Mitől érdekesek egy jezsuita szerzetes édesanyjának az 1980-as években írt visszaemlékezései? Id. Hofher Józsefné Krenn Borbála Amire még emlékszem címmel megjelent memoárját olvasva feltárulnak előttünk a XX. századi Budakeszi, sőt, részben Budapest és az egész az ország társadalmi viszonyai, megismerhetjük a korabeli oktatási helyzetet, a főváros-széli kiskereskedelem miliőjét, s a Jezsuita Kiadó gondozásában megjelent szövegértékes forrásszöveg azok számára is, akiket a második világháború vagy az ’56-os forradalom tapasztalatai, a magyarországi németek 1946-os kitelepítése és az így szétszakított családok sorsa vagy az államszocializmus évtizedeinek életstratégiái érdekelnek.
Idősebb korban sokakban megszületik a vágy, hogy valahogy továbbadják, megörökítsék az életük történeteit. Mégis kevesen vannak, akiknek ez sikerül – az idő, vagy a képesség, vagy éppen a hallgatóság hiányában. Id. Hofher Józsefné Krenn Borbála azon kevesek közé tartozik, akiknél ez a három tényező rendelkezésre állt. Szakított rá időt, hogy leírja, „amire még emlékszik”, birtokában volt a szükséges kifejezőeszközöknek, és ha nem is valós időben, de utólag mindenképpen figyelmes hallgatóságra talált saját családjában; lányában, fiában és unokáiban, akiknek elsősorban szánta írását. Ennek közreadásakor rögtön érdemes feltennünk két kérdést. Egyrészt van-e jogunk a családon kívülről beleolvasni ebbe a munkába, másrészt miért lehet egyáltalán érdekes egy ilyen „intim” írás a tágabb közönségnek? A lényegi választ ezekre a kérdésekre magában hordozza a szöveg, amely az elsődleges közlési szándék ellenére egyáltalán nem exkluzív. A megörökítés gesztusa végső soron a megörökítőről szól, és mint minden őszinte énközlés, hiteles, valódi, ezáltal magában hordoz valami univerzális, általánosan emberi minőséget. Ez a lelki-érzelmi-gondolati hitelesség az, ami néhol megrendítő súlyt és erőt kölcsönöz id. Hofher Józsefné Krenn Borbála visszaemlékezéseinek. Természetesen az eredeti címzettek hozzájárulása és aktív közreműködése is szükséges volt ahhoz, hogy a szöveg szerkesztett formában napvilágot láthasson. A szerző gyermekei, Bacsói Ivánné Hofher Ilona és Hofher József SJ talán maguk is az imént említett emberi egyetemességet érezték meg édesanyjuk írásában. Emellett azonban azt is felismerték, hogy a szöveg hely- és kortörténeti dokumentumként is érdekes olvasmány lehet a szélesebb közönség számára.
Krenn Borbála 1920. május 14-én született Budakeszin Krenn Márton és Rieth Terézia harmadik gyermekeként. A házaspár első gyermeke, egy fiú, csecsemőkorában meghalt, Borbálának így egy testvére maradt, a nála hat évvel idősebb Terézia. A nagyszülők közül hárman budakesziek voltak, egyedül anyai nagyanyja származott más faluból (Békásmegyerről), de ugyancsak német („sváb”) családból – ő volt egyébként az egyetlen, akit Borbála ismert, több, vele kapcsolatos gyermekkori emlékét meg is örökítette írásában. A szülők az 1910-es években Budán laktak, illetve szolgáltak, csak az első világháború után, a Borbála születése előtti évben költöztek vissza Budakeszire, az anyai nagyszülők – eredetileg 1886-ban vásárolt – házába. Arra a helyre, ahol ma a XX. század minden viszontagsága ellenére a családnak immár hatodik generációja él.
