szent életű lengyel pápa. Sokan úgy tekintettek rá, mintha ő helyi szinten is képes lenne megoldani minden problémát. De hát ő a Vatikánban volt, az egész világegyház főpásztoraként. Természetesen követte szülőhazája eseményeit, de mégis csak a pápa volt, illetve Róma püspöke, akinek a lengyel egyházra konkrét kérdésekben csak nagyon áttételesen lehetett ráhatása. A problémák különösen Stefan Wyszyński bíboros halála után kezdtek egyértelművé válni. Talán akkor tudatosult a helyi klérus számára, hogy Lengyelországban valójában nincs egy kiemelkedő egyházi tekintély, aki helyben képes lenne összefogni az egyházat, és irányadó módon szószólója lenne a lengyel katolicizmusnak.
A rendszerváltás után, amikor az emberek élete alapvetően megváltozott, az egyházban maradt minden szinte ugyanúgy. Aztán meghalt a lengyel pápa is, és a lengyel egyház mintha vákuumba került volna. Nálunk még mindig viszonylag sokan járnak templomba, de számos katolikuson erőt vett az a nyomasztó érzés, hogy innen már csak lefelé mehetnek a dolgok. Mintha a lengyel egyház mind a mai napig képtelen lenne kilépni II. János Pál pápa árnyékából. Tartok tőle, hogy sok lengyel számára ő igazából nem mint főpásztor, azaz a tanításai, életpéldája, őszinte hite és imái miatt volt fontos, hanem egyszerűen azért, mert lengyel volt, az egyik legnagyobb lengyel, akit a történelem adott nekünk. Szerintem Ferenc pápával kapcsolatban a lengyelek gondja elsősorban épp az, hogy nem lengyel. Pedig ő csakugyan segíthetne nekünk újraértékelni, hogy mit jelent a hétköznapokat beragyogó élő hit, illetve az elkötelezett egyházi élet, és milyen felszabadító erejű a személyes kapcsolat Jézus Krisztussal. Ezeket a lengyeleknek is újra kell tanulniuk, ahogy azt is, hogy miként lehet hatékonyan átadni a hit tapasztalatát az új generációnak.
– Miben változott a lengyel egyház helyzete II. János Pál halála után?
– Először mély gyász vett erőt az országon. Ha szabad ilyet mondani, volt valami szép is abban, ahogy a veszteség érzése átjárt minden lengyelt, még a nem vallásosakat is. II. János Pál történelmi szerepe olyannyira meghatározó volt a lengyelek számára, hogy a halálakor még azok is elhatározták, hogy jó katolikusok lesznek, akik amúgy nem annyira jártak templomba. Ekkor még politikai szinten is – és minden oldalon – volt egy olyan hangulat, hogy a katolicizmus a lengyel identitás része, és ezt a hagyományt, amit a szent életű pápa jelenített meg a lengyelek számára, az országnak mindenképpen őriznie kell. Rengeteg emlékművet emeltek országszerte II. János Pál tiszteletére.
Az idősek túlnyomó többsége ma is a legszebb érzésekkel gondol Karol Wojtyłára, de közben felnőtt egy új generáció, amelynek tagjai már nem ismerték személyesen, és a mai egyháznak az ő megszólításukkal már komoly gondjai vannak.
Miközben a katolikus hierarchia tagjai folyton II. János Pálra hivatkoznak, a mai fiatalok többsége csak vállat von: ők nem ismerték, és már nincsenek meggyőződve róla, hogy az egyház érti a gondjukat, hogy használható választ kaphatnak a papságtól az égető kérdéseikre. De a lengyel középgeneráció jelentős részére is jellemző egyféle duzzogó ellenszenv, hogy Róma nem mondja meg, hogy akkor konkrétan merre az arra. Sem Benedek, sem Ferenc pápa nem lehet II. János Pál, és ezt nehezen tudják megemészteni a lengyelek. Sokan egyszerűen nem készek arra, hogy elfogadják: még az egyházban sem lehet nosztalgiából megélni. Közben új problémák jelentek meg, amelyek gyökerei II. János Pál idejére nyúlnak vissza: ilyen a sok helyen meglévő súlyos klerikalizmus, a különböző típusú visszaélések az egyházi tekintéllyel, néha egészen a szexuális abúzusig, pedofil ügyek is előkerültek, és ezek alapjaiban megrázták az egész egyházat Lengyelországban is.
– Európai viszonylatban, ha csak a számokat nézzük, az egyház lengyel földön ma is páratlanul életerősnek mutatkozik. Miben nyilvánul meg a sajátosan lengyel katolicizmus?
– Először is az egyháznak más volt a történelmi szerepe a lengyeleknél, mint a legtöbb európai országban. Lengyelországban az egyház nem a hatalommal szövődött egybe, hiszen hosszú időn át nem is volt lengyel államiság, hanem magát a lengyel identitást jelentette például a protestáns poroszokkal és az ortodox oroszokkal, ukránokkal szemben. Ezért a lengyelek számára az egyház a legnagyobb természetességgel tartozott az identitásukhoz. Összefogó nemzeti erőt jelentett, amit minden lengyel tisztelettel ismert el magáénak. De hogy ez a többség számára mennyire jelentett személyes hitet is az élő Istenben, az már más kérdés. A kommunizmus évtizedei alatt a képlet nagyjából ugyanaz maradt, mint a korábbi századokban. A lengyelek túlnyomó többsége idegen ideológiának élte meg a kommunizmust, és ellenségesen viszonyultak hozzá.
