„Minél többször olvasod, annál ízesebb”

Tíz éve jelent meg az Újszövetség új fordítása

A Biblia nemcsak a „könyvek könyve”, hanem könyv a könyvek között: a világirodalom vitathatatlan klasszikusa. Ezért sem meglepő, hogy ismét és ismét új fordításokat hív életre. Minden fordító számára kihívást jelent a pontosság és az olvashatóság közötti egyensúly megteremtése és fenntartása.

Egy viszonylag széles körben használt liturgikus szövegben így hangzik a Já­nos-evangélium 13. fejezete kezdeté­nek egyik mellékmondata: „[Jézus] még egy végső jelét adta szeretetének.” Ez a magyarítás három szempont­ból is problematikus. Az evangélis­ta nem használja a „szeretet” főnevet. Nincs a mondatban a „végső” jelzőnek megfeleltethető melléknév. Továbbá a János-evangélium egyik kulcsfogal­ma, a „jel” szó sem szerepel a görög szövegben. Ilyen vagy ehhez hason­ló megoldások könnyen felélesztik a Szentírással foglalkozó olvasóban a vágyat egy új fordítás iránt. E múl­hatatlan foglalatoskodás gyümölcse az Újszövetség új fordítása is.

Rómában az alapképzésben három részre osztva tanítjuk az Újszövetsé­get: az apostoli levelek, a szinopti­kus evangéliumok és a jánosi iratok. Amikor 2006-ban harmadszor kezd­tem tanítani ezeket a tárgyakat, be­lefogtam egy kisebb monográfiába a János-evangéliumról. Hogy az olva­sónak ne kelljen újra meg újra kézbe vennie a Bibliát az utalások nyomon követése céljából, az evangélium szö­vegét a kötet végére illesztettem. Ezzel bíbelődve jutottam arra, hogy hasznos lenne egy új fordítás. Így, önálló köte­tek függelékeként jelent meg a Márk-és a Lukács-evangélium, valamint Az apostolok cselekedetei fordítása. A kö­vetkező években a munkám mellett különböző intenzitással dolgoztam a fordításon, amely 2013 decemberé­ben készült el. Első kiadása 2014-ben jelent meg a Pannonhalmi Főapátság gondozásában. 2023 nyarán a hatodik kiadás hagyta el a nyomdát.

A szerző, Simon T. László OSB

Úgy gondolom, minél több fordí­tás kerül az olvasók kezébe, annál jobb. A fordításban egyrészt arra tö­rekedtem, hogy a kortárs szentírás­tudomány szolid eredményei meg­jelenjenek a szövegben. Az internet, a részben digitális formában is elér­hető nemzetközi szakirodalom, illet­ve fordítások, valamint a kommentá­rokat, szótárakat és konkordanciákat gyorsan pörgető bibliai szoftverek je­lentősen megkönnyítették a munká­mat. Másrészt, mivel

a szentírásfordításokkal kapcsolatban, úgy tűnik, még mindig szívósan tartja magát az a vélemény, mely szerint bajosan fér össze a pontosság s az olvashatóság,

ez a munka arra is kísérlet, hogy meg­kérdőjelezze ennek a dilemmának az érvényét. Természetesen minden for­dításnak vannak vitatható megoldá­sai. Az enyémnek másutt, mint a ko­rábbiaknak.

A német, francia, spanyol, olasz s kivált az angol nyelvterületen létezik egy világos különbségtétel a minimá­lis jegyzetanyagot tartalmazó „zseb­kiadás”, illetve a szöveget részletesen magyarázó (táblázatokat, térképeket tartalmazó, egy-egy kulcsfogalomhoz rövid esszéket rendelő) „study Bible” között. Ez a kiadás az előbbivel ro­konítható: útitársnak és útravalónak szánt zsebkönyv.