Budakeszi a XX. század elején még alapvetően agrárfoglalkozású, döntően német – vagyis a XVIII. században Magyarországra települt németekre használt elnevezéssel „sváb” – lakosságú falu volt. Azonban a főváros tőszomszédságában tapasztalható agglomerációs tendenciák a század első felében egyre markánsabban formálták át a helyi társadalmat. Már a XIX. század utolsó évtizedeiben meredeken csökkenni kezdett a mezőgazdasági foglalkozásúak aránya, sokan vállaltak munkát a rohamosan fejlődő Budapesten építőmunkásként, fuvarosként vagy szolgálóként. Egyre nőtt az iparos- vagy szolgáltatószakmákat tanuló budakesziek száma, akik közül egyesek hazatértek, de sokan a városba ingáztak, vagy ott is telepedtek le. Hogy a jelen kézirat példáit idézzem: Krenn Borbála szülei fiatalkorukban egy budai ház házmesterei voltak, emellett apja borbélynak tanult, nagybátyja (Krenn Tamás) pedig Budán lett kályhásmester. A mezőgazdaságon belül megerősödtek a fővárosi piacra termelő ágazatok, ezek közül is kiemelkedett a tejkereskedelem, amely egy jellegzetes vállalkozási formát hívott életre. A milimárinak nevezett gazdák a saját termelésű és viszonteladóként átvett tejet jellemzően házhoz szállítva értékesítették Budán és Pesten – Krenn Borbála apai nagyanyja és apja is dolgozott tejkihordóként. Ennek a gyakorlatnak a főváros által bevezetett korlátozások vetettek véget az 1930-as évek elején, ekkortól professzionálisabb, tejszövetkezeti rendszerben folyt a tejfeldolgozás és -értékesítés. A kézirat szerzője az 1930-as évek elejéről egyfajta fordulópontként ír, amelytől kezdve a falu határozottabb léptekkel indult el a modernizáció útján: jellemző példája szerint ekkortájt tűnt el a faluképből a Fő utcán reggelenként végighajtott tehéncsorda és disznókonda, ehelyett a széles utca egyik oldalát szilárd burkolattal látták el, a középen húzódó árkot beboltozták, felette pedig parkot létesítettek (valójában még az 1930-as évek végén is akadtak nyitott szakaszok). Krenn Borbála fontos modernizációs ugrásként emlékezik meg a villamosításról, amelyben Budakeszi valóban a vidéki átlag felett teljesített. Ugyanakkor például a vízvezetékek kiépítése egészen az 1930-as évek legvégéig váratott magára: a visszaemlékező is többször kitér a kutak és a vízminőség kérdésére. Tehát, bár sok tényező alátámasztja Krenn Borbála modernizációval kapcsolatos meglátásait, a településbizonyos jellemzőiben, és főleg egyes településrészeit tekintve még hosszú évtizedekig megőrizte falusias jellegét.
Falusias utcakép Budakeszin az 1930-as évekből (Forrás: Budakeszi Helytörténeti Gyűjtemény és Tájház – fotó: de Ponte József)
A kertvárosiasodás fontos katalizátora volt a kiránduló- és nyaralóturizmus, amely a XIX. század második felétől egyre növekvő mértékben irányult a fővárosból Budakeszire. A falu határában a XX. század első évtizedeiben két nagy tüdőszanatórium nyitotta meg a kapuit, amelyeket több kisebb magángyógyintézet követett. Az erdőtől távolabb eső utcák hosszú parasztházaiban a korábbi mezőgazdasági traktusok helyén kialakított lakásokat jellemzően nem nyaralóknak, hanem tartós bérletbe adták ki. Ezt a modellt példázza a Krenn-ház is: Krenn Márton mintegy nyugdíjként gondolt az újonnan kialakított lakások bérleti díjára, távlati célja pedig az volt, hogy ezáltal megoldja a család újabb generációjának lakhatását. A racionális terveket azonban a háború és az utána következő események keresztülhúzták.
A fővárossal való élénk kapcsolatrendszer a helyi kiskereskedelem fejlődése szempontjából is fontos tényező volt, hiszen a városban forgó falusiak, valamint a városi vendégek igényei is befolyásolták az árukészletet és a kereskedelmi gyakorlatokat, amint ezt Krenn Borbála oly részletesen bemutatja. A kézirat alapján jól követhető az is, ahogy az édesapja, Krenn Márton az 1920-as évek első felében fokozatosan építette föl kereskedői karrierjét a nyaralók számára való albérletközvetítéstől a környéket járó (csere)kereskedésen és az ideiglenes lerakatból való árusításon át a saját vegyesboltig. A boltosság, a kereskedés ezen évtizedek során nemcsak a család legfőbb megélhetési forrásává, hanem fontos identitásformálójává is vált. Miután a Krenn család idősebb lánya, Teréz Gräfl Jánossal kötött házassága révén már korábban elkerült a háztól, Krenn Márton 1939-ben bekövetkezett halála után Krenn Mártonné, illetve Borbála és férje, id. Hofher József vitték tovább a boltot, akik ugyanebben az évben (1939-ben) házasodtak össze. Az 1913-ban született id. Hofher József szintén mindkét szülője révén budakeszi sváb származású volt. Korán félárvaságra jutott, hétévesen pedig édesapját is elveszítette, és az új családi viszonyok miatt egy ideig árvaházban nevelkedett. Innen később anyai nagynénjei vették magukhoz – papi pályára szánták a fiút, de ő végül más utat választott. Krenn Borbála visszaemlékezésből érdekes módon semmit nem tudunk meg a megismerkedésükről, az esküvőről, házasságuk első éveiről. Mindenesetre úgy tűnik, hogy id. Hofher József szívesen és hatékonyan kapcsolódott be a kiskereskedői életformával járó családi munkamegosztásba.