A katolikus egyház volt az alternatíva. De megint: hogy itt mennyire számított az élő hit Jézus Krisztusban, az már kényes kérdés. Aztán jött a szent életű lengyel pápa. Személye mindent beragyogott, átjárta a lengyel identitást. Most viszont eléggé nagy baj van Lengyelországban az egyházzal. Mert szembe kell nézni azzal, hogy mit is jelent az élő hit. A megmaradás szempontjából valójában csak ez számít. Minden más töredezik, morzsolódik, fakul. Ez történik most Lengyelországban. De új esélyünk is van, hogy őszintén ránézzünk, hogyan is állunk a hitünkkel. Tehát hogy ne csak a hagyományra támaszkodjunk, hanem kérdezzünk rá, milyen ereje is van a hitünknek. Sokan félnek ettől a kérdéstől, sokaknak nincs is komoly, felnőttnek mondható hittapasztalatuk. A templomok látogatottsága Lengyelországban még mindig csakugyan irigylésre méltó sok európai régióhoz viszonyítva, de reálisnak kell lenni, és látni kell, hogy a mai fiatalokat a lengyel egyház eléggé ügyetlenül szólítja meg. Itt komoly behoznivalójuk van a lengyel katolikusoknak is.
– Hogyan jellemezné az egyház és az állam kapcsolatát Lengyelországban?
– Nagyon ellentmondásos ez a viszony. És mintha sem az egyház, sem az állam nem volna kész arra, hogy kibogozza az összegubancolódásokat, és valóban átlátható, kiszámítható és persze tiszta felállás legyen a két intézmény között. A lengyelek hagyományosan két nagy politikai táborra oszlanak, és e kettő valósággal gyűlöli egymást. A választások közeledtével nem a politikai programokról folyik a közbeszéd, hanem rendszerint mindkét fél azt bizonygatja a választóknak, hogy mennyi okuk van gyűlölni az ellenséges oldalt. Mivel az egyház is alaposan belebonyolódott ezekbe a politikai játszmákba, elveszítette közvetítő szerepét. Aktív részvétele a politikai csatározásokban nemcsak azért roppant ártalmas, mert ilyenkor rengeteg embert elveszít azok közül, akik a másik politikai térfélen vannak, hanem azok is kiábrándulnak az egyházból, akik amúgy a mély spiritualitás miatt járnak templomba. A politika betörése a szentélybe egy életre megbotránkoztathat sok embert, és elidegenítheti őket az egyháztól.
– Hogyan vannak jelen a jezsuiták a lengyel egyház életében?
– Eléggé jó a reputációjuk a lengyelek körében. Noha vannak óriási plébániáink, amelyek még a kommunizmus évtizedeiben is működtek, számos olyan intézményünk van, amelyek meg tudják szólítani azokat, akiket a hagyományos lelkipásztorkodás különben nem érne el. Elsősorban a lelkigyakorlatos házainkra gondolok, de több iskolánk is van, és egyetemeink is, ahol intellektuális apostolkodást folytatunk, és ahol jezsuitaként közel lehetünk a fiatalokhoz.
Aztán a sajtóapostolkodás területén is tulajdonképpen egyedülállók vagyunk egész Lengyelországban. Krakkóban van a legnagyobb katolikus kiadó, és itt működtetjük DEON nevű internetes portálunkat, amit naponta milliók látogatnak meg. Alapvetően nyitottnak élnek meg minket a lengyel katolikusok, akiket érdemes komolyan venni. Ugyanakkor fennáll annak veszélye, hogy túlzottan is értelmiségi színezetet kap a jezsuita lelkiség Lengyelországban, ezen dolgoznunk kell. Mindenesetre amikor a hagyományos egyházi élet válságba jut, a jezsuita lelkiség nagyszerű alternatívát nyújthat a legváltozatosabb területeken. A hatékony hivatásgondozást azonban nekünk is újra kell tanulnunk, mert az új jezsuita hivatások száma még a lengyelek körében is megcsappant az utóbbi években.
Az Áldott Szűz Mária Mennybemenetele-bazilika Krakkóban
– Az egyház megújulásának milyen jeleit látja a világban és Lengyelországban?
– Sokkal egyszerűbb változásokról beszélni, mint a megújulás egyértelmű jeleiről. Sokszor nehéz megmondani elsőre, milyen változás bizonyul majd csakugyan előremutatónak. Például a lelki hivatások számának megcsappanása a krízis egyértelmű jele lehet, ugyanakkor azé is, hogy ami eddig volt, az egyházi életünk, a társadalomban betöltött szerepünk többé nem megszólító és nem megtartóerejű, ezért változtatni kellene.
Hasonlóképpen a templomi látogatottság fokozatos, de egyértelmű leépülése Lengyelországban is természetesen nagyon szomorú tapasztalat azoknak, akik szeretik az egyházat, ugyanakkor lelkipásztorként nagyon jó olyan emberekkel találkozni, akik már nemcsak hagyománytiszteletből, hanem az élő hit erejéből jönnek a templomba, szólítanak meg papként, és keresnek további támpontokat a hitükben. Felajánlják a segítségüket, néha odaadóan önkénteskednek, ami pedig a párbeszédet illeti, ezek az emberek, főleg a fiatalok, sokkal befogadóbbak, sőt kimondottan nyitottak és érdeklődők olyanok iránt is, akik már nem járnak templomba. Az új misszió csíráit látom ezekben a fiatalokban, és nagyon hálás vagyok Istennek, mert tulajdonképpen csoda, ahogy megélhetjük, hogy ma is küld hozzánk ilyen nagyszerű embereket.
