Barátság és szolidaritás

Beszélgetés Erdő Péter bíborossal a személyes lengyel kapcsolódásairól és az őt püspökké szentelő Szent II. János Pál pápáról.

– Bíboros úr, mikor járt először Lengyelországban, és milyen be­nyomást tett önre akkor az ország, illetve az egyház?

– Először 1970-ben jártam Len­gyelországban. Voltam Krakkóban, Auschwitzban, Częstochowában. Megdöbbentett a nagy vallásszabad­ság. Különböző szerzetesek a rendi ruhájukat viselték, kolostorok mű­ködtek, tömegek zarándokoltak. A városokat eléggé lepusztultnak ta­láltam, még az akkori Budapesthez képest is. Az volt az érzésem, hogy az emberek szegényebbek, mint nálunk. Mégis valami különleges érzelmi von­zás kerített hatalmába. Ezért a követ­kező évben, a nyári szünetben, már kispapként visszatértem Lengyelor­szágba. Ekkor Krakkóban, Wrocław­ban és Częstochowában jártunk, ahol nagy zarándoklatot éltem át.

Láttam és hallgattam Wyszyński bíborost. Vendégségben voltam egy kispaptár­sammal együtt a pálosok kolostorá­ban. Ma sem tudok meghatottság nél­kül visszagondolni arra az alkalomra. Egy magyarul is tudó idős pálos szer­zetessel beszélgettünk, aki még a cári Oroszország vallási viszonyaira is pontosan emlékezett. Megdöbbentett például, hogy számos régi parasztsze­keret láttunk a zarándoklaton. Egyér­telmű volt, hogy itt a parasztság még önállóan gazdálkodik. De a tejcsárdá­ban is csak forralt tejet lehetett kapni, gondolom, egészségügyi okból. Ami­kor pedig kakaót akartunk vásárolni, kiderült, hogy amit mi kakaónak néz­tünk, az valójában melasz volt.

– Hogyan élte meg, amikor meg­hallotta, hogy Róma új püspöke a krakkói érsek lett?

– Közvetlen tanúja voltam a konk­lávé eredménye kihirdetésének.

1978 októberében ott álltam a Szent Pé­ter téren, amikor a nagy tömeg zúg­ni, mozgolódni kezdett, mert elter­jedt a híre, hogy az a szürke füst, ami a kéményből felszállt, tulajdonkép­pen fehér.

Nemsokára kijött az er­kélyre Felici bíboros, aki bejelentet­te az új pápa nevét a szokásos latin formulával. A vezetéknevet a tömeg nem értette, sokan nem is ismerték. Egyesek az olaszok közül azt kér­dezték, hogy ugye most afrikai pá­pát választottak. Aztán hamar elter­jedt a híre, hogy lengyel az új pápa. Lenyűgözve hallgattam első beszé­dét, a Szent Péter-bazilika erkélyén elmondott erőteljes és optimista sza­vait.

Természetesen ott voltam a Via della Conciliazionén is, amikor első hivatalos pápai szentmiséjét mondta. Azért nem a Szent Péter téren hall­gattam a misét, mert a nagy tömegtől oda már nem fértem be. Ám a hang­szórók még a gyenge hangú I. János Pál pápa orgánumához voltak igazít­va, ezért amikor a lengyel pápa bát­ran kiáltotta, hogy ne féljetek, meg­remegtek még az ablakok is, úgyhogy őszintén szólva kissé magam is meg­ijedtem. Biztosan éreztük mindnyá­jan, hogy most új korszak kezdődik az egyházban, de talán a világban is.

„…a hang­szórók még a gyenge hangú I. János Pál pápa orgánumához voltak igazít­va, ezért amikor a lengyel pápa bát­ran kiáltotta, hogy ne féljetek, meg­remegtek még az ablakok is, úgyhogy őszintén szólva kissé magam is meg­ijedtem. Biztosan éreztük mindnyá­jan, hogy most új korszak kezdődik az egyházban, de talán a világban is.”