Bizonyos mértékben az agglomerációs folyamatok természetes következményének tekinthetjük azt is, hogy a két világháború közötti időszakban felgyorsult a német lakosság nyelvi és kulturális asszimilációja, de ez összhangban volt a helyi egyházi és polgári elit, valamint az országos politika törekvéseivel is.
A nagyrészt a paraszti társadalomban gyökeredző hagyományos – „sváb”, „népi” – kultúra társadalomszervező ereje egyre szűkebb körben érvényesült. Krenn Borbála kéziratából is egy alapvetően polgári minták szerint élt gyermekkor képe bontakozik ki, amely azonban a nagyszülők, a rokonok és a bolt vásárlói révén szoros kapcsolatban állt még a „régi sváb” világgal. Érdemes megjegyezni, hogy a kéziratból megismert miliő inkább település felső részének és „felsőbb” rétegének mindennapjaira volt jellemző, a helyi társadalom rendkívül differenciált volt, amelyben egyaránt éltek diplomás minisztériumi tisztviselők és barlanglakásokban lakó vályogvető cigányok. Ebben a sokrétű és szociális feszültségektől sem mentes helyi társadalomban jelentek meg az 1940-es évek elejétől a hitleri Németország magyarországi szószólói – elsősorban a Volksbund – által képviselt disszimilációs törekvések, ami újabb feszültségeket szült.
A II. világháború Budakeszin az 1938-as és az azt követő évek szorongást keltő előjelei (férfiak besorozása a hadseregbe, áruhiány, légiriadók) után az 1944 márciusában bekövetkezett német megszállással, de leginkább a Budapest ostromához felvonuló vörös hadsereg 1944. december 24-én történt bevonulásával vált mindennapi tapasztalattá. Id. Hofher Józsefné Krenn Borbála visszaemlékezésében részletes és megrendítő bemutatását olvashatjuk ezeknek a hónapoknak, amelyek derékba törték a család életét. Ezen rész megírásakor saját korabeli naplójára támaszkodott. Mikor már-már úgy érezhették, hogy komolyabb tragédia nélkül vészelik át a szovjet megszállást, akkor egy banálisnak tűnő véletlen folytán férjét az utcán elfogták és két évi kényszermunkára hurcolták a Szovjetunióba. Nem sokkal később a család első gyermeke, a két és fél éves Lacika egy elhagyott kézigránát okozta balesetben súlyosan megsebesült, majd a szenvedés és a remény hosszú hetei után meghalt.
Lacika 1944-ben (Forrás: Hofher családi archívum, fotó: de Ponte József)
Alig néhány hónap múlva kiderült, hogy Borbála nővére egész családjával a kitelepítettek sorsára jut. Mint ismeretes, országosan mintegy kétszázezer, magát németnek valló, vagy más okok miatt jegyzékben szereplő embert telepítettek ki Magyarországról, Budakesziről a lakosság közel felét, hozzávetőlegesen négyezer főt. A budakeszi kitelepítés 1946. márciusában zajlott le, négy transzport szállította el a listába vett személyeket az akkori amerikai megszállási zónába, Baden-Württemberg területére. A kitelepítettek mindössze egy-egy ötven kilogrammos csomagot vihettek magukkal. Érdekes módon erről a minden bizonnyal megrendítő eseményről csak szűkszavúan, utalások szintjén emlékezik meg a kézirat. Mindeközben a beteg édesanyjával egyedül maradó id. Hofher Józsefné a háború utáni hiperinfláció idején, minden további nehézséggel dacolva hatalmas akaraterővel és megfeszített munkával újraindította a kereskedést. Férje 1947 nyarán hazatért, 1948-ban megszületett második gyermekük, Ilona. Az üzletmenet a továbbra is mostoha gazdasági környezet, valamint az őket érő – többek között német származásukból és a hadifogságból fakadó – hátrányos megkülönböztetés ellenére lassan stabilizálódni látszott. Ekkor azonban a család kálváriájának újabb stációja következett. 1949-ben huszonnégy órás határidővel kellett elhagyniuk nemcsak az üzletet, hanem otthonukat is. A gyors államosítás összefüggött a szlovák– magyar lakosságcsere-egyezménnyel, amelynek folyományaként Budakeszin közel húsz, a kitelepítést elkerülő sváb család házát ajánlották fel a Felvidékről érkezőknek. Csak a körülmények összejátszása miatt maradhattak végül házon belül egy szoba-konyhában.
