A Biblia nemcsak a „könyvek könyve”, hanem könyv a könyvek között: a világirodalom vitathatatlan klasszikusa. Ezért sem meglepő, hogy ismét és ismét új fordításokat hív életre. Minden fordító számára kihívást jelent a pontosság és az olvashatóság közötti egyensúly megteremtése és fenntartása.
Egy viszonylag széles körben használt liturgikus szövegben így hangzik a János-evangélium 13. fejezete kezdetének egyik mellékmondata: „[Jézus] még egy végső jelét adta szeretetének.” Ez a magyarítás három szempontból is problematikus. Az evangélista nem használja a „szeretet” főnevet. Nincs a mondatban a „végső” jelzőnek megfeleltethető melléknév. Továbbá a János-evangélium egyik kulcsfogalma, a „jel” szó sem szerepel a görög szövegben. Ilyen vagy ehhez hasonló megoldások könnyen felélesztik a Szentírással foglalkozó olvasóban a vágyat egy új fordítás iránt. E múlhatatlan foglalatoskodás gyümölcse az Újszövetség új fordítása is.
Rómában az alapképzésben három részre osztva tanítjuk az Újszövetséget: az apostoli levelek, a szinoptikus evangéliumok és a jánosi iratok. Amikor 2006-ban harmadszor kezdtem tanítani ezeket a tárgyakat, belefogtam egy kisebb monográfiába a János-evangéliumról. Hogy az olvasónak ne kelljen újra meg újra kézbe vennie a Bibliát az utalások nyomon követése céljából, az evangélium szövegét a kötet végére illesztettem. Ezzel bíbelődve jutottam arra, hogy hasznos lenne egy új fordítás. Így, önálló kötetek függelékeként jelent meg a Márk-és a Lukács-evangélium, valamint Az apostolok cselekedetei fordítása. A következő években a munkám mellett különböző intenzitással dolgoztam a fordításon, amely 2013 decemberében készült el. Első kiadása 2014-ben jelent meg a Pannonhalmi Főapátság gondozásában. 2023 nyarán a hatodik kiadás hagyta el a nyomdát.
A szerző, Simon T. László OSB
Úgy gondolom, minél több fordítás kerül az olvasók kezébe, annál jobb. A fordításban egyrészt arra törekedtem, hogy a kortárs szentírástudomány szolid eredményei megjelenjenek a szövegben. Az internet, a részben digitális formában is elérhető nemzetközi szakirodalom, illetve fordítások, valamint a kommentárokat, szótárakat és konkordanciákat gyorsan pörgető bibliai szoftverek jelentősen megkönnyítették a munkámat. Másrészt, mivel
a szentírásfordításokkal kapcsolatban, úgy tűnik, még mindig szívósan tartja magát az a vélemény, mely szerint bajosan fér össze a pontosság s az olvashatóság,
ez a munka arra is kísérlet, hogy megkérdőjelezze ennek a dilemmának az érvényét. Természetesen minden fordításnak vannak vitatható megoldásai. Az enyémnek másutt, mint a korábbiaknak.
A német, francia, spanyol, olasz s kivált az angol nyelvterületen létezik egy világos különbségtétel a minimális jegyzetanyagot tartalmazó „zsebkiadás”, illetve a szöveget részletesen magyarázó (táblázatokat, térképeket tartalmazó, egy-egy kulcsfogalomhoz rövid esszéket rendelő) „study Bible” között. Ez a kiadás az előbbivel rokonítható: útitársnak és útravalónak szánt zsebkönyv.
Elég, ha belepillant, az olvasónak nyomban szemet szúr, hogy a szövegtükör elrendezése nem követi a közkézen forgó kiadások formáját. Ez kivált az evangéliumokban és Az apostolok cselekedeteiben feltűnő, ahol a cselekmény párbeszédes szakaszai a narratívák kortárs kiadásainak tipográfiai megoldásait követik. Ez a változtatás nem pusztán egy „olvasóbarát” kiadás szándékából született. Elsősorban arra kívánja felhívni a figyelmet, hogy a Biblia nemcsak a „könyvek könyve”, hanem könyv a könyvek között. Szerzői különböző kulturális és vallási kihívások erőterében, egyre módosuló vallási, politikai és társadalmi változások hatásával szembesülve olvasóik identitásának alakításán és megőrzésén fáradoztak.
Alkalmasint az is szokatlan lehet a Szentírás olvasója szemében, hogy ebben a fordításban nem kíséri az Újszövetség könyveit sem szövegmagyarázat, sem az értelmezés irányát kijelölő jegyzetanyag. A nagyritkán fel-felbukkanó lábjegyzetek is csak a megértéshez elengedhetetlenül szükséges információkat tartalmazzák. Több oka van ennek. Egyrészt a fordítás során arra jutottam, hogy a Szentírás szövegét körülfutó magyarázatok és utalások labirintusa akadályt jelenthet a szöveggel való közvetlen találkozásban. Másrészt a fordításban arra törekedtem, hogy az – minden esetlegessége ellenére – önmagában is érthetővé tegye a szerzők üzenetét, pontosabban ennek az üzenetnek legalább egy – éppen a fordítás révén felszínre kerülő – értelmezését. Végül azért éreztem úgy, hogy mellőzhetem a lapalji magyarázatokat, mivel magyarul is számos kommentár könnyen hozzáférhető. A kötetben található néhány hosszabb bevezető nem az egyes újszövetségi iratok magyarázatára vállalkozik, hanem az Újszövetséget alkotó fő műfajok (evangélium, apostolok cselekedetei, levelek, apokalipszis) sajátosságaira figyelve tesz kísérletet arra, hogy tágabb összefüggésekre mutasson rá. A viszonylag hosszú utószó pedig az egyik legfáradhatatlanabb magyar bibliaolvasó, Bethlen Miklós (1642–1716) – akitől a fenti címet is vettem – vallomásából ihletet merítve az olvasás életfordító tapasztalatát kívánja bemutatni két jól ismert újszövetségi szakasz újraolvasása révén.