– Mikor találkozott először sze­mélyesen II. János Pál pápával?

– 1980-ban, a Vatikánban, amikor Lékai bíboros úr bennünket, ösztön­díjasokat bemutatott a szentatyának. Nagy élmény volt számomra, hogy mindannyiunkat külön érdeklődés­sel kérdezett a tanulmányaink felől. Látszott, hogy a magyar egyház fon­tos számára.

– A szent életű lengyel egyházfő pápaságából mely mozzanatokat emelné ki a legfontosabbként?

– Nem könnyű egy-egy mozzanatát kiemelni. Inkább az összkép az, ami nagyszerű és felemelő. A név válasz­tása is jelezte, hogy az új pápa hűsé­ges akar lenni a II. vatikáni zsinathoz és az azt követő stabilizációs törekvé­sekhez is, amelyek VI. Pál pápa szol­gálatát jellemezték. Érezhető volt az is, hogy nagy eszményeket követ az új pápa, de reálpolitikus.

Ő volt az, aki Casaroli érseket bíboros államtit­kárrá nevezte ki. Ugyanakkor az elle­ne elkövetett merénylet mutatta, hogy az egyház vonzó és eleven, energikus és nyitott megjelenése nem minden­kinek tetszik. Ő azonban – és ez jel­zi emberi nagyságát – megbocsátott merénylőjének, a testéből kiemelt lö­vedéket pedig felajánlotta a Fatimai Szűzanyának. Az a golyó ma is az ot­tani kegyszobor koronáját díszíti.

II. János Pál pápa közvetlenül érzékel­te az események mélyebb, lelki, ter­mészetfeletti összefüggéseit, a törté­nelem nagy eseményeinek helyét az isteni gondviselés művében.

Már cí­meréből is látható volt, hogy különö­sen tiszteli a boldogságos Szűz Máriát, ennek az érzésének és életfelajánlá­sának sokszor hangot is adott. Ez le­nyűgöző hatással volt a hívő emberek­re, hiszen mutatta, hogy hitünk nem puszta elméleti rendszer, hanem szí­vünk mélyén kapcsolódik a termé­szetfeletti valósághoz.

– Hogyan jellemezné II. János Pál teológiáját?

– Nehéz kérdés. Jómagam azt ta­láltam benne a legnagyszerűbbnek, hogy a II. vatikáni zsinat teljes taní­tását ismerte, és egyetlen szintézisben látta. Ezért tudott olyan rendszert ki­alakítani, amely az egész egyház tu­datába és mindennapi életébe emelte a zsinat tanítását.

Kiadta a Katolikus Egyház Katekizmusát. Az ő pápasá­ga alatt jelent meg az új Egyházi Tör­vénykönyv, majd 1990-ben a régóta várt Keleti Kódex. De ő volt az is, aki végső formában kihirdette a Neovul­gáta-kiadást, amely a Szentírásnak a modern kutatások alapján álló, de az imádkozó egyház latin nyelvezeté­vel összhangban lévő szövegét tartal­mazta. Ezzel biztos hátteret nyújtott az igehirdető és teológiát művelő papok­nak és világiaknak.

II. János Pál pápa nagyszerű európai egyéniség volt. Va­lóban szívén viselte Európa népeinek, Európa kultúrájának a sorsát.

Több­ször szólt arról, hogy az öreg földrész­nek mindkét tüdejével kell lélegeznie, vagyis a keleti és nyugati keresztény­ség teológiai, liturgikus, lelkiségi, fe­gyelmi hagyományát egyaránt mű­velni kell és hasznosítani Európa új evangelizálása során. Ez az újraevan­gelizálás kedves gondolata volt. Látta az elvilágiasodás és az elvallástalano­dás jeleit, de a gondviselésben bízva meg volt győződve róla, hogy az egy­háznak itt, Európában is teljesítenie lehet és kell Krisztustól kapott külde­tését.