Elég, ha belepillant, az olvasónak nyomban szemet szúr, hogy a szöveg­tükör elrendezése nem követi a köz­kézen forgó kiadások formáját. Ez kivált az evangéliumokban és Az apostolok cselekedeteiben feltűnő, ahol a cselekmény párbeszédes sza­kaszai a narratívák kortárs kiadása­inak tipográfiai megoldásait követik. Ez a változtatás nem pusztán egy „ol­vasóbarát” kiadás szándékából szüle­tett. Elsősorban arra kívánja felhívni a figyelmet, hogy a Biblia nemcsak a „könyvek könyve”, hanem könyv a könyvek között. Szerzői különböző kulturális és vallási kihívások erőte­rében, egyre módosuló vallási, politi­kai és társadalmi változások hatásával szembesülve olvasóik identitásának alakításán és megőrzésén fáradoztak.

Alkalmasint az is szokatlan lehet a Szentírás olvasója szemében, hogy ebben a fordításban nem kíséri az Újszövetség könyveit sem szöveg­magyarázat, sem az értelmezés irá­nyát kijelölő jegyzetanyag. A nagy­ritkán fel-felbukkanó lábjegyzetek is csak a megértéshez elengedhetetle­nül szükséges információkat tartal­mazzák. Több oka van ennek. Egy­részt a fordítás során arra jutottam, hogy a Szentírás szövegét körülfutó magyarázatok és utalások labirintu­sa akadályt jelenthet a szöveggel való közvetlen találkozásban. Másrészt a fordításban arra törekedtem, hogy az – minden esetlegessége ellenére – önmagában is érthetővé tegye a szer­zők üzenetét, pontosabban ennek az üzenetnek legalább egy – éppen a for­dítás révén felszínre kerülő – értel­mezését. Végül azért éreztem úgy, hogy mellőzhetem a lapalji magya­rázatokat, mivel magyarul is számos kommentár könnyen hozzáférhető. A kötetben található néhány hos­szabb bevezető nem az egyes újszö­vetségi iratok magyarázatára vállalko­zik, hanem az Újszövetséget alkotó fő műfajok (evangélium, apostolok cse­lekedetei, levelek, apokalipszis) sajá­tosságaira figyelve tesz kísérletet arra, hogy tágabb összefüggésekre mutas­son rá. A viszonylag hosszú utószó pedig az egyik legfáradhatatlanabb magyar bibliaolvasó, Bethlen Miklós (1642–1716) – akitől a fenti címet is vettem – vallomásából ihletet merít­ve az olvasás életfordító tapasztalatát kívánja bemutatni két jól ismert új­szövetségi szakasz újraolvasása révén.

Bár a szakirodalom gyakran nyo­masztó bősége számos sokat vitatott szöveghely értelmezését megkönnyí­tette, bizonyos részletek sokszor em­berpróbáló kihívást jelentettek. Erre egy szemléletes példa A rómaiaknak írt levél bevezetése. Pál írásai között egyedülálló ez a levél összefoglalásá­vá duzzadó apostoli üdvözlet (1,1– 7). A fordítások túlnyomó része több mondatra bontja a szakaszt. Ezzel szemben én úgy gondolom, ha lát­tatni akarjuk, hogy maga az apostol is azzal küszködik, hogy a csak hír­ből ismert római gyülekezetnek már a levél első mondatában feltárja evan­géliuma lényegét, akkor a fordítónak is meg kell küzdenie azzal, hogy egy mondatba rekessze ezt a példátlanul összetett köszöntést.