Az ezután következő évtizedek csak ennek a pár extrém évnek a fényében tűnnek nyugodtnak. Krenn Borbála szövegéből sok történetet ismerhetünk meg az 1950–1980-as évek eseményeiről, családi és egyéni stratégiáiról. Érzékletes példákon keresztül alkothatunk képet arról a mozgástérről, amelyben egy többszörösen diszkriminált családnak – elsősorban a családfőnek – döntéseket kellett hoznia például a politikával vagy a vallásgyakorlattal kapcsolatban. Izgalmas vonulatot alkotnak azok a visszaemlékezés-részletek, amelyekben id. Hofher Józsefné az 1946 után a kitelepítettek helyére – elsősorban az Alföldről és Erdélyből – érkező új lakosokkal („telepesekkel”) való viszonyt érinti. Anélkül, hogy a történelmi és egyéni igazság vagy igazságtalanság kérdéseit felvetnénk, a kézirat sorain keresztül is megérezhetünk valamit azokból a traumákból és hosszú évtizedekig megmaradó feszültségekből, amelyek a telepítésekből, és az ezzel járó társadalmi és vagyoni átrendeződésekből fakadtak. Ugyancsak sokat olvashatunk a kitelepített családrésszel való viszony alakulásáról. A kölcsönös látogatások az 1960-as évek elejétől váltak gyakoribbá, és a következő évtizedeket az intenzív kapcsolattartás jellemezte. A kézirat példáit olvasva megfigyelhetjük, hogy milyen vonzó horizontot nyitott ez a kényszerűen kialakult nyugati kapcsolatrendszer a Magyarországon maradt családrész számára az államszocializmus évtizedeiben, és azt is nyomon követhetjük, hogy hogyan „fejlődött szét” – mentalitását, kilátásait, lehetőségeit, érdeklődését tekintve – a németországi, illetve a magyarországi rokonság.
Visszaemlékezésében id. Hofher Józsefné Krenn Borbála nagy teret szentel a gyermekeivel kapcsolatos emlékeinek, gondolatainak. Az elsőszülött fiú tragikus történetére többször is visszatér, és megrendítő őszinteséggel idézi fel akkori érzéseit. Második gyermeke, Ilona életútját elsősorban a tanulás, a párválasztás, valamint a családszervezés és a nagy, közös vállalkozásként megélt építkezés témáin keresztül követi végig, természetesen számos személyes kitérővel. A harmadik gyermek, József esetében mintha a fiatalkori történeteket és a pályaválasztás vargabetűit is a papi hivatás megszületése és lassú érlelődése fényében értékelné. A kézirat írásakor még friss élményként élt benne fiának 1986 nyarán történt pappá szentelése, amely anyaként és vallásos emberként is mélyen megérintette. Ugyanakkor gyakorlatias látásmódjára jellemző, hogy legalább ilyen fontosnak tűntek fel előtte a budakeszi újmise utáni ünnepség megszervezésének részletei. Ugyanezen a nyáron észlelte magán a mellrák tüneteit, amelynek következményei – a sikeres műtét utáni lassú rehabilitáció – már átvezetnek az írás jelenébe. Id. Hofher Józsefné a múltba tekintés mellett részletesen reflektált aktuális helyzetére és családi körülményeire a saját egészségétől kezdve férje nyugdíjba vonulásán át az unokák kedvenc ételeiig. Ezek a külső szem számára első olvasatra talán érdektelennek tűnő részletek – megítélésem szerint – fontos hitelesítő gesztusok a szöveg egésze szempontjából. Hiszen ezekben a felvillanásokban magunk előtt láthatjuk azt az idősödő asszonyt, aki a leckéjüket körmölő unokái mellett a konyhaasztalnál ülve elhatározza, hogy leírja a családjáról és az életéről mindazt, amire még emlékszik.