Az európai püspökök számára két szinódust is rendezett. Ezeken sa­játosan európai témákat is felvetett. Egyrészt reagált a hit fényében a ber­lini fal leomlására és a kommunista rendszer megszűnésére, másrészt az épített értékek, a keresztény jellegű kulturális jelenlét bátor felhasználá­sát sürgette a hitről való tanúságtétel során. Központi gondolata volt a ki­engesztelődés, az irgalmasság vagy 2000 táján az emlékezet megtisztítá­sa. Éppen ezeknek a nagyszerű elvek­nek a mentén tudott sajátosan európai gondolatokat megfogalmazni.

– A szentatya személye, lengyel kulturális háttere, teológiája, lelki­pásztori tapasztalatai mennyire be­folyásolták az egyházjog alakulását a viszonylag hosszú pápai szolgála­ta alatt?

– Közvetlenül talán nem, hiszen tudjuk, hogy népes bizottság dolgo­zott az új törvénykönyv szövegén. Ugyanakkor a szentatya realizmu­sa, amellyel az egyházjogot mint ha­tékony eszközt szemlélte, bizonyára kihatott a kodifikáció irányítására. Az áttekinthető szervezettség értékét az egyházon belül is tisztelte, ezért vette a bátorságot, hogy a kódex régóta hú­zódó kihirdetését véghez vigye.

Erdő Péter újonnan beiktatott esztergom–budapesti érseket, a magyar katolikus egyház prímását fogadja II. János Pál pápa a Vatikánban 2003. január 22-én. (Fotó: Arturo Mari / MTI)

– Hogyan látja, milyen lelkipász­torokat szeretett volna látni II. Já­nos Pál? Milyen volt az ő papképe?

– János Pál pápa szinódust is tar­tott a papságról, és bevezette azt a gyönyörű szokást, hogy nagycsü­törtökön levelet írt a világ papsá­gának. Ebben bátorított minket, és felhívta a figyelmünket küldetésünk nagyszerűségére. Megreformálta a papnevelés általános szabályzatát, a római kúria megfelelő szervei se­gítségével hasznosítani igyekezett a világegyház különböző részeiben szerzett tapasztalatokat.

Ugyanak­kor sokat tett azért, hogy a világegy­ház különböző egyházmegyéi egy­mást segítsék, és lehetővé tegyék, hogy egyházmegyés papok áttele­püljenek olyan területekre, amelyek különösen is szenvedtek a paphi­ánytól.

Ennek a rendszerét az ő ide­jében dolgozták ki. Megjelentek azok a szerződésminták is, amelyekkel a küldő és a fogadó egyházmegyék garantálták az így átköltöző papok helyzetét. Szent János Pál erősen át­érezte, hogy a pap „alter Christus”, vagyis Krisztus személyében cselek­szik, az ő személyében áll a hívő kö­zösség és a világ előtt.

– Miként tekintett a lengyel pápa a magyarokra?

– A magyarok helyzetét személyes átéléssel érzékelte. Különös figyel­met tanúsított a határon túli magya­rok iránt. A magyarság és a környező szláv népek helyzetét nem feszültség­ként, hanem az alapvető szolidaritás érzésével kezelte.

– Mára talán megváltozott a hely­zet.

– A magyar és a lengyel egyházat összehasonlítva feltűnik, hogy a len­gyel katolicizmus szinte azonosnak érzi magát a lengyel nemzetiséggel. Ez nálunk nem ennyire egyértelmű. A papok, szerzetesek nagy száma és az erőteljesebb vallásgyakorlat mi­att Lengyelországban talán később vette észre a közvélemény az új idők lelki és szellemi kockázatait, viszont sokan szép példát adtak a bátor ki­állásra. Ami pedig a lengyel–magyar barátságot illeti: nos, az nem függ az időjárástól.

Nyitókép: Budapest, 1991. augusztus 20. János Pál pápa Szent István-napi misét celebrál a Hősök terén. (MTI Fotó / Szebellédy Géza)