A Miatyánk Máté-evangéliumban olvasható szövegének hatodik kéré­se néhány évvel ezelőtt ismét viták kereszttüzébe került. Ebben a fordí­tásban így hangzik: „ne állíts minket próbatétel elé, hanem szabadíts meg a gonosztól!” Az Újszövetség erede­ti szövegében található peiraszmosz görög szót rendszerint nem „pró­batétel”-nek, hanem „kísértés”-nek fordítják. Néhányan úgy vélik, a szó a végidők sorsdöntő próbatételére vo­natkozik. Többen viszont úgy gondol­ják, vitatható ez az értelmezés, ugyanis egyrészt hiányzik a peiraszmosz előtt a határozott névelő, másrészt e foga­lom használata sem az Újszövetség­ben, sem a korabeli zsidó apokalip­tikus irodalomban nem kapcsolódik a világtörténelem végső eseményei­nek bemutatásához. Sőt több újszö­vetségi szöveghely a hétköznapok erőpróbát jelentő nehézségeit jelöli ezzel a szóval. Alkalmasint a „pró­batétel” szó előtt található állítmány mögött feltételezett arámi igealaknak kettős jelentése volt: „ne vezess”, il­letve „ne engedd, hogy”. Úgy tűnik, az evangélista számára nem jelen­tett problémát ez a kettősség, hiszen amikor Jézus megkísértéséről beszél, ezt olvassuk: „Akkor Jézust a Lélek a pusztába vezette, hogy megkísért­se az ördög.” A Miatyánk fohásza te­hát nem arra keresi a választ, hogy ki az oka a világban jelen lévő rossznak. Ahogy az imádság első kéréseiben is – Isten neve, országa, akarata – kiraj­zolódik, az imádkozó azért könyö­rög, aminek a megvalósulását önnön magatartásával is befolyásolni tudja. A Miatyánknak e nehezen értelmez­hető kérése tehát azért fohászkodik, Isten ne engedje, hogy az imádko­zót erejét meghaladó próbatétel érje; ne hagyja magára erejét meghaladó megpróbáltatások között. Nagy örö­mömre szolgált, amikor 2021-ben Ri­toók Zsigmond professzor úrtól meg­kaptam erre vonatkozó írását („Egy laikus hozzászólása a Miatyánk-vi­tához”, Theologiai Szemle 64 [2021], 181–182). Többek között ezt állapítja meg: „A Miatyánk szóban forgó kéré­sében tehát a probléma abból adódik, hogy a magyar fordításban az érték­semleges »próba«, »próbatétel« vagy hasonló helyére egy a mai nyelvi tu­dat számára egyértelműen negatív értékű szó, a »kísértés« kerül. Nem a teljesen egyértelmű »ne vígy« szava­kat kell tehát megváltoztatni, hanem a peirasmos/temptationak kell a maga többértelműségét visszaadni, a szót próbatétellel fordítva.”

A fordítás előtt olvasható általános bevezető címe – Hitről valló és élet­re vezető szó az Egyház közösségében – a kiadás célját is összegzi: a hitük­ben az Újszövetség olvasása révén elmélyülni akaró, felnőtt keresztény olvasók körét tekinti elsődleges cél­közönségének. Ennek igen fontos szeletét jelentik a katolikus középis­kolák diákjai, illetve egyetemistáink. A Biblia ismerete nélkül nehezen érthető az európai, illetve az euró­paiból kinövő européer kultúra. Két­ségtelen, hogy a Szentírás az iroda­lom megkerülhetetlen klasszikusa. Azt hiszem, nagyon hasznos lenne, ha az Újszövetség bizonyos szakaszai a „Matúra klasszikusok”-hoz hason­ló formátumban is megjelenhetné­nek. „Klasszikus az a mű – írja Italo Calvino, a XX. századi olasz iroda­lom egyik kiemelkedő alakja –, amely szünet nélkül értelmezések sokaságát hívja életre, ugyanakkor állandóan le is rázza magáról ezeket az értelmezé­seket.” Ez persze nemcsak a kommen­tárok és tanulmányok áradatára igaz, hanem valamennyi fordításra is.

 

Simon Tamás László (1963) bencés szerzetes, magyar–angol szakos tanár. Biblikus teológiából a római Gregoriana Egyetemen szerezte PhD-jét. 2000 óta Rómában, a Pontificio Ateneo Sant’Anselmo Egyetem teológiai fakultásán tanít főleg Újszövetséggel kapcsolatos tárgyakat. A Pannonhalmi Főapátság 2014-ben az ő fordításában adta ki az Újszövetséget, 2020-ban pedig a Zsoltárok könyvét. Tíz biblikus monográfia szerzője.

Megosztás