Bár a szakirodalom gyakran nyomasztó bősége számos sokat vitatott szöveghely értelmezését megkönnyítette, bizonyos részletek sokszor emberpróbáló kihívást jelentettek. Erre egy szemléletes példa A rómaiaknak írt levél bevezetése. Pál írásai között egyedülálló ez a levél összefoglalásává duzzadó apostoli üdvözlet (1,1– 7). A fordítások túlnyomó része több mondatra bontja a szakaszt. Ezzel szemben én úgy gondolom, ha láttatni akarjuk, hogy maga az apostol is azzal küszködik, hogy a csak hírből ismert római gyülekezetnek már a levél első mondatában feltárja evangéliuma lényegét, akkor a fordítónak is meg kell küzdenie azzal, hogy egy mondatba rekessze ezt a példátlanul összetett köszöntést.
A Miatyánk Máté-evangéliumban olvasható szövegének hatodik kérése néhány évvel ezelőtt ismét viták kereszttüzébe került. Ebben a fordításban így hangzik: „ne állíts minket próbatétel elé, hanem szabadíts meg a gonosztól!” Az Újszövetség eredeti szövegében található peiraszmosz görög szót rendszerint nem „próbatétel”-nek, hanem „kísértés”-nek fordítják. Néhányan úgy vélik, a szó a végidők sorsdöntő próbatételére vonatkozik. Többen viszont úgy gondolják, vitatható ez az értelmezés, ugyanis egyrészt hiányzik a peiraszmosz előtt a határozott névelő, másrészt e fogalom használata sem az Újszövetségben, sem a korabeli zsidó apokaliptikus irodalomban nem kapcsolódik a világtörténelem végső eseményeinek bemutatásához. Sőt több újszövetségi szöveghely a hétköznapok erőpróbát jelentő nehézségeit jelöli ezzel a szóval. Alkalmasint a „próbatétel” szó előtt található állítmány mögött feltételezett arámi igealaknak kettős jelentése volt: „ne vezess”, illetve „ne engedd, hogy”. Úgy tűnik, az evangélista számára nem jelentett problémát ez a kettősség, hiszen amikor Jézus megkísértéséről beszél, ezt olvassuk: „Akkor Jézust a Lélek a pusztába vezette, hogy megkísértse az ördög.” A Miatyánk fohásza tehát nem arra keresi a választ, hogy ki az oka a világban jelen lévő rossznak. Ahogy az imádság első kéréseiben is – Isten neve, országa, akarata – kirajzolódik, az imádkozó azért könyörög, aminek a megvalósulását önnön magatartásával is befolyásolni tudja. A Miatyánknak e nehezen értelmezhető kérése tehát azért fohászkodik, Isten ne engedje, hogy az imádkozót erejét meghaladó próbatétel érje; ne hagyja magára erejét meghaladó megpróbáltatások között. Nagy örömömre szolgált, amikor 2021-ben Ritoók Zsigmond professzor úrtól megkaptam erre vonatkozó írását („Egy laikus hozzászólása a Miatyánk-vitához”, Theologiai Szemle 64 [2021], 181–182). Többek között ezt állapítja meg: „A Miatyánk szóban forgó kérésében tehát a probléma abból adódik, hogy a magyar fordításban az értéksemleges »próba«, »próbatétel« vagy hasonló helyére egy a mai nyelvi tudat számára egyértelműen negatív értékű szó, a »kísértés« kerül. Nem a teljesen egyértelmű »ne vígy« szavakat kell tehát megváltoztatni, hanem a peirasmos/temptationak kell a maga többértelműségét visszaadni, a szót próbatétellel fordítva.”
A fordítás előtt olvasható általános bevezető címe – Hitről valló és életre vezető szó az Egyház közösségében – a kiadás célját is összegzi: a hitükben az Újszövetség olvasása révén elmélyülni akaró, felnőtt keresztény olvasók körét tekinti elsődleges célközönségének. Ennek igen fontos szeletét jelentik a katolikus középiskolák diákjai, illetve egyetemistáink. A Biblia ismerete nélkül nehezen érthető az európai, illetve az európaiból kinövő européer kultúra. Kétségtelen, hogy a Szentírás az irodalom megkerülhetetlen klasszikusa. Azt hiszem, nagyon hasznos lenne, ha az Újszövetség bizonyos szakaszai a „Matúra klasszikusok”-hoz hasonló formátumban is megjelenhetnének. „Klasszikus az a mű – írja Italo Calvino, a XX. századi olasz irodalom egyik kiemelkedő alakja –, amely szünet nélkül értelmezések sokaságát hívja életre, ugyanakkor állandóan le is rázza magáról ezeket az értelmezéseket.” Ez persze nemcsak a kommentárok és tanulmányok áradatára igaz, hanem valamennyi fordításra is.
Simon Tamás László (1963) bencés szerzetes, magyar–angol szakos tanár. Biblikus teológiából a római Gregoriana Egyetemen szerezte PhD-jét. 2000 óta Rómában, a Pontificio Ateneo Sant’Anselmo Egyetem teológiai fakultásán tanít főleg Újszövetséggel kapcsolatos tárgyakat. A Pannonhalmi Főapátság 2014-ben az ő fordításában adta ki az Újszövetséget, 2020-ban pedig a Zsoltárok könyvét. Tíz biblikus monográfia szerzője.